AnyuSzív

Napok, amikor nem bírom elviselni a férjemet.

Az utóbbi napok a szerelemről és a házasságról szóltak. De mi van a kapcsolatok árnyoldalával?

Forrás: pixabay.com

Valentin nap, házasság hete, ömlöttek rám a szívecskék, mackócskák, lávsztorik, megtudtam, hogy húsz éve nem volt ekkora a házasságkötési kedve a magyarnak, mint manapság, de bevallom, körülbelül annyira érintett meg az egész “ünnepkör”, mint a másodfokú egyenletek vagy a szuahéli nyelv.

Nem mondom, éljen a szerelem, de nekünk most “olyan” napjaink vannak a férjemmel….

Olyanok, amikor csak nézem, és látom hogy olyan messze vagyok tőle mint Makó Jeruzsálemtől, és mivel jól ismerem, kiolvasom az ő szeméből is amikor rám néz, hogy a gondolatai nem értek haza a munkahelyéről.

Olyan napok, amikor ülünk a kanapé két végén, megy a tévé, és egyikünk sem akarja kiemelni az orrát a telefonjából, az újságból vagy a könyvéből.

Forrás: pixabay.com

Olyan napok, amikor mindketten jobban értékeljük ha a másik csendben marad, mintha csevegni kezdene.

És tudjátok mi a jó?

Hogy nem gondolja egyikünk sem azt, amit ezt olvasva lehet hogy sokan: hogy mit is keresünk mi egymás mellett.

Mert az évek és az átéltek alatt rájöttünk arra, hogy nem lehet mindig szívecskéket reptetni a nappaliban és a hálószobában.

Mert vannak rosszabb napok. Amikor gond van a munkahelyen, amikor probléma van a gyerekkel, amikor egy hónapja minden nap a sebészeten ülök a szerencsétlenül elvágott ujjammal, amikor hónapok óta már megint nem láttam a barátnőimet, amikor nem sütött a nap ezer éve, tehát amikor mindkettőnknek tele van a hócipője mindennel.

Azt gondolom, hogy nem a szív alakú virágcsokortól, nem a közös fotókkal teleszórt facebook-tól lesz stabil egy kapcsolat, egy házasság.

Forrás: pixabay.com

Hanem attól, hogy néhány ilyen nap ellenére is tudjuk, hogy a másik szeret minket, és mi is szeretjük őt.

Hogy nem kezdünk el balhézni hogy “Szeresssssééééél!”, meg “Utááááállaaak!”, meg “Biztos már nem szeretsz, és már van is valakid!”, hanem elfogadjuk, hogy a párunk is ember, ugyanúgy mint mi.

Nálunk általában egyszerre tör ki mindkettőnkön a “hagyjbékénkérlek”-hangulat, ez szerencsésebb eset, de volt már rá példa, hogy láttam, hogy azzal teszek jót, ha hagyom a férjemet magában megrágni a dolgokat, mert tudom, ha megnyugodott, úgyis elmondja majd hogy mi történt.

Persze én sem voltam mindig ilyen bölcs. Volt, hogy megijedtem, hogy velem van valami baja, és jöttem a fent említett “Szeressssél már!” dumával. A férfiak, mondanom sem kell, rendkívül értékelik az ehhez hasonló kirohanásokat… 

Természetesen ha a viharfelhők nem vonulnának el felőlünk néhány nap alatt, vagy hangos veszekedésekbe fulladnának ezek az időszakok, aggódnék. De amíg azt érzem, és a férjemen is azt látom, hogy néha szeretünk mindketten visszavonulni a saját kis világunkba, és ezt mindketten elfogadjuk a másikban, addig örülök, mert azt érzem, hogy nem csak a vidám, napsütéses, sülve-főve együtt töltött napokon él a kapcsolatunk, hanem akkor is, ha rossz passzban vagyunk.

Anyu leszokott a cukorról. Aztán vissza. Végül döntött.

Cukor, kokain, függőség, Norbi. Mindezektől függetlenül szeretném megosztani veletek a táplálkozással kapcsolatos tapasztalataimat.

Forrás: pixabay.com

Leszögezem, nem akarom sem védeni, sem támadni Norbit, nem fogyasztom a termékeit, nem olvasom a cikkeit, teljesen véletlen, hogy a cukor mizéria az én életemben egy időben jött el az ő kijelentéseivel és a mém-áradattal, amit a kokain-cukor-vegyjel-függőség káosza termel ki.

