AnyuSzív

Most akkor hogy is kell gyereket nevelni?

Öt éve vagyok anya, de most összecsaptak a fejem fölött a hullámok.

Forrás: pixabay.com

Alapvetően az őszinteség a hitelesség forrása, és számomra nagyon fontos hogy hiteles maradjak előttetek. Írtam korábban néhány cikket arról hogy szerintem hogy kéne gyereket nevelni. Nálunk nem jött be a dolog. Nem volna fair, ha ezt nem osztanám meg veletek.

Íme.

Két fiam van. Egy ötéves, intelligens, hiperérzékeny, szorongó, szeretetéhes, örökmozgóm, és egy két és fél éves, gyakorlatias, kőkemény, fafejű, akaratos, bújós vigyorim.

És most elakadtam.

Alapvetően az a vezérelvem a nevelésben, hogy a gyereknek a lehető legnagyobb teret kell hagyni, hadd bontakozzon ki a személyisége, de semmi esetre sem szabad korlátok nélkül hagyni őket, hiszen az számukra is biztonságot jelent, és persze így tanulja meg, hogyan is működik az ovi, a suli, az élet.

Mindenekelőtt a gyerekeim lelki fejlődését tartom szem előtt, szeretném, ha egészséges személyiségfejlődésük lenne, és megtalálnák a boldogságukat.

Nem szeretek kiabálni, nem szeretek fegyelmezni, nem szeretek keménykedni, de az a helyzet, hogy mostanában visszaütni látszik a túlzott… figyelmesség (ettől most nem találok jobb kifejezést).

Azért vittem időnként valami apróságot, gyümölcslevet, kis csokit az oviba, mert tudtam hogy örömet szerzek vele. Mára követeli a nagyfiam, és megsértődik ha üres kézzel megyek, dacára annak, hogy mivel itthonról dolgozom, sokkal hamarabb hazajöhet mint eddig.

Szép szóval, higgadtan próbáltam rávenni őket arra, hogy méltóztassanak befáradni a kádba… Ebből mára könyörgés lett… Illetve nem, mára már türelmetlen kiabálás a harmadik kérésnél.

Forrás: pixabay.com

Megengedtük, hogy reggeli után egyenek egy túró rudit. Erre a kisebbikem magán kívül csapkodja (mostmár csak csapkodná) a hűtőajtót, hogy ő reggelire kéri a rudit, nem utána.

Sokszor “segítettünk” nekik összepakolni, aminek az lett a vége, hogy mi pakoltunk helyettük.

Kering a Facebook-on egy olyan cikk, amelynek az a címe, hogy “A liberális nevelés megbukott.”.

Én nem szeretem az ennyire sarkos kijelentéseket, de tény, hogy úgy látszik hogy valamit elk…tunk.

A gyerekeink követelőznek, kiabálnak, elégedetlenek, szófogadatlanok (szerintem süketek), sokszor azt látom hogy hülyének néznek, és ezért még csak nem is lehetek rájuk igazán mérges, mert belátom, hogy a mi módszereink azok, amik nem váltak be.

Úgyhogy most reformáció zajlik a háztartásunkban, a gyerekeink nagyon csekély örömére.

Megtanulják maguknak kiönteni reggel a zabpelyhet és a tejet, képességeikhez mérten egyedül kell vetkőzniük és öltözniük, apró meglepetés csak akkor van ha könyörgés nélkül sikerült elindulnunk haza az oviból, kineveztünk egy büntiszéket, és sokkal szigorúbbak lettek a pakolásra vonatkozó szabályok is.

Tudom, hogy van olyan szakember aki azt tanácsolja, hogy hagyjuk a gyerekeket például a köszönéssel is, vagy a pakolással, de az a helyzet, hogy ahogy nőnek a fiaim, egyre inkább azt gondolom, hogy nem esik le a korona a fejükről, ha keresztbe tesznek itthon két szalmaszálat.

És bocsássa meg nekem a Jóisten, de nem tűröm hogy egy ötéves hülyének nézzen, majd két perccel később jöjjön puncsolni a csokiért.

Az a helyzet, hogy van olyan gyerek, akinél beválnak a – jobb szó híján – liberális nevelési elvek. 

