Pro? Kontra? Ha császármetszés szükséges a baba vagy a mama egészségéért, akkor nincs mese!
Forrás: pixabay.com
Én teljesen biztos voltam benne, hogy meg tudom szülni Petyut.
Nem zavart, hogy a kórház kertjében sétálva kijött a Fornetti-pavilonból az eladó hölgy azzal, hogy „muszáj megkérdeznem, ikreket vár?”.
Az sem zavart, hogy fél részeg fiatalok beszóltak, hogy „hanyadik hónapban vagy, a tizenkettedikben?”.
Sőt, az sem, hogy egy idős néni, amikor elsétált mellettem, visszanézve a pocakomra zsigeri őszinteséggel fölkiáltott: „Istenem, de borzasztó!”. Na jó, ez már zavart.
Egy szó mint száz, tudtuk, hogy Péter nagy baba lesz.
A bátyja is 4 kg fölött volt, és úgy szól a fáma, hogy a második baba veri súlyban az elsőt.
Hát verte.
Az utolsó hetekben már csak pocaktámasszal tudtam létezni, a savam felköltözött a torkomba, és két ruhát tudtam hordani, mert az utolsó 3-4 hétre már nem akartam beruházni egy méregdrága kismama-szettre.
Amennyire szülni szerettem volna, a kisfiam annyira nem szeretett volna megszületni.
Halovány kis jósló fájásokkal a 41. hét közepén bementem a kórházba, hogy hátha csinálnak valamit, amitől beindul a dolog.
Csináltak. Benn tartottak hétvégére.
Én az utálatos rózsaszín köntösömben bőgtem a folyosó végén, mint egy gyerek.
Riadtan kérdezte meg az egyik arra járó orvos, hogy „Kismama, miért sír?”
„Aaahhaaazéééért, meehheeert ihhhitttt kehheeell maradnoohhhoom, peehheedig neeheem is szülööhööööök éééshéés othooohooon vááár a gyerekeeeeem!”
Megnyugtatott, hogy ne aggódjak, az is lehet, hogy még ma este meglesz a Petyus.
Forrás: pixabay.com
Nem lett meg.
Hallgathattam viszont a szülőszobáról a kórterembe felszűrődő hangokat. Egész hétvégén.
No de hétfőn reggel fél kilenckor eljött az én órám.
„Indítunk, Lillácska”-dugta be fejét a kórterem ajtaján az osztályos nővér.
A team ugyanaz volt, mint az első szülésemnél.
Az orvosom, Igazgató Úr vérprofi, higgadt, kellően távolságtartó úriember, a szülésznőm pedig édesanyám gyerekkori barátnője, aki most is tyúkanyóként védelmezett minket a babámmal.
Lesétáltam a szülőszobára még mindig zártan, mint egy banki széf.
Kicsit féltem, mert volt már fogalmam arról, hogy mi vár rám.
Nem volt.
Próba-oxitocin be, NST-föl, kínlódás megkezd.
Oké, reagál a méhem, burokrepesztés.
Ez olyan nyilvánosság előtt történt, hogy belépőjegyet szedhettem volna. Időközben ugyanis annyi ismerősöm lett a kórházban, hogy mindenki kíváncsi volt, mekkora lesz Petyus.
Miután elfolyt a magzatvizem, bennem elszabadult a pokol.
A minden átmenet nélkül rámtörő, csontjaimat szétrobbantani akaró háromperces fájások felküldték az agyamat a plafonra. Petyus szívverését pedig a padlóra.
Irány a műtő!
Amikor a férjem belépett a szülőszobába, láttam az arcán, hogy az előző vidám hangulatú szülés után nem erre számított.
Mindig ódzkodtam az epidurális és spinális érzéstelenítéstől, de amikor felültetett a műtősfickó immár a műtőben az ágyra, azt gondoltam, hogy szúrjatok meg, ahol akartok, csak múljon el a fájdalom.
Egy szúnyogcsípés a hátba, és minden kínom elszállt.
Az volt a furcsa, hogy csak a fájdalmat nem éreztem, de azt hogy mit csinálnak velem azt igen.
Forrás: pixabay.com
Péteremet hárman rángatták, hogy a széles vállai kiférjenek a vágáson keresztül. (Majd’ egy év Dévény-torna lett belőle, de másképp nem lehetett, olyan nagy volt.)
Ordított, mint a sakál, de ahogy a pofiját odatették az arcomhoz, azonnal elcsendesedett.
Csodálatos volt! Semmivel nem volt rosszabb, vagy kevesebb élmény, mint Nimród természetes születése.
Az első gyerekemnél az orvos fogadásokat kötött a mérés előtt, hogy 4 kiló fölött van-e. Most lélegzetvisszafojtva vártunk.
Öt kiló – fordult felém kipirult arccal a szülésznőm, kezében a cingár lábú, bébifókatestű porontyommal.
Mondhattam én szülés előtt, hogy biztosan sikerülni fog természetes úton, esélyünk sem volt.
Petyus sztárként vonult le a súlyával a csecsemőosztályra.
Amikor betoltak az őrzőből a kórterembe, azt hittem, hogy túl vagyok a nehezén.
Igaz hogy zuhanyozni csak úgy tudtam, hogy egyik kezemmel a hasamat tartottam, a másikkal a zuhanyrózsát, a fejemet meg a csempének támasztottam, mert kiegyenesedve állatira fájtam belül.
A haskötő nagyon sokat segített, a műtét harmadnapján már sétálgattam.
Volna, ha nem lázasodom be.
Kórházi fertőzés, vérmérgezés, Augmentin, szuper!
És ha ez nem lett volna elég, a sebem sem gyógyult, úgyhogy mire kirángattak a staphylococcus aureus karmaiból, és a sebemet is vállalhatónak találták, Petyus egy hetes volt.
Amikor indultunk haza, a csecsemős nővér alig akarta kiadni a kezéből. „Csak még egy puszit, csak még egy puszit…” – mondogatta.
Forrás: pixabay.com
Eltelt két hét, és a sebem még mindig nem gyógyult be. Aztán fél év, és még mindig nem.
Egy év alatt hegedt be teljesen a körülbelül 12-13 centis vágás.
Amikor felmerül bennem, hogy a megkínzott hasamat talán meg kellene plasztikáztatnom, eszembe is jut gyorsan, hogy milyen tortúrán mentem keresztül, elvetem az ötletet.
Sokan ellenzik a császármetszést, és a hosszabb regeneráció miatt (ami a személyes adottságaimnak is köszönhető) én is a természetes szülést preferálom.
De a legtöbb esetben a kismamának nincs választása.
Nem kell, hogy bűntudatod legyen, ha esetleg az egyetlen, vagy minden gyerekedet császárral szülted. Sajnálnod sem kell, hogy így alakult.
Semmivel nem volt kevésbé fantasztikus maga a születés császárral, mint hüvelyi úton!
Egyébként a második gyerekem sokkal kitartóbb, küzdőbb szellem, mint a bátyja. (Mert ezt is hallottam már, hogy aki császárral születik, nem tanul meg küzdeni.)
Ugyanolyan szorosan kötődünk egymáshoz Petyusommal, mint a nagyobbik fiammal.
Mint olyan anya, akinek van összehasonlítási alapja, úgy látom, hogy nem befolyásolja az életüket az, hogy milyen úton jöttek a világra.
Sokkal fontosabba az ő és a te egészséged, mint ragaszkodni valamihez, ami adott esetben nem biztos hogy a legjobb megoldás.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: