AnyuSzív

Anyu újra a pályán!

Kisgyerekes anyukaként nem könnyű menedzselni önmagunkat a munkáltatók előtt. Nem a képességeink, tapasztalataink alapján ítélnek meg minket a HR-esek, hanem az alapján hogy előreláthatólag mennyi időt töltünk majd betegállományban a gyerekeinkkel. Rájuk vajon ki vigyázott ha betegek voltak, a házmester?

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

Nem voltak hiú ábrándjaim.

Két pici gyerekkel, másfél év munkatapasztalattal és négy és fél év kihagyással enyhén szólva sem én voltam a munkáltatók álma.

A régi helyemre nem tudtam, és nem is akartam visszamenni, mivel napi két óra ingázással járt volna, ráadásul rá kellett jönnöm, hogy érzékeny lelkemnek a diploma utáni erős kezdés a szociális szférában pont elég volt.

Viszont ennyi otthon töltött idő után idén tavasszal már reszkettem azért, hogy munkába állhassak.

Vannak nők, akik arra születtek, hogy végtelen türelemmel adják át önmagukat és egész életüket a 2-3-4-5-sok gyermeküknek. Akik kiteljesednek abban, hogy a lakás ragyog, a gyerekek ovizsákja mindig tele van váltóruhával, a babájuk nem ismeri az üveges bébiételt, mert addig kísérleteznek a konyhában, amíg olyat nem készítenek, amit a gyerkőc megeszik. Ők a mai kor Hesztiái, a meleg családi fészek megteremtői és őrzői.

Náluk mindig van főtt étel, a gyerekeik nem alszanak az óvodában, a bölcsit pedig hírből sem ismerik.

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

Bevallom, az első gyerekem születése előtt, és egy darabig utána is meg voltam győződve róla, hogy én is ilyen anyuka leszek. Úgy terveztem, hogy három éves koráig otthon leszek a kisfiammal, aztán keresek a szülővárosomban (akkor éppen itt éltünk Nimróddal a szüleimnél) valami nyugis állást az önkormányzaton, ahol négykor vége a munkaidőnek, pénteken pedig már kettőkor kilőhetek.

Aztán egy éves lett Nimród, és azt éreztem, hogy ez tök jó, de hol vannak a felnőttek? Nem az anyukák a játszótérről, hanem azok a felnőttek, akik túl vannak a pelenka-és cumisüveghegyen?

Mivel a családunk sorai ekkortájt kezdtek rendeződni, a kérdés aktualitását vesztette, annál is inkább, mert hamarosan bekopogott Petyus. Az azonban világossá vált számomra, hogy nem nekem való a háztartásbeli nő szerepe.

Időközben Budapestre költöztünk, távol minden segítségtől. Nimródot beírattuk egy klassz családi napközibe, és Petyus is egy éves lett. Újra kezdtem azt érezni, immár három és fél otthon töltött év után, hogy közeleg a perc.

Hogy szép lassan elég a gügyögésből, a robotból, abból hogy azt érzem, nincsenek önálló gondolataim.

Ekkor tört rám a munkakeresési láz első hulláma.

Magam sem gondoltam komolyan hogy munkába állok, hiszen Petyus még kicsi volt, de egyrészt kíváncsi voltam, hogy milyenek lehetnek az esélyeim, másrészt meg…. Másrészt meg éreztem, hogy egyre nehezebben ülök a fenekemen a négy fal között.

Mindig is nyüzsgő, pörgő típus voltam, aki imádja a társaságot, a jó beszélgetéseket, a tartalmas vitákat, az impulzusokat.

Néhány álláshirdetést megpályáztam, jöttek a visszajelzések, személyesen is kíváncsiak voltak rám, de kimondatlan akadály volt hogy túl kicsik a gyerekeim.

Arra viszont tökéletes volt hogy lássam, nem reménytelen a helyzet, és interjú-tréningnek sem volt utolsó.

Az a véleményem, hogy van, akinek elég, ha egy kicsit megszabadul a gyerekeitől.

Én nem tőlük akartam szabadulni, én önmagamat akartam visszakapni.

Újra gondolkodni szerettem volna, bővített mondatokat megfogalmazni. Virágos szoknyát venni magassarkú szandállal, BB-krémet és arcpirosítót használni, és eldobni végre az utálatos farmernadrágot, amit egészen addig imádtam, amíg mindennapi öltözékemmé nem vált, a mackónadrág alternatívájaként.

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

Eltelt egy újabb év, korántsem haszontalanul, hiszen ekkor kezdtem újra írni. Nimród állami óvodába került, és Petyus is fél napos lett a jól bevált családi napközinkben.

Lassan mindenki felkészült, így hát újra elkezdtem keresgélni.

Szemeztem a közszféra kényelmével, de egyrészt a mi kerületünkben nem volt üresedés, másrészt arra gondoltam, hogy miért kéne egy két gyerekes anyukának jogi diplomával a lambéria mellett aszalódni? Azért mert négykor le lehet lépni?

Mindent beleírtam az önéletrajzomba, és ugyanezt tanácsolom mindenkinek. Két gyerek, két éves, négy éves, négy és fél évet töltöttem otthon, másfél év szakmai tapasztalatom van. Na jó, egy év négy hónap.

Március 11-én elkezdtem pályázni. 16-án behívtak. 17-én bementem, 18-án felvettek.

Ez extrém eset, és óriási szerencse kellett ahhoz, hogy épp egy olyan nyitott főnök kezébe kerüljön az önéletrajzom, aki nem hogy szóba áll, de alkalmaz is egy olyan embert, aki a munkaerőpiaci hendikep-felhozatal jelentős hányadával rendelkezik, viszont minden képessége megvan az állás betöltéséhez.

Örült a család, örültem én is.

Ez kicsit több mint öt hónapja volt.

Lassan magunkhoz is térünk.

Leginkább én. A gyerekek különösebb gond nélkül vették az akadályt. Nagyon figyelünk rá a férjemmel, hogy mindig legyen néhány közös óránk velük, minden nap. Már ha ők is akarják, mert ugye a játszótéri geng nagyon korán elrabolja a gyermeki szívet az anyaitól. De ez így van rendjén.

A ház szalad. A mosógép tele van, a szennyes kosár (3db) tele van, a két szárító tele van, a vasalatlanos kosár is tele van, pedig hetente legalább egyszer nekiállok este, és becsülettel igyekszem ledolgozni a hátrányt.

Az első reggeleken rohantam, hiszen ki kellett tapasztalnom, hogy mikor kell elindulnom ahhoz hogy én is beérjek időben a munkahelyemre, de a gyerekeket ne csak belökjem az oviba/csanába. Most, hogy már beleszoktunk, ráérünk később is indulni, és beállt a rend, hogy az egyiküket Apa viszi.

Délután még most is rohanok, öt órára igyekszem mindkettőjüket felszedni, mivel én fixen végzek fél ötkor, míg a férjem néha fél hatig is bent van a munkahelyén.

Sokszor azt érzem, hogy őrületes tempó szerint élünk, hiszen emellett nekem is vannak saját projektjeim (például a blog, vagy a coaching-tanfolyam), és a férjem is tevékenyen részt vesz a lakóközösségünk ügyintézésében, kosárlabdázni jár, autót bütyköl, stb.

De annyival tartalmasabb a négyesben töltött időnk! Akkor és ott jelen vagyunk, egymással foglalkozunk.

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

A gyerekeink jól érzik magukat, teljes értékű tagjaik a közösségeiknek, és az apjukkal mi is úgy érezzük, hogy nem önmagunk feladásának árán tartjuk össze ezt a családot.

Én elkötelezett híve vagyok annak, hogy egy családban különböző személyiségű és igényű emberek élnek együtt, és ha kicsit rohanósan is, de úgy lehetünk boldogok, ha mindenkinek lehetőséget biztosítunk arra, hogy kiteljesedhessen abban, amiben szeretne, és ebben a férjem abszolút partner.

Nem, én nem vagyok egy mai Hesztia. De hiszek abban, hogy azzal, hogy nőként nem csak a családomnak, hanem saját magamnak is élek, példát mutatok a gyerekeimnek egyrészt abban, hogy a lányok pont ugyanannyit érnek és tudnak, mint ők, másrészt meg hogy minden csak szervezés kérdése.

Arról nem is beszélve, hogy mennyire tetszik a férjemnek, amikor nem farmerban, pólóban és tornacipőben lát, hanem magassarkúban, rövid szoknyában, csinos blúzban, sminkben, fülbevalóban grasszálok előtte reggelenként.

S hogy ki vigyázott a gyerekeinkre nyáron? Volt napközis tábor, nagymamázás, fiús napok apával, és mivel a családi napközink csupán két hétre zárt be, ők tárt karokkal várták mindkét gyerekünket.

Abba még nem mertem belegondolni mi lesz, ha iskolások lesznek, de ahogy a családunkat ismerem, mindent meg fogunk tudni oldani.

Ha szívesen megosztanád a saját tapasztalataidat egy befogadó közösséggel, szeretettel várunk az AnyuSzív Facebook-csoportban.

Nyílt levél az anyósomnak

Ősi ellenség, vagy nélkülözhetetlen szövetséges?

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

Kedves Ibi mama!

Köszönöm.

Köszönöm, hogy nyílt szívvel fogadtál, amikor először, az izgalomtól kipirulva kaptattam fel hozzád a III. kerületi panelház lépcsőin.

Köszönöm, hogy nem hasonlítottál a fiad előző barátnőjéhez.

Köszönöm, hogy nem a 23 éves kislányt láttad bennem a 34 éves fiad mellett, hanem a tudatos, törekvő, életét kezdő fiatal nőt.

Köszönöm, hogy rögtön képes voltál meglátni, mennyire szeretem életed értelmét.

Köszönöm, hogy nem láttál bennem riválist.

Köszönöm, hogy nem tudtál mindent jobban, mint én, vagy ha mégis, azt kedvesen, építő jelleggel tanítottad meg nekem.

Köszönöm, hogy – bár nem könnyű ember a fiad –, az értékek, amiket magával hozott, amit te tápláltál belé, most a mi családunkat táplálja.

Köszönöm, hogy megtanítottad neki, hogy mérlegeljen, mielőtt véglegesen dönt.

Köszönöm, hogy megtanítottad neki, hogy tisztelje az én önálló törekvéseimet.

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

Köszönöm, hogy tisztel engem, és köszönöm, hogy szeretni tudja a gyerekeit.

Köszönöm, hogy megbízhatott benned, és így megbízik bennem is.

Köszönöm, hogy segít a házimunkában. Hogy el tudja indítani a mosógépet, hogy tud főzni, hogy nem derogál neki kivenni a részét a házimunkából.

Köszönöm, hogy szeret világot látni, és azt szeretné a családjának is megmutatni.

Köszönöm, hogy mértékletes, higgadt, ezzel ellensúlyozza az én végletességemet, hirtelenségemet, lobbanékonyságomat.

Köszönöm, hogy mindig jöttél, és köszönöm, hogy mindig tudtad meddig maradj.

Köszönöm, hogy elfogadtad, hogy a fiad felnőtt férfi, én pedig felnőtt nő vagyok.

Köszönöm, hogy cinkosunk voltál a nagy családi nyaraláson, hogy legyen egy lopott órácskánk.

Köszönöm, hogy amikor a házasságunk válságba került, mellettünk voltál. Nem mellette, nem mellettem, hanem mellettünk. Hogy csak akkor szóltál, ha tanácsot kértünk, és megmutattad nekünk, hogy ki az, akinek érdekeit elsődlegesen szem előtt kell tartanunk: az unokád.

Ha te nem lettél volna, meggyőződésem hogy elváltunk volna, és nem született volna meg Petyus, nem lenne a családunkból, a mostani életünkből semmi.

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

Köszönöm, hogy akkor higgadt, szelíd szavaiddal lehűtötted az indulataimat, és eszembe juttattad, hogy feleség vagyok, és anya. Olyan belső tartásom lett a segítségeddel, amellyel háborút, férjet, családot nyertem.

Köszönöm, hogy megmutattad, hogy attól hogy egy nő érett korba lép, ugyanúgy nő maradhat. Sportolhat, dolgozhat, utazhat, szerethet.

Köszönöm, hogy megmutattad, hogy idővel el kell majd engednem a gyerekeim kezét, hogy megtanulhassanak élni.

Köszönöm, hogy amikor beteg lettél, nem terheltél, hanem óvtál minket az állapotoddal járó nehézségektől.

Köszönöm, hogy megmutattad, hogy lehet méltósággal viselni a legnagyobb kínokat is.

Köszönöm, hogy nem voltál mártír az utolsó napjaidban sem. Hogy nem jajveszékeltél, nem követelted magadhoz a fiaidat mert ez „neked jár”. Akkor sem magadra gondoltál.

Hogy hibáztál-e valamiben? Ki vagyok én, hogy megítéljelek? Egy anya, aki már hibázott, és még fog is. Sőt, talán ezekben a pillanatokban is épp hibákat követ el.

Szerencsés vagyok, mert nem feleltél meg a sztereotípiáknak. Mert őszintén szeretted a fiadat, szerettél engem, és szeretted az unokáidat. Mind az ötöt. (Pedig az ötödikből sajnos csak a pocakot láttad.)

De nem vagyok szerencsés, mert már több mint két éve nem vagy mellettem.

Pótolhatatlan a szíved.

 

 

Falakba ütközve az országhatáron

Hogyan juttassunk át egy kétévest a határon papírok nélkül? Sehogy!

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

Én voltam a hibás senki más. Habár egy ponton azt gondoltam, hogy a rendszer az, ami kígyóként a saját farkába harap. Illetve ezesetben a miénkbe.

Ez a nyár arról szólt, hogy én az új munkahelyemen robotoltam, a férjem pedig a szokásos közös baráti programjainkra egyedül utazott el.

Arra gondoltam hát, augusztus 19-én péntek délben, nyerésre állva a tüszős mandulagyulladással vívott küzdelemben, hogy jövő héten, ha már mindketten szabin vagyunk (én négy kemény napot), ugorjunk le az Isztriára három éjszakára.

Régen el sem tudtam képzelni, hogy ennyire spontán is lehet nyaralást szervezni, vagy egyáltalán élni, de a férjem ilyen típus, és én is hamar hozzáedződtem.

Felhívtam, persze, menjünk, foglald le, vasárnap délután indulhatunk.

Na több sem kellett: szállást lefoglal, utasbiztosítást megköt, iratokat ellenőriz.

Hoppá! Petyusnak nincs se személyije, se útlevele. Most két óra van, ha fölkelnek, lemegyünk az 5 percre lévő Kormányablakba, megcsináltatjuk az ideiglenes személyit, no problem.

Aha.

Pénteken háromkor zár a Kormányablak.

Mi legyen? Irány a központi Okmányiroda két gyerekkel, péntek délután a csúcsban.

Egész gyorsan odaértünk. Közölték velünk, hogy mivel nincs időpontunk, nem tudnak ideiglenes személyit csinálni a gyereknek, csak sürgősségi útlevelet. 24 óra alatt kész, és csupán negyvenezret kell érte leszurkolnom.

Nagy sóhaj. Aki hülye, fizesse is meg az árát. Rendben.

Azt nem részletezem, hogy meddig tartott lefényképezni egy örökmozgó kétévest. Nem vehettem az ölembe, nem érdekelte a plüss cica a kamera tetején, csak az, hogy a bátyjával végigrohanhasson az okmányiroda közepén két sorba rendezett kb. 50 darab szürke puffon.

Nagy nehezen sikerült. Mindenki izzadt.

– Oké, meg van apa hozzájáruló nyilatkozata, kérem a születési anyakönyvi kivonatát.

– Hát… azt a nagy rohanásban otthon hagytuk.

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

Éreztétek már azt, hogy ez nem fog sikerülni?

Én végig éreztem valahol a kisujjam körme alatt, hogy ez nem fog menni.

– Holnap visszajöhetünk?

– Holnap huszadika. Vasárnap reggel nyolckor nyitunk.

– De akkor nem készül el vasárnapra az útlevél.

– Várják meg a hétfő reggelt.

Tudtam, hogy nem fogjuk megvárni. Két éjszakáért és egy teljes napért nem fogom a két kicsit végigbumliztatni az országon.

Azt is tudtam viszont, hogy nem jutunk ki fényképes igazolvány nélkül.

Megbeszéltük a férjemmel, hogy megpróbáljuk. Volt egy A/4-es papírunk a gyerek fotójával, az összes adatával, és egy hivatali pecséttel. Hátha.

Vasárnap összepakoltunk, elmentünk egy családi ebédre, majd négykor nekivágtunk a határnak.

Én csak azt hajtogattam, hogy mi lesz, ha nem engednek át. Hazamegyünk?

Nem tudtam elképzelni. Annyira szerettem volna együtt lenni velük, kimozdulni a szokásos környezetből, feltöltődni, élményeket szerezni nekik és magamnak.

Odaértünk a határhoz.

Egy szigorú, huszonéves, szép, szőke rendőrnő meglátta a papírunkat és ennyit mondott:

– Ez nem jó. Mutatom, merre forduljanak vissza.

Ennyi. Nem tudom mit vártam, de ettől azért egy kicsit többet.

Oké, visszafordultunk, de éreztük, hogy ebben a helyzetben több van. Megálltunk egy útszéli kis hotelban, ahol nagyon kedvesen elirányítottak minket a régi határátkelőhöz, mondván ott hátha nyitottabbak lesznek a határőrök. Meg a határ is. Ha nem, akkor várnak minket szeretettel, egy tágas apartmannal és finom vacsorával.

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

Vissza a kishatárhoz.

Ott egy nagyon kedves, negyvenes, szintén szőke rendőrnőbe futottunk, aki sajnálkozva közölte, hogy nem mehetünk át. A kezünkbe nyomta viszont a Letenyei, a Lenti és a Nagykanizsai okmányirodák nyitvatartási idejét, és javasolta, hogy reggel gyorsan csináltassuk meg az ideiglenes személyit Petyusnak (időpont nélkül), és mehetünk is.

Azt gondoltam, hogy talán jobb is így, legalább másnap csak három órát kell utaznunk Porecsig.

Vissza az István Hotelbe, finom vacsi, alvás, reggel fél kilenckor pedig már húztuk is a sorszámot Petyussal a letenyei okmányirodában.

Bizakodva mondókáztunk, mikor szólítottak minket.

Odaadtam a gyerek lakcímkártyáját, mire ezt közölte velem az ügyintéző hölgy:

-Nem tudom kiállítani a személyit, mert a rendszer azt mutatja, hogy készen van az útlevele, és ki is postázták.

MIAFÜTTTY????

(Nem postázhatták ki, mert háromnegyed 9 volt, és engem hétfőn kilencre hívtak vissza az útlevélért a központi okmányirodába. Sebaj.)

Ez volt az a pont, amikor már nem csak a saját hülyeségemet hibáztattam azért, mert ilyen helyzetbe kerültünk.

Mi az összefüggés? Nekem van útlevelem is, és személyim is. A gyereknek miért nem lehet?

Mondtam, hogy akkor adjon erről egy igazolást, mert innentől kezdve én megtettem mindent, de a rendszer az ami rosszul működik.

Ő nem tud mit csinálni.

Megköszöntem szépen, kimentem a gyerekkel az okmányiroda elé, és elsírtam magam.

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

Nem azért mert Horvátországot sajnáltam, habár azt is.

Hanem mert erre a problémára nem volt megoldás. Totál patt-helyzet volt.

Tehetetlen voltam.

Próbáltam magam azzal vigasztalni, hogy ezek szerint nekünk nem kell most Horvátországba mennünk, de nagyon nehéz volt.

Arról nem is beszélve, hogy Nimród már egészen lelkes volt, hogy láthatja a tengert, és el kellett magyarázni, hogy anya elkapkodta ezt az egészet, és jogászként tudhatná, hogy a szabály az szabály.

Tudja is. De bízott abban, hogy valahogy mégis csak sikerül összehoznia egy nyár végi pár napos tengerparti pihenést a családjának.

Nem sikerült.

Ne legyetek ilyen naívak mint én.

Ha nincsenek papírjaitok, ne induljatok el!

(Ja, azért mikor másnap Siófokon a Porecs téren sétáltunk, némileg felment a pumpa az agyamban.)

 

 

Öt szuper gyerekreggeli

Szeretnéd ha csemetéd tápláló és változatos ételekkel kezdené a napot?

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

Minap az AnyuSzív Facebook-csoportban arról beszélgettünk a lányokkal, hogy ki miről érez úgy, hogy elrontott a gyerkőccel kapcsolatban, és többen – köztük én is – rögtön az étkezést hozták föl. (Mi már csak ilyen önkritikus, őszinte anyukák vagyunk.)

Hiába szeretnénk mindig egészséges ételeket adni a kicsiknek, az időhiány, vagy a gyerekek ízlése gátat szab a lehetőségeinknek.

Mivel az én fiaim a hétköznap reggeleken csak a csokis gabonapelyhet hajlandóak megenni, ezért utánanéztem, milyen alternatívával állhatnék elő, ami nem kifli-párizsi. Bár érdekes módon a nagymamánál azt is megeszik.

Zabkása

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

Másfél deci tejhez kb másfél evőkanál finom szemű zabpelyhet adunk, amely a tűzhelyen néhány perc alatt összesűrűsödik. Ha picit lehűlt, édesítsük mézzel, szórjuk meg gyümölcsökkel, tört mogyoróval, vagy akár egy pici kakaóporral is.

Joghurt-pohár

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

Vegyünk egy magas falú poharat, és rétegezzünk bele egymás után összetördelt zabkekszet, ízlés szerinti joghurtot és gyümölcsöket legalább kétszer. Egy pillanat alatt megvan, és a gyerekek úgy gondolják majd, hogy nem is reggelit, hanem desszertet kapnak.

Rántotta-muffin

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

A kicsiket gyakran rávehetjük a “rendes” étkezésre azzal, ha a megszokottól eltérő módon tálalunk. Ilyen rendhagyó reggeli lehet, ha a rántottát muffin-sütőben készítjük el. Két tojást verjünk fel, és tetszés szerint keverjünk bele bacont, hagymát, sonkát, sajtot, és a keveréket adagoljuk a muffin-papírral bélelt tepsibe. 15 perc alatt 180 fokon süssük készre, és élvezzük a sikert!

Turmixok

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

Furcsának találhatod a reggeli turmixot, de ha sietni kell, akkor ideális a gyerekeknek arra a rövid időre, amíg beérnek az óvodába vagy az iskolába, ahol 9 óráig biztosan megreggeliznek. Mindemellett vitaminokban és kalciumban gazdag, és ha növényi tejet használsz, tejfehérje-érzékeny gyerekeknek is ideális. Készítheted gyümölcsből és zöldségből egyaránt, és ha beszerzel néhány színes szívószálat és csillogó koktél-ernyőt, biztosan lelkesen szürcsölgetik a lurkók a reggeliző asztalnál, amíg te feldobod a sminked.

Bolondgombák

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

Már gyerekkoromban is nagyon tetszett ez a pofonegyszerű recept. A tojásokat keményre főzzük, ez lesz a gomba szára. A kalapja félbevágott paradicsom, amelyet majonézzel pöttyözünk meg, és kész is van egy tálcára való bolondgomba. Tálalhatjuk snidlinggel, vagy uborkával körítve, és ne felejtsünk mellé adni egy szelet teljes kiőrlésű kenyeret.

Ne ess kétségbe, ha a gyereked legszívesebben ezt enné reggelire:

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

Az enyéim is. Zsömle nélkül.

Légy kitartó, próbálkozz, és ne keseredj el!

Vagy ha mégis, várunk az AnyuSzív-csoportban a Facebookon.

Garantáltan megértő fülekre találsz!

 

Téves diagnózis

Egy felszínes orvos könnyelmű kijelentése hosszú évekre befolyásolhatja egy gyermek életmódját.

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

Nimród elég rossz esélyekkel indult, ami az allergiát illeti, ugyanis én is és a férjem is ekcémával küzdünk. Emellett könnyekben török ki a macskáktól, és egyre hevesebben érzem az eleinte enyhe pollenallergia tüneteit is.

A gyereken egész pici babaként megjelentek az 5 forintos nagyságú száraz foltok, amit azonban egy kis odafigyeléssel sikerült kezelnünk (gyógyszertári fürdető, babaolaj a fürdővízbe, testápoló kifejezetten ekcémás bababőrre).

Előírásszerűen tápláltunk hozzá, ráadásul másfél éves koráig csak a bébiételt volt hajlandó megenni, tehát ő is segített abban, hogy kerüljük az allergéneket.

A tejtermékeket a védőnő tanácsára nyolc hónaposan vezettük be, de két és fél éves koráig nem ivott tehéntejet, csak tejitalt.

Nem is volt semmi problémánk, egészen idén januárig.

Hasmenés három napig. Egyébként is járvány volt az oviban, ráadásul ahogy jött, úgy ment is, tehát nem aggódtam.

Aztán megint három nap betegség, majd újra semmi. A következő héten már mindennap, az azt követő héten megint semmi, aztán megint egy hét diaré-túra.

Ez idő alatt háromszor vittem el a gyereket a körzeti orvosunkhoz, aki valószínűleg füllel vizsgál, mert rá sem nézett a kisfiamra, aki a negyedik hét végére csupán egy kilogrammal volt több mint a két éves öccse. Probiotikum, főtt krumpli, háztartási keksz – mantrázta minden alkalommal az előtte fekvő recepttömbnek.

Az egészben az volt az érdekes, hogy nem volt rossz az étvágya. Szívesen megevett mindent, én meg örültem, amikor táplálóbbat is adhattam neki, mint a diétás-koszt. De átment rajta minden.

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

Ami még jobban megijesztett, hogy a kedélye is megváltozott.

A mindig pörgős, többször (tévesen) hiperaktívnak bélyegzett gyerek napokra visszafogott lett, hallgatag, látszott, hogy nincs teljesen jól.

Minden reggel kővel a gyomromban ébredtem, hogy aznap megmarad-e benne a reggeli vagy sem.

Elkezdtünk próbálkozni. Kivontam először a glutént, aztán a laktózt az étrendjéből, de nem változott semmi.

Egyébként ha felmerül benned a gyanú, a gyógyszertárban lehet kapni gyorstesztet glutén-érzékenységre. Ezt sem mondta nekünk egyébként senki, csak a méregdrága magánorvos, miután ő már megszúrta a gyerek ujjbegyét, másfélszer annyiért mintha ezt otthon csináltuk volna.

Negatív.

Megnyugodtam, és közben mégsem, hiszen még mindig nem tudtuk, mi a baj.

Másfél hét újabb kínlódás után újra vissza a magánklinikára (a háziorvos még mindig a probiotikumnál tartott), allergia-vizsgálatra.

A négy évesem mindkét kis könyökhajlatát meg kellett szúrni, hogy elég vért vehessenek a 40 allergénre kiterjedő vizsgálatra, újabb súlyos tízezrekért.

Egy hét telt el, és én majdnem elsírtam magam megkönnyebbülésemben, amikor felhívtak, és végre kiderült: tejfehérje-, tojás-, és banánallergiája (sosem hallottam ilyenről) van a gyereknek.

Megkönnyebbültem, mert az első percekben nem gondoltam bele, hogy milyen nehéz lesz szegénykémnek megválni a joghurtoktól, a tejcsokitól, a túróruditól, a bundáskenyértől, a tejes-tojásos péksütiktől úgy, hogy közben a haspók, akaratos öccse mindent fogyaszthat (és követel is).