Hát az én gyerekeim nem ilyenek. Ha a kisujjunkat nyújtjuk, az egész karunk kell nekik, ha lazul a rendszer, ha szétfut a mosoly az arcunkon, azonnal visszaélnek a helyzettel.

Tény, hogy túl vagyunk néhány keserves napon, sokat veszekedtünk, de lassan kezd látszani az eredménye.

Forrás: pixabay.com

Hogy könnyítsünk a gyerekek és a saját dolgunkon, beszereztünk egy Plukkido táblát, vagy ahogy mi hívjuk, jóságfát. Ez a játék segít a pozitív szemlélet kialakulásában, és egyébként valóban hatásosnak érezzük, olvassatok utána a plukkido.hu-n. 

Emellett persze állandóan agyalok, hogy mit csinálunk jól, mit rontunk el, mikor kezdjek gyűjteni nekik pszichológusra. Mert mi a fontosabb? A lelke, az élethez való hozzáállása? A szakmai sikerei? A kapcsolatai minősége? Minden egyformán?

Tudom, hogy sokan azt mondják, hogy egy jól irányzott nyakleves, vagy fenekes nem árthat, de őszintén: mit lehet ezzel elérni? Nem idomítani akarom a fiúkat hanem szeretve felkészíteni őket az életre, és arra, hogy imádjuk őket, de ne lepődjenek meg azon, hogy nem ők a világ közepe.

Itt követem meg nyilvánosan Anyukámat, mert én sem tudok semmit jobban mint ő. 

Rengeteg a szakkönyv arról, hogyan kell jól szeretni és jól nevelni, de az a helyzet, hogy a saját gyerekeinkhez nincs személyre szabott használati útmutató. És az eredmény is csak hosszú évek múlva derül ki.

Addig is erőt és kitartást kívánok mindenkinek, és köztük magamnak is.

“Ilyenkor mindenki a sajátjára gondol.”

Fáj a szívem. Fáj, az elment gyerekekért, és az itt maradt édesanyákért.

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

Vasárnap reggel van.

Reggeli után a nappaliban kihúztuk a kanapét, és összebújva nézzük Miki egeret a fiúkkal. 

Mert ezt kérték. Csináljunk meg a nagy ágyat, hogy mind a négyen ideférjünk.

Nézem őket, és szorongatja a torkomat a sírás. Most ahogy írok itt köztük még jobban.

Azt terveztem, hogy a következő bejegyzésem az eddig alkalmazott gyermeknevelési elveink csődjéről fog szólni.

De az élet közbeszólt, és több mint tíz gyerek értelmetlen halála kegyetlenül kólintott fejbe és gondolkodtatott el újra: mi az ami igazán fontos az életben?

Sokszor egymásnak feszülünk az ötévesemmel. Szemtelen, visszabeszél, és lassan nem csak alkalmi, hanem állandó süket. A két és fél évesem a bátyja anno elmaradt dackorszakát is pótolja, csapkod, harap, és az univerzum összes energiájával képes a képembe ordítani hogy NEEEEEEM!

De itt fekszenek mellettem. Itt szopják az ujjukat az egyforma rongyijaikat szorongatva, néha csak úgy passzióból belerúgva vagy rácsapva a másikra, nehogy már elteljen öt perc balhé nélkül. Itt hangoskodnak, minden pillanatban vonyítva, egyszerre követelve valamit. Itt vannak nekem és itt nyávognak hogy nem tudnak levetkőzni és felöltözni. Hogy nem jó a reggeli, hogy kérnek csokit, kisautót, toronyórát lánccal.

Belegondoltam mit érezhetett az az édesanya, aki az éjszaka közepén kapott egy hívást, hogy az imádott gyereke buszbalesetet szenvedett. De jól van? Nem tudjuk még. De él? Azt sem tudjuk.

Nem tudta hosszú órákig, vagy akár egy egész napig, hogy él-e a gyereke. Micsoda tehetetlenség, micsoda kétség, micsoda kín! Talán borzalmasabb mint a bizonyosság a tragédiáról.

Azt olvastam, hogy volt aki Veronába érve szembesült vele: a gyereke nem élte túl a balesetet. Élete leghosszabb útja lehetett, melynek a végén talán azt kívánta: bár soha nem érkezett volna meg.

