Luke, én vagyok az ANYÁD!

forrás: www.pixabay.com

Az én generációm még kapott a nyakába a tekintélyelvű nevelés csurranó-cseppenő ragacsos dágványából.

Tudod, az olyan mondatokra gondolok, hogy “Azért, mert azt mondtam!” “Anyáddal beszélsz édesgyerekem!” “Mit képzelsz magadról?” “Normális vagy?” És sorolhatnám reggelig.

Olyan korban nőttünk fel, ahol a szüleinknek alanyi jogon járt a tisztelet. Ahol nem volt szava a gyereknek, mert csak gyerek.

Manapság egész más nézet dívik, mert rájöttek végre, hogy a gyerek az nem hülye, csak kicsi. És ugyanúgy joga van képességeihez mérten dönteni a saját életéről, hiszen így fog megtanulni felelősségteljes döntést hozni, ha felnőtt lesz.

Így nem lesz szorongó, önbizalomhiányos ember, akit a pszichológusoknak kell megtanítaniuk arra, hogy nem életképtelen, csak épp nem tudja hogyan éljen.

Én abszolút híve vagyok annak, hogy figyelembe kell venni a gyerekek személyiségét, és nem vasakarattal megtörni őket, hogy illeszkedjenek abba a formába, amit te meg én, a jóédesanyjaik kitaláltunk nekik.

Viszont előfordul, hogy nem tudok kitörni a hozott kereteimből, és végső elkeseredésemben egy igazi női axiómát adok a kölyök kezébe: “Azért kisfiam, mert csak!” A gyerek meg hisztizik és ázik tovább a takony-nyál-könny mixben.

Tegnapelőtt Nimród este fél tízkor még mindig nem aludt, és az öccsét is szórakoztatta. Mivel már hetvenszer rájuk szóltam, hogy csendesedjenek el, hetvenegyedjére berontottam a szobába, és jócskán felemeltem a hangomat.

A négy éves csak röhögött az ágyban, önfeledten, fetrengve.

És itt jött a régi iskola: “Egy négy éves beleröhög az anyja képébe?”- gondoltam, és kijött belőlem a mitképzelszmagadrólédesgyerekem. (Közben meg jó volt hallgatni a gurgulázó a gyerekkacajt. Totál skizofrén helyzet.)

Mire a négyéves fuldokolva közölte velem, hogy egyszerűen nem bírja abbahagyni a röhögést.

Győzött a jobbik énem. Nem bírtam megállni, én is fuldokolni kezdtem, és fél óra múlva, mikor végre csend lett, magam sem tudtam hogy nevessek, amiért a gyerekem ilyen önfeledten jókedvű, vagy sírjak, mert néha én is azt gondolom, hogy azért mert életet adtam neki, az feljogosít a mitképzelszmagadrólozásra.

Pedig nem! És ezt te se felejtsd el, amikor az “Eszednél vagy?” “Normális vagy?” “Azért mert azt mondtam!” készül kicsúszni a szádon.

Szaladhat a ház, tornyosulhat a vasalatlan, lehet maszatos a gyerekek arca, ha szeretve tiszteljük őket, akármilyenek is legyenek, a boldog élet egyik kulcsát adjuk a kezükbe.