Elképzelésem sem volt róla, milyen mértékben megváltoztatja ez a diagnózis a mindennapjainkat, és milyen terheket ró a pénztárcánkra. Hiszen egy liter növényi tej 6-800 Ft.

Hazamentem, és elmeséltem neki, hogy azért volt beteg a pocakja, mert bántotta a tejcsi, a csoki, a rudi, de ne féljen, ezután is ehet majd finomakat, anya kitalál valamit.

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

Összeszorult a torkom mikor ezt mondta a drágám: „Anya, akkor ne vegyél nekem csokit.”

Teljesen együttműködő volt.

Az otthoni élelmiszerek kiváltása nem volt olyan bonyolult mint hittem.

A tejet növényi (de nem szója) tejre cseréltük, a tejcsokit pici étcsokira, a rudit gesztenyemarcira, a péksütiket én sütöttem neki minden másnap (ez volt a legfárasztóbb), tésztából pedig addig is durumot használtunk.

Ahogy nem kapott több tejet, szembeötlő változás következett be a kedvében is.

Végre újra a régi volt.

Nem nyomasztotta, hogy mikor nem ér ki a vécére, ugyanis többször volt, hogy az oviban ez történt, és bár nem csúfolta érte senki, és az óvónők is partnerek voltak abban, hogy kiderüljön mi a baj, az ő kis lelkét nyomta a tudat, hogy ez nem stimmel.

Abbamaradt végre a hasmenés.

Ám ha hozzám hasonlóan azt hitted, hogy ezzel a happy enddel véget ért a sztori, akkor tévedtél, akárcsak én.

Ugyanis a magánklinikán nem kaptunk igazolást az ételallergiáról, nem kaptunk tájékoztatást, tanácsokat az ételekkel kapcsolatban (megoldottam, de akkor is), és nem mondta el az allergológus, hogy mire számíthatunk: kinőheti, vagy sem?

Mivel az óvodai tej-és tojásmentes étkezések megrendeléséhez orvosi igazolásra volt szükségünk, újra (és ekkor utoljára) visszamentünk a körzeti gyerekorvoshoz, aki megkérdezte tőlem, hogy miért nem szóltam, hogy ilyen hosszú ideje megy a gyerek hasa. Bocsánat, de hogy van a jóédesanyja?

Közölte, hogy kérjünk allergia-vizsgálatot. Mondtam, hogy csókolom, potom 90 ezer forintért túl vagyunk mi már mindenen, csak egy igazolást szeretnénk, hogy a közösségben tej -és tojásmentes diétát kapjon a gyerek.

Ja, azt ő nem tud adni, csak a szakorvos, úgyhogy menjünk el Nimróddal a Budai Gyermekklinikára Dr. Micskey Éva főorvosasszonyhoz.

És ennyi. Itt sem hallottam egy szót sem arról, hogy mire ügyeljek, mit adhatok a gyereknek, mit nem.

Ott az internet anyuka, majd az segít.

Bevallom, szemeztem néhány másodpercig a doktornő előtt álló vaslábú kisszékkel, de végül az volt az egész ügyben az egyetlen hasznos cselekedete, hogy a Gyermekklinikára irányított minket.

Nem véletlenül nem írtam le eddig sem a gyerekorvosunk, sem a magánklinika illetve az ott dolgozó orvosok nevét. Ők nem számítanak.

Micskey doktornő volt az egyedüli orvos, aki sem kókler, sem hanyag, sem pénzéhes nem volt.

Mire találkozott Nimróddal, a gyerek már remegett, ha orvost látott. Hiszen többször megszúrták, megnyomkodták a pocakját, és élénken élt még benne a lekésett vécézések emléke is.

Megmutattam a papírjainkat, és vártam, hogy kiadják az igazolást, hiszen az allergológus olyan határozottan jelentette ki, hogy allergia, hogy akár kőtáblán is hazacipelhettem volna a diagnózist.

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

Itt nem ez történt.

Elmagyarázták nekünk, (Nimródnak is!), hogy most három hónapig nem kaphat tejterméket, de ha letelt ez az idő, kezdjem el visszaterhelni a gyereket fokozatosan, egészen napi fél liter tejig.

Kaptunk alternatívákat az étkezésre, és megkaptuk az igazolásunkat is.

Eltelt a három hónap, minden problémánk megszűnt, megkapta a diétás ételeket az oviban, ráadásul meg is ette, mi meg örömtáncot jártunk az óvónőkkel karöltve.

Aztán megkezdtük a visszaállást.

Egy kanál joghurt… Kettő… Három.

Feszült várakozás.

Fél kávéscsészényi tej, aztán háromnegyed, aztán mandulatej helyett tehéntej a reggeli zabpehelyhez.

És végül: a tejcsoki!

Láttál már gyereket felhőtlenül, magán kívül ugrálva örvendezni?

És anyukát?

Hát mi sikítozva örültünk együtt annak a szelet kindercsokinak, amit hosszú hónapok megvonása után magába tömött Nimród. És ami bennmaradt a pocakjában az összes többi tejtermékkel együtt.

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

Ugyanúgy nem volt allergiás a gyerek, mint ahogy hiperaktív sem. Egy fertőzés legyengítette az emésztőrendszerét, és egy ideig nem volt képes feldolgozni a tejet. De miután megpihent a szervezete, minden visszazökkent a régi kerékvágásba.

Persze sokkal könnyebb ráhúzni egy diagnózist a gyerekre, mint rendesen kivizsgálni, mi lehet a háttérben. Szenvedjen vele anyuka meg apuka.

Ha nincs Micskey doktornő, lehet, hogy egész életében megvonjuk tőle/megvonja magától a tejet, teljesen fölöslegesen.

Hogy ment volna el táborozni, hogy evett volna a barátai szülinapi tortájából? Így is megszakadt a szívem, amikor az oviban szülinap volt, és ő csak a paleolit csokigolyócskákat ropogtathatta, miközben a többi gyerek fültől-fülig tejszínhabos volt.

Persze ebbe nem gondol bele a bámulatos képességekkel rendelkező „mindentláttaménmár” nyugdíjas gyerekorvos, és nem gondolnak bele az elefántcsonttoronyból tízezrekért előbújó magán allergológusok sem.

Ahogy abba sem, hogy a folyamatosan hasmenős gyerekem csaknem három hónapig kimaradt az óvodából, ami nekünk nem jelentett gondot, mert én akkor még otthon voltam Petyuval.

De az az édesanya, aki dolgozik, ő mit csinál hónapokig?

Tudjuk, hogy hányós hasmenős gyereket – nagyon helyesen – be sem engednek az ovi ajtaján.

Természetesen nagyon örülök, hogy megoldódott a probléma, de elgondolkodtató volt az orvosok hozzáállása.

Ezért is fontos hogy egy anyának kellő önbizalma legyen. Hiszen te ismered a gyerekedet, te látod, hogy mitől lesz jobban, neked kell annak lenned, aki addig megy, amíg meg nem találja a legjobb megoldást.

Micskey doktornő segített nekünk ebben, és nagyon jól esett, amikor azt mondta: „Anyuka, nekem a maga elmondása jelenti a bizonyosságot arról, hogy a gyerek a tejmegvonás után jobban van.”

Bízott bennem.

Te is bízz magadban!

 

Anya lettem! De hová tűntek a barátnőim?

Ha nem vigyázunk rá, az anyaság megtörheti a legerősebbnek hitt barátságot is.

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

Vannak a környezetemben olyan emberek, akik ördögtől valónak tartják, ha egy édesanya el szeretne menni kikapcsolódni a barátnőivel.

Mert ha anya vagy, fulladj bele a munkába, főzésbe, takarításba, mosásba, vasalásba, pelenkákba.

Az sem számít, ha rongyosak az idegeid, és a gyerekeid legapróbb csínytevéseire is ugrasz. Anya vagy, maradj a fenekeden!

Hát én nem maradtam.

5 év után megengedtem magamnak egy teljes hétvégét a barátnőimmel. És egy percig sem volt emiatt bűntudatom.

Isteni volt úgy lehuppani a lányokkal a balatoni nyaraló teraszán a műanyag székbe, hogy nem kellett figyelnem semmire, és senkire. Csak önmagamra és rájuk.

Isteni volt úgy belekortyolni egy pohár borba, hogy nem kellett arra gondolnom, hogy nekem még fürdetnem kell, és ha ne adj’ Isten az ügyeletre kell rohanni, akkor még vezetnem is.

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

Anélkül beszélgettünk órákon át, hogy bárki belevonyított volna a mondataimba, vagy el kellett volna szaladnom tíz percenként pisiltetni, orrot fújni, uzsonnát készíteni, kisvonatot szerelni.

És bár egyelőre én vagyok köztük az egyetlen anyuka, egy percig sem éreztem kirekesztettnek magam. Soha.

Sok nőt hallottam panaszkodni, hogy miután gyermeket szültek, elmaradoztak mellőlük a régi, még gyermektelen barátnők.

Sokat gondolkodtam azon, hogy mi lehet az oka annak, hogy velünk ez nem történt meg.

Arra jutottam, hogy ez mindkét félen múlik. A lányok nyilván nem mehettek el szó nélkül amellett, hogy anya lettem, pláne hogy elsőre egyedülálló anya.