Politikai nézetektől mentesen néztem Szijjártó Péter sajtótájékoztatóját, és azon gondolkodtam, hogy vajon tényleg ennyire meg van-e rendülve. Aztán kimondta: “Ilyenkor mindenki a sajátjára gondol.”

Nekem kettő van. Kettő égetnivaló, szemtelen, örökmozgó, hangos, ön-és közveszélyes idegőrlő banditám, akikbe szerelmes vagyok, és akik bármennyire is képesek kiborítani, épen és egészségesen cuppognak a két oldalamon, néha merő “jóindulatból” megkínálva egymás, vagy az én vesémet a sarkaikkal.

Nem tudom mennyi erő szükséges ahhoz, hogy egy ilyen borzalmat fel lehessen dolgozni, vagy egyáltalán felfogni, hogy megtörtént.

De minden anyának és apának, akiknek elmentek a gyermekei, kívánok rengeteget ebből az erőből, és kapaszkodókat, amik idővel majd könnyebbé teszik számukra az életet.

Annak pedig, aki Istennek hála nem érintett (önmagamat is beleértve), azt kívánom, hogy soha ne élje át ezt a mérhetetlen fájdalmat, és amikor készül ledobni a láncot a gyerek viselkedése, matek egyese vagy választottja miatt, akkor is “gondoljon a sajátjára.”

Így lettem vállalkozó anyuka

Gondoltam egy nagyot, elkísért egy coach, és ma már én osztom be a saját időmet.

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

Kezdjük azzal, hogy fogalmam sem volt róla, hogy mivel jár az, ha valaki vállalkozó. Nem tudtam hol mit kell bejelenteni, mit és mikor kell befizetni, milyen határidőket kell megtartani, és egyáltalán, hogyan is él egy vállalkozó.

A szüleim mindketten alkalmazottként dolgoztak illetve dolgoznak, soha meg sem fordult a fejükben hogy kilépjenek ebből a számukra biztonságot jelentő nexusból.

Így, mivel ezt hoztam otthonról, bennem sem merült fel, hogy ezt másképp is lehet csinálni.

Tavaly áprilisban visszatértem a munka világába négy és fél kihagyott év után, és szerencsémre nagyon jó munkahelyet sikerült találnom, egy rugalmas, megértő főnökkel. 

Két dologgal azonban nem számoltam:

A gyerekeim sajnos nem reagáltak túl jól az állandó rohanásra, arra hogy alig van együtt a családunk hétköznap, és mivel a kisebbikem még most is csak két és fél éves, a nagyfiam pedig igencsak érzékeny lelkű majdnem öt éves, abszolút megértettem őket.

A másik dolog ami váratlanul ért, az az Ágival való találkozásom.

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

Ő a coachom. Volt.

Most már a barátnőm, de igazából mindegy is minek nevezem, azzal hogy belépett az életembe, egyúttal jól föl is forgatta azt. 

És ezért soha nem lehetek elég hálás neki.

Nyáron kezdtünk el egy coaching-folyamatot. Ő gyakorolt, én meg kerestem az utam. Mert nem tetszett ahogy élünk. Ahogy élek.

Nem akartam belenyugodni, hogy ennyi az élet. Űzni, hajtani a fiúkat, kocsiból ki, kocsiba be, lerongyolódott idegekkel sziszegni (és egyúttal lenyelni a kiabálást ami nem is nekik szól, hogy aztán kitörjön este) a Tescoban hogy “nem érted hogy nem veszem meg?”, szinte csorgó nyállal bambulni a tévé előtt a férjem mellett esténként. 

Azt gondoltam, hogy nekem ne mondja azt senki, hogy kötelező így élni!

Újra írni kezdtem egy blogot, de éreztem, hogy nem az igazi, és ezt el is mondtam Áginak az első alkalommal. Jó az irány, de valami nem stimmel. Ez még nem a cél. 

Akkor mi a cél?

Addig kérdezgetett, mire kiböktem, hogy életem fő célja jelenleg az, hogy én oszthassam be az időmet. A másik célom pedig az írás. Első körben az bukott ki belőlem, hogy szeretnék újságíró lenni. Tudom, földtől elrugaszkodottnak tűnik, de olyan magától értetődően jött elő belőlem. És ez még csak az első alkalom volt.