Tavaly ősszel döntöttem el, hogy életmódot váltok. Rengeteg cukrot fogyasztottam. Minden nap túró rudi-csoki-joghurt-hegyeket vittem be a szervezetembe, sokszor este is. 

Éreztem, hogy túlzás amit csinálok, és csak a genetikának köszönhetem, hogy nem kellett még egy széket igényelnem az irodában a fenekem alá. (Ekkor még alkalmazottként dolgoztam, és a munkahelyemen is könnyen hozzájuthattam egy-egy szelet jutalomcsokihoz.)

A kávét két cukorral és igazi, zsíros, vaníliás cukros szifonos tejszínhabbal ittam, és egyre gyakrabban vettem meg a cukros üdítőket az ásványvíz helyett.

Október végén azt mondtam hogy elég, ez így nem normális. Egyik napról a másikra elhagytam a cukrot. Tájékozódtam, hogy mik azok a cukorpótlók, amelyek valóban egészségesebbek (hiszen a barna cukor is cukor, a méz is cukor, a fruktóz is cukor), és így szereztem be a kávémba az eritritet, és vásároltam olyan édességeket, amelyeket ezzel édesítenek. Emellett elhagytam a fehér kenyeret és az állati tejtermékeket is. 

Nem fogok hazudni.

Pokol volt.

Az első héten hullámokban jött rám a rosszullét, a remegés, az éhség, az idegroham. Izzadtam, melegem volt, és bárkit képes lettem volna megfojtani, beleértve a családomat is.

Forrás: pixabay.com

A fizikai tünetekre számítottam, hiszen eleinte ki kellett tapasztalnom, hogy mi az ideális étkezési rendszer, de az idegrendszeri tüneteim elképesztőek voltak. Épp hosszú hétvégére mentünk a férjemmel és a gyerekekkel… Életük leghosszabb hétvégéjét töltötték velem…

Kíváncsiságból rákerestem olyan fórumokra, ahol az életmódváltók osztották meg egymással a tapasztalataikat. Többen számoltak be ugyanolyan ingerültségről, mint én. Ez kicsit megnyugtatott. 

A kenyér nem hiányzott, azt egyébként sem vittem túlzásba, a tehéntejet szuperül helyettesítettem kókusztejjel, a cukros üdítőket pedig vízzel.

Teltek a napok, és minden egyre könnyebb lett. 

Energikus lettem, a napi két kávémat egyre csökkentettem, azt is inkább csak az íze kedvéért. Kókusztejszínnel elképesztően finom. 

Elmúlt az ingerlékenységem, nem tört rám rohamszerűen az éhség, nem nehezített el a rengeteg szénhidrát, meg Isten tudja még hogy mi amit előtte magamba tömtem.

Próbálkoztam a teljes paleo-iránnyal, de a különböző paleo-lisztek annyira puffasztottak, hogy maradtam a teljes kiőrlésű pékárunál. 

Egész jól tudtam tartani ezt a rendszert, sokkal könnyebb mint képzelnénk. Átvészeltem a karácsonyt tönkölylisztes bejglivel, és egyébként sem kívántam különösebben az édességet.

Forrás: pixabay.com

Aztán körülbelül másfél héttel ezelőtt észrevétlenül megbomlott a rend.

Itt egy kanál cukor a kávéba, ott egy szelet torta, amott egy fehér lisztből készült pizza…. 

Több hónapnyi kihagyás után úgy orrba vágott az ismét bevitt szénhidrát-mennyiség… Újra jött az éhségroham, a remegés… Annyira rossz volt, hogy valamelyik éjjel már azt álmodtam, hogy megettem egy egész tányér búzalisztből készült tésztát, és előre féltem a következményeitől.

Úgyhogy Norbi ide vagy oda, én a saját tapasztalataim alapján azt mondom, hogy köszönöm szépen, de végeztem a cukorral és a fehér liszttel, és lehetőség szerint a tejjel is.

Azt még hozzátenném, hogy a decemberi vérképem tökéletes volt, az ekcémám gyakorlatilag megszűnt, és biztosan többeteknek vannak apró vörös pöttyök a felkarotok hátsó részén. Nekem már nincsenek. Az hogy a súlyom is csökkent, az pedig már csak grátisz.

“Anyukám azt mondta, te nem jöhetsz mert cigány vagy.”

Itt tartunk ma. Édesanyák bőrszín alapján szeretnék eldönteni, kivel barátkozhat egy hatéves.