Ott voltak mellettem mindannyian, nem jött zavarba az új helyzettől senki. Tiszteletben tartották, amikor távolságot akartam tartani, és tárt karokkal vártak, amikor visszatértem hozzájuk.

És én is kellettem ahhoz, hogy továbbra is szeressenek velem lenni.

Eleinte Nimród szinte mindig ott volt, amikor találkoztunk, de ügyeltem arra, hogy ne a gyerek legyen minden második szavam, hogy ne szoptassak előttük, és nem invitáltam be őket a szobába pelenkacserére, ha ők nem szerették volna.

Mondhatod, hogy ezek természetes dolgok. Egy anyának igen. Egy fiatal, gyermektelen nőnek, akik egészen más életet él, adott esetben zavarba ejtő is lehet.

Ha beszélgettünk nem kapcsolt ki az agyam. Amikor a munkájukról, a pasijaikról, a rengeteg szabadidejükről, és más, tőlem fényévekre lévő dolgokról meséltek, értő figyelemmel hallgattam őket.

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

Ők nem egy anyukához jöttek ugyanis, hanem a barátnőjükhöz. Ehhez hozzátartozott az is, hogy bevallottam nekik, hogy néha bizony irigylem őket a szabadságukért.

Természetesen meséltem nekik Nimródról is, hiszen őt is nagyon szerették és szeretik, de emellet nosztalgiáztunk, kikérték a véleményemet az aktuális problémáikkal kapcsolatban, és nagyon sokat nevettünk.

Persze mentegetheted magad azzal, hogy ha elkopnak, akkor nem is voltak igazi barátnők, de ha a régi, ezer próbát kiállt barátságok megszakadnak, az nem csak a másik hibája.

Ha szeretnéd életben tartani ezeket a nagyon fontos kapcsolatokat, akkor neked is tenned kell értük.

Ne felejtsd el ki voltál mielőtt anya lettél!

Én sem tettem.

Lassan négy és fél éve édesanya vagyok. De ez csak egy részem!

Nő vagyok, aminek része az anyaság, de ugyanúgy része a barátnőség (a feleség-szerep, a dolgozó nő, stb.) is.

Nem vesztettem el azt a felszabadult, életvidám, bulizós lányt, aki a terhességeim előtt voltam. És amilyennek a barátnőim ismernek és szeretnek.

És akit én is nagyon szeretek magamban.

Már anya voltam, amikor felhívott egy másik anyuka, és ő, miközben velem telefonált, nem beszélt hozzám, hanem folyamatosan a néhány hónapos babájához gügyögött. Nem értettem, hogy nekem ezt miért kell hallgatnom, volt nekem otthon saját gyerekem akihez gügyöghettem. Azt hittem beszélgetni akar.

Ha nem szeretnél régi barátnők nélkül maradni, akkor arra az időre, amikor velük vagy, légy velük! Akkor nem fognak elmaradozni mellőled, mert érzik, hogy szereted őket, és szükséged van rájuk.

Nem könnyű elszabadulni, hiszen lehet, hogy hozzám hasonlóan neked is óriási logisztika, hogy valaki ráérjen, akire rá lehet bízni a gyerekeket.

Mi is csak két-háromhavonta találkozunk a lányokkal. Sőt, van amelyikükkel még ritkábban.

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

De minden alkalom annyira feltölt, olyan energiát, szeretetet ad, amit csak az igazi, régi barátnők tudnak adni. Azok a lányok, akik minden rezdülésedet ismerik, akik annyi mindent átéltek veled, és olyan dolgokat tudnak rólad, mint senki más.

Vigyázz rájuk, mert pótolhatatlanok.

Én személy szerint felnőtt fejjel már nagyon nehezen nyitok, és tisztelem önmagam annyira, hogy csak azokat engedem magamhoz közel, akikkel első perctől kezdve olyan nyílt és őszinte köztünk a légkör, hogy nagy esélyét látom annak, hogy idővel tartós barátság alakulhat ki.

Nem szereztem új barátokat a játszótérről, a csiribirin, vagy a védőnőnél. Két olyan lány van, akiket az anyaságom kapcsán ismertem meg, és a mai napig őszinte, baráti kapcsolat van köztünk.

Egyikükkel a kórházban találkoztunk, amikor Nimród a 38. héten harántfekvésbe fordult és be kellett feküdnöm egy hétre. A szobatársam szintén kínlódott Apukával, így a közösen elsírt könnyek és elfogyasztott Milka Wafelini-szeletek, no meg az őszinteség, egymás erősítése, támogatása, biztatása örökre összekötöttek minket.

Ezért hoztam létre az AnyuSzív Facebook-csoportot. Az őszinte beszélgetések sorstársak között neked is erőt adnak.

Ítéletekre, púderre, a filterezett élet hazugságára (“Az én gyerekem csak eszik és alszik, nálunk minden tökéletes, soha nem fáradt senki, és hisztit sem láttam még. Te igen? Úúúúúú!!!”) semmi szükség nincs.

Támogatásra, megértésre, biztatásra, és az ebből nyert önbizalomra annál inkább.

Régi és új barátoktól egyaránt.

Kismama, irány a műtő!

Pro? Kontra? Ha császármetszés szükséges a baba vagy a mama egészségéért, akkor nincs mese!

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

Én teljesen biztos voltam benne, hogy meg tudom szülni Petyut.

Nem zavart, hogy a kórház kertjében sétálva kijött a Fornetti-pavilonból az eladó hölgy azzal, hogy „muszáj megkérdeznem, ikreket vár?”.

Az sem zavart, hogy fél részeg fiatalok beszóltak, hogy „hanyadik hónapban vagy, a tizenkettedikben?”.

Sőt, az sem, hogy egy idős néni, amikor elsétált mellettem, visszanézve a pocakomra zsigeri őszinteséggel fölkiáltott: „Istenem, de borzasztó!”. Na jó, ez már zavart.

Egy szó mint száz, tudtuk, hogy Péter nagy baba lesz.

A bátyja is 4 kg fölött volt, és úgy szól a fáma, hogy a második baba veri súlyban az elsőt.

Hát verte.

Az utolsó hetekben már csak pocaktámasszal tudtam létezni, a savam felköltözött a torkomba, és két ruhát tudtam hordani, mert az utolsó 3-4 hétre már nem akartam beruházni egy méregdrága kismama-szettre.

Amennyire szülni szerettem volna, a kisfiam annyira nem szeretett volna megszületni.

Halovány kis jósló fájásokkal a 41. hét közepén bementem a kórházba, hogy hátha csinálnak valamit, amitől beindul a dolog.

Csináltak. Benn tartottak hétvégére.

Én az utálatos rózsaszín köntösömben bőgtem a folyosó végén, mint egy gyerek.

Riadtan kérdezte meg az egyik arra járó orvos, hogy „Kismama, miért sír?”

„Aaahhaaazéééért, meehheeert ihhhitttt kehheeell maradnoohhhoom, peehheedig neeheem is szülööhööööök éééshéés othooohooon vááár a gyerekeeeeem!”

Megnyugtatott, hogy ne aggódjak, az is lehet, hogy még ma este meglesz a Petyus.

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

Nem lett meg.

Hallgathattam viszont a szülőszobáról a kórterembe felszűrődő hangokat. Egész hétvégén.

No de hétfőn reggel fél kilenckor eljött az én órám.

„Indítunk, Lillácska”-dugta be fejét a kórterem ajtaján az osztályos nővér.

A team ugyanaz volt, mint az első szülésemnél.

Az orvosom, Igazgató Úr vérprofi, higgadt, kellően távolságtartó úriember, a szülésznőm pedig édesanyám gyerekkori barátnője, aki most is tyúkanyóként védelmezett minket a babámmal.

Lesétáltam a szülőszobára még mindig zártan, mint egy banki széf.

Kicsit féltem, mert volt már fogalmam arról, hogy mi vár rám.

Nem volt.

Próba-oxitocin be, NST-föl, kínlódás megkezd.

Oké, reagál a méhem, burokrepesztés.

Ez olyan nyilvánosság előtt történt, hogy belépőjegyet szedhettem volna. Időközben ugyanis annyi ismerősöm lett a kórházban, hogy mindenki kíváncsi volt, mekkora lesz Petyus.

Miután elfolyt a magzatvizem, bennem elszabadult a pokol.

A minden átmenet nélkül rámtörő, csontjaimat szétrobbantani akaró háromperces fájások felküldték az agyamat a plafonra. Petyus szívverését pedig a padlóra.

Irány a műtő!

Amikor a férjem belépett a szülőszobába, láttam az arcán, hogy az előző vidám hangulatú szülés után nem erre számított.

Mindig ódzkodtam az epidurális és spinális érzéstelenítéstől, de amikor felültetett a műtősfickó immár a műtőben az ágyra, azt gondoltam, hogy szúrjatok meg, ahol akartok, csak múljon el a fájdalom.

Egy szúnyogcsípés a hátba, és minden kínom elszállt.

Az volt a furcsa, hogy csak a fájdalmat nem éreztem, de azt hogy mit csinálnak velem azt igen.

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

Péteremet hárman rángatták, hogy a széles vállai kiférjenek a vágáson keresztül. (Majd’ egy év Dévény-torna lett belőle, de másképp nem lehetett, olyan nagy volt.)