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

A második találkozónkon azt hiszem már meg volt a fejemben az új blog, az AnyuSzív, és ahogy Ági kérdezett, belőlem úgy jöttek föl buborékként az ötletek. Reálisak, légből kapottak, mindegy volt, mert a folyamat elindult. És azóta sem állt meg.

Ekkor felmerült annak a lehetősége, hogy felmondok. Ági biztatott, amikor felvetettem, hogy megcsinálom a mozgalmat, írok, beosztogatom az időmet, és tervet készítek, hogyan lehetne ebből pénzt keresni. De ekkor még nem tudtam elképzelni hogy felmondjak, pedig már látszott a fiúkon is, hogy ez lenne nekik a legjobb. Ezt Ágival is megosztottam, aki erre azt mondta nekem, hogy akkor üldögéljek csak nyugodtan a langyos vízben, biztos nagyon kényelmes.

Azóta is itt cseng ez a mondata a fülemben, bármennyire is szúrós volt. Vagy talán épp azért. Az igazság fáj. De legalább előre visz.

Viszont támadt egy újabb jó ötletem. Írtam a cikkeimet, sokszor pszichológiai vonulatokkal megfűszerezve, laikusként. 

Arra gondoltam, hogy ha lenne egy kicsit  pszichológiát érintő végzettségem, akkor hitelesebben tudnék írni.

Nem haboztam, mivel addigra már azt éreztem, hogy enyém a világ. Mert elindultam, és az apró sikerek, a VIP-jelvény, a startlapos, NLC.hu-s megjelenések napról napra egyre jobban pörgettek.

Augusztus végén kezdődött a coaching tanfolyam és én az első percétől azt éreztem, hogy ebből nem csak egy újabb papírt szeretnék a polcra, hiszen abból van elég.

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

Életemben először nem azért tanultam hogy meglegyen a vizsgám. Hanem mert coach akartam lenni. Jó coach.

Mindeközben a gyerekekkel is egyre több gond adódott, főleg a nagyfiammal, így ősz végére némi osztás-szorzás után meghozta a család a döntést: fölmondok.

Mintha az életemnek ez a vonala is önmagam felé terelt volna. Persze megtehettem volna hogy nem foglalkozom vele, sőt a férjem is megtehette volna, hogy nem támogat, de biztatott, támogatott, mert, ahogy mondta, azt szeretné ha megtalálnám a saját utamat. 

Így hát most itt ülök az étkezőasztalnál, miután megebédeltem a férjemmel, és mielőtt fél négykor elmegyek a gyerekekért az oviba.

Napközben tanultam, készültem a hétfői csoportos anya-coachingra, és hálálkodtam hogy nyáron belevágtunk Ágival a folyamatba. 

Azóta van egy klassz könyvelőm, aki mindent tud helyettem a számokról, a határidőkről, az adatokról, van egy klassz határidőnaplóm, amiben én osztom be az időmet, és van önbizalmam, vannak sikereim, és van egy olyan életem, amiben nem kényszerülök kompromisszumokra. (Ez egyébként annyira furcsa, hogy szoknom kell.)

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

Arról nem is beszélve, hogy az AnyuSzív testet öltött abban a 686 anyukában, akik a Facebook-csoportot jelenleg alkotják, saját magam elkészítettem a honlapomat (www.takatslilla.hu), csoportos és egyéni coachingokat tartok, és ma még a Ridikül című műsorból is megkerestek.

Ki az úr a házban?

Gyerekjátékok mindenütt, vagy pedáns rend a gyerekszobán belül és kívül is? Nálatok mi a helyzet?

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

A napokban került terítékre a fenti kérdés az AnyuSzív-csoportban, és természetesen mint annyi mindenben, ebben a kérdésben is különböző álláspontokra helyezkedtünk a lányokkal.

Volt, aki azt vallotta, hogy nem bánja hogy a nappaliban vagy más közös helyiségekben ugyanúgy gyerekjátékok vannak mint a gyerekszobában, és volt aki azt mondta, hogy este már nem akar gyerekjátékot látni a lakásban.