Forrás: pixabay.com

Úgy gondoltam ma pihenek, de már megint olyasmi történt, amit nem tudok szó nélkül hagyni.

Az AnyuSzív-anyukáim közül az egyik lány a következő történetet osztotta meg a csoporttal:

A hatéves, nagycsoportos kislánya, nevezzük Juditnak, és a lányka barátnője eltervezték, hogy elmennek egy világ körüli útra. Délután mindketten beszámoltak otthon a terveikről, és másnap reggel, amikor arra került a sor, hogy megbeszéljék egymással, hogy elengedte-e őket az anyukájuk, a másik kislány így szólt Judithoz: “Anyukám azt mondta, te nem jöhetsz mert cigány vagy.”

Hunyjuk be a szemünket, és képzeljük el a két gyereket, amint a fantáziájuk hullámain a homokozó széléről bejárják a tengereket, a hegyeket, a völgyeket, a vidámparkokat, a cukorkaboltokat. Eszükbe sem jut hogy az egyik netán alacsony, a másik magas, az egyik kék szemű, vagy barna, vagy szemüveges, vagy hosszú hajú, vagy görbe lábú, vagy szeplős, vagy beszédhibás, vagy kerekesszékes, vagy igen… cigány. Ők jól érzik magukat együtt, mert nem egymás külsejét szeretik baráti, gyermeki szeretettel, hanem a másik kislány szívét. Azt, hogy találtak egy másik gyereket, akivel utazhatnak a képzelet szárnyán, épp azért, mert mindketten ugyanoda utaznának.

Aztán felállva a homokozó széléről, az új tervtől fellelkesülve hazaindulnak, hogy beszámoljanak a terveikről anyának. Judit édesanyja mosolyog a lányok tervén, de természetesen kellő komolysággal támogatja a kislányát a világ felfedezésében.

A másik kislány, aki szintén kis szívének minden lelkesedésével adja elő az álmait, melyet szívbéli barátnőjével együtt álmodott meg, azt kapja, hogy akit szeret, nem elég jó ahhoz hogy vele utazzon. Mert cigány. 

Egy felnőtt nő egy hatéves gyereket, egy ártatlan kislányt lecigányoz. Az más kérdés, hogy mennyire tud fájni az embernek, ha a barátját becsmérlik a szülei.

Nem minősíteném az anyukát, megteszik ezt helyettem a saját szavai.

Egyszerűen csak szomorú vagyok.

Szomorú vagyok, ahogy Judit is szomorú most, és nem érti, miben más ő, mint a barátnője. Mi a baj vele? Ő miért nem utazhat el felfedezni a világot? Sötétebb a bőre… na és? Ugyanúgy piros a vére mint a másik kislánynak, ugyanúgy ver a szíve, ugyanúgy vannak álmai, vágyai, ugyanúgy szeret játszani, tanulni, énekelni, táncolni, rajzolni, képzelődni, barátkozni, szeretni, mint a barátnője.

Forrás: pixabay.com

Egészen addig, amíg a kis szíve meg nem telik fájdalommal és csalódással amiért már az óvodában azzal találkozik hogy ő kevesebb, mert cigány (vagy szeplős, szemüveges, vörös hajú, lány, vékony, kövér, alacsony, magas, nagy orrú, szegény, gazdag, végtelen a sor).

Nem szoktam a saját meglátásaimat kikiáltani az egyetlen helyes útnak. Most azonban kérlek, te, aki ezt olvasod, ne tanítsd cigányozásra, zsidózásra, buzizásra, arabozásra, hímsovinizmusra, feminizmusra, gyűlöletre, kirekesztésre a gyerekedet! Tanítsd szeretetre, elfogadásra, tanítsd arra, hogy az embereket a valós értékük alapján ítélje meg, és az alapján Ő MAGA DÖNTHESSEN, hogy kit visz magával a világ körüli, az élet körüli utazásra. Mert így máris nagyon sokat tettél a saját gyermekedért, a többi gyermekért, és ezért a jelenleg eléggé elfuserált világért, ami a huszonnegyedik órában jár.

S bár az egyik szemem sír az eset miatt, a másik szemem nevet, mert számos anyuka hördült fel az AnyuSzív-közösségben a Facebook-on, felháborodásukat és együttérzésüket kifejezve. Itt köszönöm meg nektek Lányok, hogy ilyen szuperek vagytok! 

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!