Ordított, mint a sakál, de ahogy a pofiját odatették az arcomhoz, azonnal elcsendesedett.  

Csodálatos volt! Semmivel nem volt rosszabb, vagy kevesebb élmény, mint Nimród természetes születése.

Az első gyerekemnél az orvos fogadásokat kötött a mérés előtt, hogy 4 kiló fölött van-e. Most lélegzetvisszafojtva vártunk.

Öt kiló – fordult felém kipirult arccal a szülésznőm, kezében a cingár lábú, bébifókatestű porontyommal.

Mondhattam én szülés előtt, hogy biztosan sikerülni fog természetes úton, esélyünk sem volt.

Petyus sztárként vonult le a súlyával a csecsemőosztályra.

Amikor betoltak az őrzőből a kórterembe, azt hittem, hogy túl vagyok a nehezén.

Igaz hogy zuhanyozni csak úgy tudtam, hogy egyik kezemmel a hasamat tartottam, a másikkal a zuhanyrózsát, a fejemet meg a csempének támasztottam, mert kiegyenesedve állatira fájtam belül.

A haskötő nagyon sokat segített, a műtét harmadnapján már sétálgattam.

Volna, ha nem lázasodom be.

Kórházi fertőzés, vérmérgezés, Augmentin, szuper!

És ha ez nem lett volna elég, a sebem sem gyógyult, úgyhogy mire kirángattak a staphylococcus aureus karmaiból, és a sebemet is vállalhatónak találták, Petyus egy hetes volt.

Amikor indultunk haza, a csecsemős nővér alig akarta kiadni a kezéből. „Csak még egy puszit, csak még egy puszit…” – mondogatta.

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

Eltelt két hét, és a sebem még mindig nem gyógyult be. Aztán fél év, és még mindig nem.

Egy év alatt hegedt be teljesen a körülbelül 12-13 centis vágás.

Amikor felmerül bennem, hogy a megkínzott hasamat talán meg kellene plasztikáztatnom, eszembe is jut gyorsan, hogy milyen tortúrán mentem keresztül, elvetem az ötletet.

Sokan ellenzik a császármetszést, és a hosszabb regeneráció miatt (ami a személyes adottságaimnak is köszönhető) én is a természetes szülést preferálom.

De a legtöbb esetben a kismamának nincs választása.

Nem kell, hogy bűntudatod legyen, ha esetleg az egyetlen, vagy minden gyerekedet császárral szülted. Sajnálnod sem kell, hogy így alakult.

Semmivel nem volt kevésbé fantasztikus maga a születés császárral, mint hüvelyi úton!

Egyébként a második gyerekem sokkal kitartóbb, küzdőbb szellem, mint a bátyja. (Mert ezt is hallottam már, hogy aki császárral születik, nem tanul meg küzdeni.)

Ugyanolyan szorosan kötődünk egymáshoz Petyusommal, mint a nagyobbik fiammal.

Mint olyan anya, akinek van összehasonlítási alapja, úgy látom, hogy nem befolyásolja az életüket az, hogy milyen úton jöttek a világra.

Sokkal fontosabba az ő és a te egészséged, mint ragaszkodni valamihez, ami adott esetben nem biztos hogy a legjobb megoldás.

 

Szüljünk! De hogyan?

Természetes szülés kontra császármetszés. Talán megosztóbb kismama-téma mint a szoptatás.

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

Én abban a helyzetben vagyok, hogy mindkét élményben volt részem, és őszintén szólva el sem tudom képzelni, hogy miért választja valaki önként a császármetszést, ha azt semmi nem indokolja. Viszont ha te így döntöttél, annak biztos oka van.

Természetesen előfordul, hogy nincs választásod, vágni kell, mint ahogy velünk is történt Petyussal.  

Nimróddal azonban megtapasztalhattam a természetes szülés élményét, és erről szeretnék mesélni ma.

Nem féltem, csak vártam.

Tudtam, hogy ami velem fog történni, arra lelkileg nem tudok felkészülni, hiszen egyrészt életem legnagyobb eseménye előtt állok, ami ki tudja milyen érzéseket fog majd kiváltani belőlem, másrészt meg olyan hormonkoktélt kapnak a nők szülés közben belülről és kívülről is, hogy az sem lenne csoda, ha egyik pillanatban Dr. Jekyll sziszegne a szülőágyon, a következőben meg már Mr. Hyde.

Fizikailag viszont igyekeztem formába lendülni.

A 14. héttől kismama-jógára jártam hetente kétszer, ami nem csak a szükséges izmaimat edzette, de a lelkemet is nyugtatta, és segített, hogy biztonságban érezzem magunkat.

Az oktatónkkal légzőgyakorlatokat végeztünk, amelyeket a szülés alatt is klasszul lehet alkalmazni, figyelemelterelő technikákat tanultunk, hogy ne a fájásokra, hanem a csodára tudjunk koncentrálni, de ami a legnagyobb ajándék volt, az az önbizalom, amivel első babáját váró anyukaként minden jógaóra után hazasétáltam.

Tudtam, hogy bár tapasztalatlan anyuka vagyok, az ösztöneim súgnak majd nekem. Hiszen én, a NŐ teremtettem erre, ki tudná jobban, mint én, mi a jó annak a kis gombócnak, aki belőlem lett?

Vagy ha valami nem megy, majd megtanuljuk együtt, egymástól.

Nagyon jól tettem, hogy a lelkemet nem készítettem a „tortúrára”.

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

Az első szülésem 20 óráig tartott.

No nem úgy húsz óráig, hogy ”hmm, kicsit fájdogál a hátam, lehet, hogy ma lesz valami, ledőlök egy kicsit”, hanem kőkemény 5 perces fájásokkal, 12 órán keresztül. Álltak felettem a szülőszobán, nyomták belém a sóoldatot, térdelőrajtban a műtő felé, de mivel a babával minden rendben volt, és nekem is határozott kívánságom volt, hogy természetes úton szülhessek, hagytak vajúdni (örök hálám, Igazgató Úr!).

Aztán jött a szülésznőm: „Lillácska, irány a labda!”.

Mondtam a barátnőimnek, hogy soha, SOHA ne üljenek rá a nagylabdára szülés közben! Olyan érzés volt, mintha tízezer fokra hevítették volna a medencecsontjaimat, és rámeresztették volna Freddie Kruegert, hogy kívülről is érezzem a törődést.

A spanyol inkvizíciónak bátran ajánlottam volna.

De segített: végre elfolyt a magzatvíz (épp külön éltünk, de ösztönös, megkönnyebbült csókot váltottunk a férjemmel), és ekkor azt mondta az orvosom, hogy „lehet hogy lesz ebből ma gyerek”.

LEHET?!?!

Délután kettő van, én hajnal kettőkor már az autó kapaszkodóján csüngve, lihegve kértem a csibeburgert a McDrive-ban.

A protokollnak ellentmondva kizavartak a szülőszobáról az udvarra hogy sétálgassak, mert az osztályra már nem mehetek ki, de mozognom kell, hogy történjen végre valami.

15 méterenként álltunk meg a férjemmel, és a körmeimet a tenyerébe vájva vártam, hogy vége legyen az újabb fájásnak, úgyhogy NEKEM NE MONDJA, HOGY LEHET!!!

Jöttek a háromperces fájások. Újabb öt óra telt el, immár szigorúan a szülőszobában. Egyre halványabb volt a mosoly az arcomon, egyre több izzadságcsepp gyöngyözött a homlokomon. A jógán tanult technikák eszembe sem jutottak, örültem, hogy a nevemre emlékeztem. Meg a gyerekére.

Nem untam a dolgot, de este hétkor éreztem, hogy fáradok. Már csak feküdni akartam, és tágulni.

A baba végig rendben volt, mindenki nyugodt volt körülöttem, és mikor betolták a karcsú gázpalackokat a szobába, én is megnyugodtam, hogy megpihenhetek kicsit.

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

Nitralgin. Ütős cucc.

Az első szippantásaim tétova próbálkozások voltak, mert édesapám szavai csengtek a fülemben, aki miután héliumot szívtunk lufiból a lányokkal mazsorett-edzés után (igen, az is edzés), annyit mondott: „Fiam, ne szívjál be semmit, ami nem oxigén!”

Napi két doboz cigit szív el. Nevermind.

Látva a bénázásomat, a dokim csak ennyit mondott: Lilla! Akarja a bódulatot!

Ja, hiszen én Miskolcon voltam egyetemista, hogy is volt az a szerdai Rocky-buli (meg vasárnapi, meg hétfői, meg keddi)? És elengedtem magam, átadva a testemet az oxigén és nitrogén klassz elegyének, élvezve, hogy azonnal csitulni kezd a fájdalom, zúgni kezd a fülem, és jóleső kábulatba esem az egész napos kínlódás után.

Két óra múlva arra eszméltem, hogy a férjem vizes gézzel törölgeti a számat, az orvos pedig utasítja a szülésznőket, hogy készülődjenek.

Célegyenesben voltunk.

20 perc alatt véghez vittük Nimróddal a csodát, este 22:00-kor ott feküdt a mellkasomon, 4050 grammal, hurkásan, röfögve (nem sírt, röfögött), keresve a cicit.