Természetesen egy lakás, ház mérete és elosztása is meghatározó lehet ebben a kérdésben, mindenesetre én a mi 62 négyzetméterünkkel és az 1+2 fél szobánkkal az alábbiak szerint gondolom.

Imádom hogy kicsi a lakásunk, mert gyakorlatilag vagy mindig látom, de legalábbis hallom mi történik a gyerekekkel. Ők közös szobában alszanak, emeletes ágyuk van, és minden játékuk tároló dobozokban van. Az egyébként nem túl sok játékuk (kb. fél évente szortírozok) közül még kevesebbet használnak, jellemzően a geomagot, a kisautókat, a duplo-t, és a vonatokat a sínekkel. 

Jól mutatja hogy nem fuldoklunk a játékokban, hogy hat darab tároló dobozunk van, és mindegyiket fel tudják emelni és ki tudják vinni a fiúk a nappaliba. 

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

Kihozhatják. Van egy 30 nm-es konyha-étkező-nappali terünk, jellemzően itt töltjük a hétköznap délutánokat, estéket, és a hétvégéket is, ha otthon vagyunk. Aztán vacsora után, amíg folyik a fürdővíz, szépen el kell pakolniuk. Mindent. Szívesen segítünk nekik, ez nem gond, de igen, én is azon szülők táborát erősítem a férjemmel együtt, akik azt vallják, hogy miután lefeküdtek a gyerekek, már nem akarunk vonatsíneken átlépkedni, legófigurákat szedegetni, vagy épp hanyatt vágódni a geomag golyócskáján.

Felnőttként szeretném azt érezni, hogy nekem is van helyem a lakásunkban, hogy azzal hogy gyermekeink születtek, nem vették át teljesen felettünk, a lakásunk, az életünk felett a hatalmat. 

Elfogadom, hogy van aki nem kapcsolja össze fejben ezeket a dolgokat, mi a férjemmel viszont igen.

Minden igényt kielégítő szobájuk van a fiainknak. Kék falakkal, hajómintás tapétával (amit fejjel lefelé ragasztott fel a “mester”…), képek a falakon, faliújság a műveikkel, és persze ott vannak a játékaik. 

Megértem, hogy ha egész nap nem vagyunk együtt, vágynak a családi közösségre, ugyanúgy ahogy mi is. Ezért lehetnek kint a nappaliban a játékaikkal együtt vacsoráig.

Miután elpakoltak, a fürdőkádat is teledobálhatják a műanyag autóikkal, de ha végeztek, az autók visszavándorolnak a kád melletti szekrény alsó polcaira. Nem a kád szélére, nem, az ablakpárkányra, hanem a kis polcra.

A szobájuk más kérdés.

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

Ott nem várom el a patika rendet. Kisgyerekek, ráadásul a kelleténél egy-két fokkal kritikusabbak a kötöttségekkel szemben. Eszemben sincs például a művészien megkomponált formájú kisautó-tömeget felszámolni, mert tudom hogy sok munkájuk van benne. Nem kell eltenni az asztalra rögzített autópálya ugratót sem, és a félbehagyott kirakó is kint maradhat, de arra megkérem őket, hogy ha este jövök ki tőlük, vagy épp éjjel bemegyek betakarni őket, akkor ne legyen aknamező a lábam alatt.

Amióta megmutattam nekik a vérhólyagot a talpamon (Isten áldja a legó feltalálóját), azóta tényleg figyelnek erre. 

Amíg nem volt emeletes ágyuk, nagyon szívesen megengedtem nekik, hogy együtt aludjanak a játékaikkal. Ha őket nem zavarja hogy a hátukba áll éjjel a kisautó, akkor engem sem.

Mióta viszont emeletes ágyuk van, többször riadtunk éjjel a férjemmel arra, hogy a kisebb-nagyobb fém vonatok, autók óriási csattanással landolnak a parkettán.

Nyilván a gyerekek meg sem rezzentek, de újabban már csak a fal felőli oldalra rakhatnak játékot, és amikor utoljára bemegyek, nem csak betakarom a szuszmákoló testecskéket, hanem lecsempészek minden játékot a szőnyeg biztonságába.

Mert nekünk így jó.

Végre kipihenhetem a szünetet!

