“Szoptasson csak anyuka, menni fog az!”

Egy anya, két gyerek, két szoptatástörténet, és egyik sem happy end… Vagy mindkettő az?

Forrás: pixabay.com

Előre bocsátom, hogy a történeteimben szereplő gyerekorvosok és védőnők mind nagyon jó emberek és szakemberek, akiknek nagyon sokat köszönhetünk. Kivéve a szoptatás örömét. Azt elvették tőlünk.

Én akartam szoptatni. Tényleg. Látod, még most is győzködöm magam, és azt hiszem téged is, kedves szoptatni tudó anya, hogy én nem vagyok rossz anya, amiért nem ment.

Az elején nem volt semmi gond. Sima szülés, két nap múlva már ömlött a tejem. Nimród nagyon jól evett, és ahhoz képest, hogy a körülményeink nem voltak ideálisak, másfél hónapos koráig úgy húzott fölfelé a hízásgörbéje, mint a Millenium Falcon.

Aztán történt valami. Nem tudom, hogy akkor tette-e meg a hatását a stressz, amit az édesapjával való különköltözésünk okozott, vagy a két héttel később újra megjövő menstruációm volt az oka, de egyik napról a másikra drasztikusan lecsökkent a tejmennyiségünk.

Már a két hónapos státuszon jeleztem, hogy írjanak fel tápszert, mert két hete nem eszik a gyerek rendesen. Óránként kelt éjszaka, és napközben is miután negyven percig nyammogott, fél óra múlva újra éhes volt.

Forrás: pixabay.com

Két héttel később már könyörögtem, hogy írják fel azt a tápszert, mert én már idegbeteg voltam, a gyerek meg rohamosan fogyott.

Első gyerekes anyuka voltam, senki nem mondta, hogy recept nélkül is lehet tápszert vásárolni.

Csak azt mondták próbálkozzam, és igyak sokat, és egyek sokat, és ne adjak a gyereknek teát, csak tejet, meg tejet, meg tejet. És fejjek.

Én próbálkoztam. Sírtam. Úgy kisebesedett a mellbimbóm, hogy már előre féltem minden mellretételtől. És ezután még jött a fejés, szánalmas eredménnyel.

Ittam. Volt olyan nap hogy kilenc! liter folyadékot ittam meg, mert már szinte eszemet vesztve akartam szoptatni. Ettem a méregdrága görög szénás kapszulát, a Laktoherb teától pedig mai napig hányni tudnék.

A babamérleget legszívesebben kivágtam volna az ablakon, mégis másfél óránként tettem rá  Nimródot, magam sem tudom miben reménykedve.

A három hónapos státuszra úgy vittem el a gyereket, hogy már gyűlöltem az egész tortúrát.

A hízásgörbénk leugrott a tizedikről, így végre belátta az akkori orvosunk, hogy pótlás kell.

Felírt egy új tápszert, amit kisvárosunkban sehol nem lehetett kapni, de az egyik patikában délutánra szereztek belőle három dobozzal.

Soha nem fogom elfelejteni azt, ahogy a három hónapos kisfiam rábukott a cumisüvegre, és fél perc alatt kivirult.

Még a pofija is rögtön kigömbölyödött.

Visszatértek a nyugodt éjszakák, elmúlt a stressz a napjainkból, és újra szépen hízásnak indultunk.

A három hónapos státusz után nem szoptattam őt többet. Gondolni sem bírtam rá.

Aztán két évvel később, amikor Petyuval voltam mindenórás, újra belelkesültem. Úgy vártam az újabb szoptatást, mintha nem éltük volna át az egy hónapnyi kínt a nagyfiammal.

Forrás: pixabay.com

Ekkor sem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna.

Császáros szülés, óriásbébi (5 kg), nagyon nehezen beinduló, és kevés tej. Már a kórházban pótolni kellett, de ekkor már egy pillanatra sem szégyelltem magam, ahogy vártam a csecsemőosztály előtt a kispohárnyi tápszerre.

Rutinos voltam: szülés előtt két héttel ott állt a tápszeres doboz a konyhaszekrényben, így egy pillanatig sem tartottam attól, hogy újra dráma lesz az evésből.

Hat hétig szoptattam Petyut. Ahogy szájába vette a cumisüveget, többet nem kért a ciciből, én meg nem akartam elvenni a nagytól az időt a fejéssel, főleg mivel szinte semmi tejem nem volt. Újra jött a Laktoherb, meg a MoreMilk meg az Utrica urens (még mindig kívülről tudom a nevét), de mivel már mögöttem volt az, ami, többre tartottam a nyugalmunkat, mint azt a pár milliliter anyatejet, amit idő és idegbaj árán ki tudtam volna sajtolni magamból.

A mérleget elő sem vettem.

Ugyanúgy összebújtunk, mint szoptatás közben, de mindenki nyugodt, és elégedett volt. A kicsi jóllakott, a nagyra bőven jutott idő, az én idegeim meg nem lógtak rongyokban, mert az egyik éhen hal, a másikat meg elhanyagolom, a semmiért.

És egyik sem lett kövér vagy beteges gyerek, mert ezek a kedvenc kérdéseim.

Apropó kérdések.

Árulja már el a szomszéd nő, akivel egyébként nem szoktál beszélgetni, hogy mi köze van hozzá, hogy NEKED van-e tejed? Vagy a piacon a kofa? Vagy a nyugdíjas a buszon?

„Van tejcsi?” „Közöd?”

Forrás: pixabay.com

És hogy tulajdonképpen miért írtam meg ezt a posztot?

Nem annyira rég olvastam egy gyerekorvos blogbejegyzését, amiben azt írta, hogy a „kismamák újabban nem akarnak szoptatni.”

Nem biztos, hogy nem akarnak, kedves Doktornő. Lehet, hogy nem tudnak.

Egyébként sem meri senki bevallani a gyerekorvosnak meg a védőnőnek, hogy nem akar szoptatni, mert helyben főbelövik, aztán kidobják a holttestét a játszótéri szuperanyu-sorfalnak, hogy ők marcangolják szét.

Adott esetben még egymásnak is csak pironkodva vallják be az anyukák, hogy bizony most már unják a kötöttséget, és alig várják a hozzátáplálást.

Egyébként meg, ha nem akar valaki szoptatni, akkor mi van?

Tudom-tudom, jelenleg az a szemlélet, hogy az anyatej mindenekfelett, és ennek meg van a maga tudományos alapja.

Akkor is minden édesanyának szíve joga eldönteni, hogy mivel táplálja a babáját, hiszen napjainkban számtalan tápszer szolgál az anyatej alternatívájaként.

Bevallom, hogy nem értem azokat az anyukákat, akinek a két éves gyereke nyilvánosan tépi a pólóját a ciciért, de elfogadom.

Kedves szoptatni tudó/szerető anyuka, és kedves Doktornő! Kérlek, fogadd el te is, ha valaki nem tud/szeret szoptatni.

Ugyanolyan jó anya mint amilyen te vagy!