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

Több előnye is van annak, hogy a mellkasunkra teszik a picit rögtön miután kibújt. Az egyik legnagyobb, hogy csak fél idegrendszerrel figyelsz a gátseb-varrásra, ami megkoronázza a műsort, ami mögötted van.

Sokan azt mondják, elfelejtették a fájdalmat.

Én nem felejtettem el. Fájt. Nagyon.

De a legizgalmasabb fájdalom volt, amit valaha átéltem, és soha nem gondoltam azt, közben sem, hogy soha többé, csak azt, hogy akárhányszor!

A regeneráció bámulatos gyorsasággal zajlott. Másnap már ülve próbáltam szoptatni (az ülés sikerült is), és bár némileg aggódtam, hogy mi lesz odalent, de ahogy teltek a hetek, mindenem visszaállt a régi kerékvágásba.

Két dolgot kivéve. Az életem, és a hasam, ami aztán kapott még egyet a második terhességgel. S hogy fáj-e emiatt a szívem? Tudom a szöveget, hogy a gyerekeink mindent megérnek, legyünk büszkék a nyomokra amiket a testünkön hagytak, satöbbi.

Mindenesetre megér a kérdés egy külön bejegyzést.

A szülésre visszatérve bevallom, hogy miután tudtam mire számíthatok, a második fiam világrajövetele előtt volt bennem némi félsz.

Teljesen fölöslegesen, mert minden máshogy történt.

Egy volt csak közös: a csoda!

De ezt a sztorit hagyjuk meg péntekre.

Gyermekkor a közöny poklában

Sokan azt gondolják, hogy bántani csak fizikailag lehet egy gyereket. Nem így van. Nagyon nem.

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

Szombaton volt néhány szabad órám, és gyanútlanul újra elővettem Tóth Olga szociológus regényét, a Csupasz nyulakat.

Együltömben végigolvastam.

Még most sem hevertem ki, pedig már másodjára került a kezembe. Igaz, amikor először olvastam még nem voltak gyerekeim.

Az írónő az MTA tudományos főmunkatársa, számtalan szociológiai tanulmányt publikált, és szakmai tapasztalatai alapján írta meg első regényét egy olyan családban felnövő nővérpárról, ahol látszólag minden rendben van.

Anyu három műszakban dolgozik, apu irodai munkás, négy gyermeket nevelnek, mindegyik kitűnő tanuló, a legkisebb 14 éves, a legnagyobb 24. Három lány, egy fiú.

A valóság egészen más.

Az anya folyton dühös, keserű nő, aki számtalan gyereket elvetetett, de legkisebb lánya épp a Ratkó-korszakban fogant, így meg kellett tartania, akarata ellenére. Ezt évente legalább egyszer a kislány orra alá dörgöli, és a többi gyerekének is elmondja nem egyszer, hogy jobban járt volna, ha ők sem születnek meg.

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

Apa minden vasárnap délután gondosan megtisztálkodik, öltönyt vesz, elmegy a szeretőjéhez, majd leissza magát, és éjjel részegen állít haza. Anya ébren várja, és kezdődik az ordibálás.

Nappal is rendszeresen zeng a ház („Tönkretetted az életem!” ”Te tetted tönkre az enyémet!” “Rátok gyújtom a házat!”), de „akkor a legijesztőbb, mikor éjszaka csinálják.”

A legkisebb nővér (nem is tudjuk meg a nevét), és a másodszülött Eszter párhuzamos belső monológjaiból ismerjük meg a család történetét, és azokat a gondolatokat, amik ezt a két, immár személyiségzavaros gyereket sorvasztják minden nap, mióta megszülettek.

A máz ugyanis megreped, amikor Eszter teherbe esik, és miután hét hónapig sikerül titkolnia a terhességét úgy, hogy az anyjával egy ágyban aszik, egy zöld kismamaruha segítségével tudatja a családjával hogy „milyen szégyent hozott rájuk.” Miután az anyja megveri (ez az egyetlen fizikai bántalmazásra is utaló jelenet), elhajtja őt otthonról, és Eszter megszűnik létezni a szülei számára.

Vagy talán soha nem is létezett.

forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

Ahogy a legkisebb lány sem. Az anyja képes a mondat közepén otthagyni, amikor arról mesél, milyen versenyt nyert meg éppen az iskolában, vagy a saját verseit olvassa föl neki. A ballagására sem ment el a családból senki. Amikor egy országos írói pályázaton díjat nyer, az anyja azt mondja neki: „Ne bízd el magad, lehet, hogy nem a tied volt ennyire jó, hanem a többieké annyira rossz”. A kislány folyamatosan fél attól, hogy az anyja vele is ordítozni kezd, ezért ha otthon van, igyekszik láthatatlan maradni. Annak is érzi magát.

Az apjuk gyakorlatilag nem tényező az életükben. Magának főz, és nem ad nekik egy forintot sem a keresetéből.

A lányok fejében pedig a következő kérdések, gondolatok zakatolnak: „Utálok enni. Mindent utálok, ami a testemmel kapcsolatos. Csúnya vagyok. Engem nem lehet szeretni. Utálom magam. Ki venne engem észre? Az iskolában szeretnek, megbecsülnek, észrevesznek. Ott jelen vagyok. Nem szeretek otthon lenni. Olyan mintha egy nagy kő lenne a hasamban, meg sok kicsi, és szúrnák a belső szerveimet. Anyám a hátával hallgat. Már csak rajtam kellene osztozkodniuk, de nincs nagy tolongás értem. Tudom, hogy sokan szeretnek, de én csak azt látom meg, amikor valaki nem szeret. A férfiakkal az a baj, hogy le kell velük feküdni. Nem is tudtam, hogy ilyen hangosan tudok ordibálni. Olyan mintha kívülről nézném önmagam. A tükörben lévő szerencsétlen lány mindig elkísér. Erre a felnőtt életre nem vagyok felkészülve. Utálom magam, mert olyan vagyok mint az anyám.”

Micsoda bizonytalanságot okoz a szeretetlenség, a láthatatlanság érzése egy gyerekben! Nem kell hozzá megütni, sőt, még csak kiabálni sem kell vele. Ha azt érzi, hogy ő nem létezik, hogy ő nem számít senkinek a családban, abban a közegben, ami fogantatása percétől meghatározza a világról és önmagáról alkotott képét, súlyos károkat szenved a lelke.

A lányok anyja is anya volt, aki hurcolta tovább a maga sérüléseit, és akarva-akaratlanul a saját gyerekein verte el a port, amiért úgy alakult az élete, ahogy, továbbadva nekik ezzel a súlyos batyut, tele terhekkel.

Szerette-e őket? Talán igen, de nem volt elég ereje ahhoz, hogy felülkerekedjen a sérelmein. Ahogy ahhoz sem, hogy levágja a kötélről az öngyilkossággal fenyegetőző férjét. Mindig a legnagyobb lányát küldte fel.

A fiát kímélte, de ilyen körülmények között ő sem úszhatta meg sérülés nélkül.

Minden gyerek menekült volna „ebből a dögletes házból”.

De a folyton nyílt, egyre mélyebb és mélyebb sebektől nem tudtak menekülni. Az éjszakai szorongás, az iskolai hasfájás, a félelmek, az önbizalomhiány, az önutálat elől nem volt hova bújniuk. Ott volt a bőrük alatt, ott éktelenkedett jeges tőrként a mellkasuk közepén, és húzta össze a szívüket, valahányszor otthon voltak. És akkor is, ha nem.

A könyv a hatvanas évek Magyarországán játszódik, de a történet sajnos kortalan. Bármilyen történelmi környezetben megállja a helyét.

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

Sokszor kívánom, hogy bár lennék türelmesebb. Hogy bárcsak soha ne emelném fel a hangomat, bárcsak soha ne küldeném be a fiúkat a szobába, vagy ne büntetném őket!

Mert bizony –  amikor fáradtabb vagyok, vagy az apjuk többet van távol – szoktam kiabálni. Amikor ötszázadjára sem hallják meg amit kérek (de nekik persze minden azonnal kell), akkor ötszázegyedjére ledobom a láncot. De soha nem gázolnék a lelkükbe.

Van, hogy azt mondom, elegem van a könyörgésből, de soha nem azt, hogy elegem van belőled. Elmondom, hogy utálok velük kiabálni, őket viszont nagyon szeretem akkor is, amikor épp kiabálok. Soha nem mondom, hogy rossz vagy, vagy hülye, az meg még a legkilátástalanabb helyzetben sem jutott soha még eszembe sem, hogy bárcsak meg sem születtek volna.

Próbálom kerülni a végletes kifejezéseket, de előfordul, hogy kicsúszik a számon, az, hogy SOHA nem vigyáztok a dolgaitokra, MINDEN játékotokat összetöritek. Ez egyébként igaz, mégis nagyon bánom, ha nem tudom visszafogni magam.

Jut eszembe, a regényben is mindkét lány elmondta, mennyire ijesztő volt az adott szituációban (nem fejtem ki, hátha elolvasod) ahogy azt mondták nekik, hogy SOHA, SEMMI, MINDIG.

Anyukám kérdezte, hogy minek olvasok ilyeneket, ha napokig rosszul érzem magam utána.