Te is úgy érzed, hogy a téli szünetből csak a téli az igaz? Mert az én napjaimban nem sok szünet volt!

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

Igyekeztem pihenni. Tényleg. A mézeskalácson és a krumplisalátán kívül az összes feladatomat delegáltam.

Elterveztem, hogy milyen klassz lesz ez a majdnem két hét, amikor együtt lehetek nyugiban a szűkebb és a tágabb családommal. Beszélgetés, borozgatás, zenehallgatás, olvasás, pihenés.

Ehhez képest alig várom, hogy holnap elmenjenek a gyerekek oviba/csanába, és végre CSEND legyen.

Mert az aztán nem nagyon volt az utóbbi napokban!

Szenteste itthon voltunk, 25-én vendégeink voltak, 26. és 28. között mi vendégeskedtünk, 29-én irány a nagyszülők, 30-án a férjem rokonai, 31-én a demjéni fürdő (ezt már évek óta nem hagyjuk ki), és végül újra a nagyszülők, ahol a gyerekek teleltek két-három napot.

Rengeteg tervem van erre az évre, sőt, erre a hétre is, de azt hiszem holnap, miután elvittem a fiúkat, hazajövök, leülök majd az asztalhoz egy bögre teával, és egy órán keresztül hallgatom a csendet.

Jó volt együtt ünnepelni azokkal, akiket szeretünk.

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

De az idei karácsonyból is tanultunk.

Muszáj nyuginapokat beiktatni, mert a fiúknak teljesen felborult a bioritmusa.

Későbbi fekvés, korábbi kelés, napokig kimaradó déli alvások… ennek eredménye az, hogy feszültek, nyűgösek ők is, és én is.

Belegondoltam abba, hogy miért ebben a kb. 10 napban próbáljuk meg bepótolni azokat a látogatásokat, amiket egész évben halogatunk?

Tudjuk, hogy tök jól érezzük majd magunkat, tudjuk, hogy ki sem kell lépnünk a városból, mégis csak akkor indulunk el, amikor már nem tudjuk tovább halogatni a látogatást, hiszen karácsony van. Ezen változtatni fogunk.

Egyébként, hogy ne csak károgjak, nagyon jó volt a szünet arra, hogy megfigyeljem a fiaimat.

Volt rájuk idő.

Megfigyeltem például, hogy a nagyobbik fiam, a „szeleburdi, a túlmozgásos, a gyors, a koordinálatlan” úgy mászik falat, mintha így született volna. Pontos, koncentrált, átgondolt. Úgyhogy megyünk falat mászni.

Megfigyeltem, hogy a kisebbikem minél többet lehet velünk, annál jobban ragaszkodik hozzánk. Nem matrica, hanem tetoválás-üzemmódban volt az utóbbi időben. Nem tudom mi lesz holnap reggel, ha újra mennie kell a csanába.

Újdonság, hogy a gyerekeim dalos pacsirták. Mivel volt idő játszani, igazán belemerülni, néha elfeledkeztek magukról, és dalolásztak legózás vagy geomagozás közben.

Ráadásul kaptak Papától egy szintetizátort, amit nem csak nagy érdeklődéssel, de igazán ügyesen fogadtak és kezelnek.

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

Újra bebizonyosodott, hogy mindkettőjüknek szükségük van még mindig a déli alvásra. Érdekes, hogy ha mégis kimarad, nem a két és fél évest, hanem a lassan öt évest viseli meg jobban.

Ha több időt tölthetnek velünk, egymással is szívesebben és tovább eljátszanak. Mintha így nem sajnálnák az egymással töltött időt a velünk töltött rovására.

Megint igazunk lett, amikor azt mondtuk, hogy felesleges a tengernyi ajándék. Tőlünk két ajándékot kaptak, a sógornőméktől egyet, ami bőven elég is lett volna, de hát ilyenkor lépnek színre a nagyszülők…

Hiába a sok ajándék, a legnagyobb kincs nekik és nekünk is az együtt töltött idő.

Forrás: pixabay.com

Forrás: pixabay.com

Minden megteszünk, hogy ebből az idén sokkal több legyen, mint amennyi tavaly volt.

Legyetek együtt!

Boldog Új Évet Kívánok mindenkinek!

 

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!