Mert az a véleményem, hogy ha megértjük a szavaink és tetteink okát és következményeit, és hajlandóak vagyunk változtatni a hibáinkon, azáltal sokkal egészségesebb lelkű gyerekeket engedhetünk ki a világba, akik képesek lesznek szeretni önmagukat és egymást. Nem szoronganak majd, be tudják tölteni az életben azt a szerepet, amit maguknak választanak, mert képesek lesznek választani, döntéseket hozni.

És a feltétlen szereteten túl ez a legtöbb, amit nekik adhatunk.

Nagyon fontos, hogy soha nem késő változtatni. Nem mindenki jött szerető, vagy jól szerető családból. De mindenkiből válhat jól szerető szülő, és ehhez nem szégyen segítséget kérni! Mert a fent említett, illetve azokhoz hasonló terheket letenni csak szakember segítségével lehet. De lehet!

A könyvet a maga nyersségével, szókimondásával, letisztult, egyenes, arconcsapó stílusával itt láthatod:

Forrás: libri.hu

Forrás: libri.hu

 

 

Játszótéri anya-körkép


Te melyik anyuka-típusba tartozol? A sorfalat erősíted? Díva vagy? Esetleg ez az első napod a játszótéri dzsungelben? Tudd meg most az alábbi – egy anyuka tapasztalatain alapuló – tanulmányból.

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

Rutinos anyukák már a játszótér kapuját kinyitva, (vagy ahol nincs kapu, a kavicsra, fűre, homokra, gumitéglára lépve) fel tudják mérni, hogy aznap kik vannak többségben a játszin.

Nézzünk csak körül!

A sorfal:

Vagy a padon ülnek egymás mellett, de annyian, hogy nem is érted, hogy férnek el úgy, hogy mindenki mellett ott van A TÁSKA, vagy a homokozó mellett állnak karba tett kézzel, vállt vállnak vetve, farmer halásznadrágban, fagyiszínű pólóban, és szúrós tekintettel méregetik a többi anyát.

Ha hallótávolságon belül vagy, pillanatok alatt porrá zúzzák az önbizalmad, hiszen ilyen, és ehhez hasonló versenyek folynak köztük:

„Az enyém 3,5 kg-mal született. Az semmi, az enyém 4-gyel. Az enyém egy nap 500 ml-t szopizik, az enyém két litert! Az én gyerekem egy évesen már járt. Az enyém már 10 hónaposan. Az enyém fél évesen! Az enyém 10 órát alszik éjjel. Az enyém 13-at. Az lófütty, az én gyerekem egész nap alszik!”

Ha a te gyereked 3 kg-mal született, tápszeres, és éjszakánként többször felkel, ráadásul mindezt be is vallod, jobban jársz, ha elkerülöd őket.

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

A süket:

Nagyon kedves, viszont egész nap nincs kihez szólnia, ezért ha bekapod a horgot, villámgyorsan mindent megtudhatsz róla, a gyerekei evési, alvási, játszási, székelési szokásairól, sőt ha nagyon belelendül, a sajátját is eléd tárja. Pontosan tudod, hogy 10 óra 52 perckor indult a kórházba szülni, mikor melyik melléből szoptatott, és azt is, mikor jött meg az első menstruációja. Érdekes, hogy Apáról általában nem mesél.

Ha te kezdenél bele egy sztoriba, egyszerűen nem hallja meg, te pedig hamar azt kívánod, hogy bár nagyon kedves, jó lenne, ha nem csak süket, de néma is lenne.

A fapados (én ide tartozom) :

Általában munka után, pőrén érkeznek a játszótérre. Se homokozó szett, se kisautó, sőt, még zsebkendő sincs anyukánál. Állandóan nyakig van a táskájában, hogy előbányásszon egy tépőzáras zsebkendőt, a reggeli bubis vizének az immár szénsav-mentes maradékát, és folyamatosan szólongatja a gyerekeit, hogy ne vegyék el más homokozó játékát anélkül, hogy elkérnék őket.

A többi anyuka jóindulatára van utalva, és általában szerencséje is van, mindig kap egy-két tiszta zsepit, és a gyerekeinek is jut játék anélkül, hogy einstandolniuk kellene. Viszont a sorfal legszívesebben fölfalná.

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

A díva:

Virágos ruha (fehér alapú), márkás táska, óriási napszemüveg, méregdrága szandál, és kiegészítőként a kezében a kicsinyített másának a keze. Ha fiús anyuka, akkor David Beckham miniatűrje lépked mellette.

Ha lányos anyuka, akkor könnyebb a dolga. Kislányával nem ülnek le a padra, nem mennek a homokba, maximum a szélén guggolnak. A hintába úgy ülhet a kislány, hogy előtte alaposan letakarították, arról pedig szó sem lehet, hogy levegye a szandálját. De a kislány nem is szeretné.

Ha kisfia van, akkor azt a 10 percet, amit a placcon töltenek, végig kiabálja, hogy „Gyere ki a homokozóból, vedd vissza a cipődet! Le ne vedd a zoknidat! Így nem ülsz be az autóba! Nézd meg a nadrágodat!” és társai.

Gyere farmerban játszani, sokkal jobb lesz mindenkinek!

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

Az érthetetlen:

Ő az, aki otthon van, GYED/GYES-en, de mégis lehozza a játszótérre a taknyos, köhögő gyerekét. És ő az, aki hazaviszi a játszótéren talált gazdátlan játékot. Egyik sem szép dolog, kérlek, ne csináld.

A gyereknek kell a levegő, ha gyógyulóban van, de a többi gyereknek nem kell a betegség.

Annak az anyukának meg, aki hazavitte a kisfiam villamosát, amit előző nap a játszótéren felejtett, Nimród üzeni, hogy szégyellje magát! (egy év után is eszébe jut néha).

A szétcsúszott:

Minimum két, de inkább három, vagy négy gyerekkel érkezik a játszótérre. A legkisebb még babakocsiban, az utána következő már totyog, a harmadik hintázni szeretne, a negyedik meg… Jézusom, hol a negyedik?

Látod rajta, hogy fáradt, hogy régóta nem volt ideje hajat mosni, hogy foltos a pólója, de minden gyerekének jut egy kéz (és egy homokozó lapát), nem kiabál, türelmes, és jól felszerelt. Sajnálod, és közben irigyled, mert te az egy vagy két gyerekedtől is simán ki tudsz akadni, ő meg sztoikus nyugalommal kezel minden helyzetet. És mindemellett van annyira jófej, hogy nem áll be a sorfalba. Meg is kapja tőlük a magáét!

Az első játszóterező (a személyes kedvencem):

Ő az a fiatal, első gyerekes anyuka, aki februártól térdelőrajtban várja, hogy mikor lehet végre ő is része a NAGY JÁTSZÓTÉRI KÖRFORGÁSNAK! Hónapokig vágyakozó tekintettel lesi babakocsizás közben a padon sorjázó anyukákat, hintában lengő, ülni már tudó babákat, és a libikókáról épp leforduló és éktelenül ordító nagyobbacskákat.

Ám amikor végre berobban a köztudatba, elkezd úgy viselkedni, mintha a világon ő lenne az egyedüli, akinek gyereke van. Hangosan, és sokat beszél a kicsihez, miközben mondandóját a körülötte lévő anyukáknak szánja magyarázatként, hogy mit miért csinál, és amit csinál, az milyen szuperjó. Édesen lelkes, de miután először megy a babája szemébe a homok, vagy nem bírja hazaimádkozni és ordítani kezd, rögtön lejjebb veszi a hangerőt, és másnap mint „normális” anyuka jelenik meg újra a közösségi térben. Betörte a gyerek.

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

És végül:

A tanácsadó:

Mindent tud. Tényleg! Hogyan szoptass, hogyan keverj tápszert, hogyan altasd át a gyerekkel az éjszakát, hogyan szoktasd a wc-re, melyik oviba menjen, hol vásárolj ruhát, cipőt, kenyeret, hogy vágd a haját, milyen pózban szexeljetek Apával. Sőt, igazából a mondataid végét sem várja meg, mert azt is tudja, mi jár a fejedben.

Ő az, akire minden anyatípus másképp reagál.

A sorfal nem áll szóba vele, mert tőlük úgysem tud jobban semmit.

A süket nem érti, mit mond, mert egyszerre beszélnek. Meg különben sem érdekli mit akar a másik.

A fapados anyuka a táskájában kotorászva, föl sem nézve mondogatja hogy „Aha! Tényleg? Igen? Aha!”.

A díva felhúzott szemöldökkel, szemforgatva hallgatja, aztán szó nélkül elfordul tőle, hogy infarktust kapjon, amiért a gyereke épp vizet locsol a homokba a méregdrága Pierre Cardin-szettjében.

A szétcsúszott anyukát még ő is tiszteli, így neki meg sem próbál tanácsot adni.

Viszont a játszótér-szűz anyuka ideális hallgatótárs, akivel – a többi anyuka nagy örömére – hamar meg is találják egymást.

Egy közös van mindannyiukban, mindannyiunkban: elég jó anyák vagyunk. Próbáljunk meg így tekinteni egymásra. Hiszen a problémáink sok esetben azonosak. Nem mindig vágyunk tanácsra, csak arra, hogy érezzük, nem vagyunk egyedül. Ha így állunk egymáshoz, akkor talán kevesebb nőt fog elbizonytalanítani az a bizonyos sorfal.

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

(Egyébként hallottatok már apukákat kritikusan beszélni egymásról?)

 

 

 

 

 

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!