Hogyan juttassunk át egy kétévest a határon papírok nélkül? Sehogy!
Forrás: pixabay.com
Én voltam a hibás senki más. Habár egy ponton azt gondoltam, hogy a rendszer az, ami kígyóként a saját farkába harap. Illetve ezesetben a miénkbe.
Ez a nyár arról szólt, hogy én az új munkahelyemen robotoltam, a férjem pedig a szokásos közös baráti programjainkra egyedül utazott el.
Arra gondoltam hát, augusztus 19-én péntek délben, nyerésre állva a tüszős mandulagyulladással vívott küzdelemben, hogy jövő héten, ha már mindketten szabin vagyunk (én négy kemény napot), ugorjunk le az Isztriára három éjszakára.
Régen el sem tudtam képzelni, hogy ennyire spontán is lehet nyaralást szervezni, vagy egyáltalán élni, de a férjem ilyen típus, és én is hamar hozzáedződtem.
Felhívtam, persze, menjünk, foglald le, vasárnap délután indulhatunk.
Na több sem kellett: szállást lefoglal, utasbiztosítást megköt, iratokat ellenőriz.
Hoppá! Petyusnak nincs se személyije, se útlevele. Most két óra van, ha fölkelnek, lemegyünk az 5 percre lévő Kormányablakba, megcsináltatjuk az ideiglenes személyit, no problem.
Aha.
Pénteken háromkor zár a Kormányablak.
Mi legyen? Irány a központi Okmányiroda két gyerekkel, péntek délután a csúcsban.
Egész gyorsan odaértünk. Közölték velünk, hogy mivel nincs időpontunk, nem tudnak ideiglenes személyit csinálni a gyereknek, csak sürgősségi útlevelet. 24 óra alatt kész, és csupán negyvenezret kell érte leszurkolnom.
Nagy sóhaj. Aki hülye, fizesse is meg az árát. Rendben.
Azt nem részletezem, hogy meddig tartott lefényképezni egy örökmozgó kétévest. Nem vehettem az ölembe, nem érdekelte a plüss cica a kamera tetején, csak az, hogy a bátyjával végigrohanhasson az okmányiroda közepén két sorba rendezett kb. 50 darab szürke puffon.
Nagy nehezen sikerült. Mindenki izzadt.
– Oké, meg van apa hozzájáruló nyilatkozata, kérem a születési anyakönyvi kivonatát.
– Hát… azt a nagy rohanásban otthon hagytuk.
Forrás: pixabay.com
Éreztétek már azt, hogy ez nem fog sikerülni?
Én végig éreztem valahol a kisujjam körme alatt, hogy ez nem fog menni.
– Holnap visszajöhetünk?
– Holnap huszadika. Vasárnap reggel nyolckor nyitunk.
– De akkor nem készül el vasárnapra az útlevél.
– Várják meg a hétfő reggelt.
Tudtam, hogy nem fogjuk megvárni. Két éjszakáért és egy teljes napért nem fogom a két kicsit végigbumliztatni az országon.
Azt is tudtam viszont, hogy nem jutunk ki fényképes igazolvány nélkül.
Megbeszéltük a férjemmel, hogy megpróbáljuk. Volt egy A/4-es papírunk a gyerek fotójával, az összes adatával, és egy hivatali pecséttel. Hátha.
Vasárnap összepakoltunk, elmentünk egy családi ebédre, majd négykor nekivágtunk a határnak.
Én csak azt hajtogattam, hogy mi lesz, ha nem engednek át. Hazamegyünk?
Nem tudtam elképzelni. Annyira szerettem volna együtt lenni velük, kimozdulni a szokásos környezetből, feltöltődni, élményeket szerezni nekik és magamnak.
Odaértünk a határhoz.
Egy szigorú, huszonéves, szép, szőke rendőrnő meglátta a papírunkat és ennyit mondott:
– Ez nem jó. Mutatom, merre forduljanak vissza.
Ennyi. Nem tudom mit vártam, de ettől azért egy kicsit többet.
Oké, visszafordultunk, de éreztük, hogy ebben a helyzetben több van. Megálltunk egy útszéli kis hotelban, ahol nagyon kedvesen elirányítottak minket a régi határátkelőhöz, mondván ott hátha nyitottabbak lesznek a határőrök. Meg a határ is. Ha nem, akkor várnak minket szeretettel, egy tágas apartmannal és finom vacsorával.
Forrás: pixabay.com
Vissza a kishatárhoz.
Ott egy nagyon kedves, negyvenes, szintén szőke rendőrnőbe futottunk, aki sajnálkozva közölte, hogy nem mehetünk át. A kezünkbe nyomta viszont a Letenyei, a Lenti és a Nagykanizsai okmányirodák nyitvatartási idejét, és javasolta, hogy reggel gyorsan csináltassuk meg az ideiglenes személyit Petyusnak (időpont nélkül), és mehetünk is.
Azt gondoltam, hogy talán jobb is így, legalább másnap csak három órát kell utaznunk Porecsig.
Vissza az István Hotelbe, finom vacsi, alvás, reggel fél kilenckor pedig már húztuk is a sorszámot Petyussal a letenyei okmányirodában.
Bizakodva mondókáztunk, mikor szólítottak minket.
Odaadtam a gyerek lakcímkártyáját, mire ezt közölte velem az ügyintéző hölgy:
-Nem tudom kiállítani a személyit, mert a rendszer azt mutatja, hogy készen van az útlevele, és ki is postázták.
MIAFÜTTTY????
(Nem postázhatták ki, mert háromnegyed 9 volt, és engem hétfőn kilencre hívtak vissza az útlevélért a központi okmányirodába. Sebaj.)
Ez volt az a pont, amikor már nem csak a saját hülyeségemet hibáztattam azért, mert ilyen helyzetbe kerültünk.
Mi az összefüggés? Nekem van útlevelem is, és személyim is. A gyereknek miért nem lehet?
Mondtam, hogy akkor adjon erről egy igazolást, mert innentől kezdve én megtettem mindent, de a rendszer az ami rosszul működik.
Ő nem tud mit csinálni.
Megköszöntem szépen, kimentem a gyerekkel az okmányiroda elé, és elsírtam magam.
Forrás: pixabay.com
Nem azért mert Horvátországot sajnáltam, habár azt is.
Hanem mert erre a problémára nem volt megoldás. Totál patt-helyzet volt.
Tehetetlen voltam.
Próbáltam magam azzal vigasztalni, hogy ezek szerint nekünk nem kell most Horvátországba mennünk, de nagyon nehéz volt.
Arról nem is beszélve, hogy Nimród már egészen lelkes volt, hogy láthatja a tengert, és el kellett magyarázni, hogy anya elkapkodta ezt az egészet, és jogászként tudhatná, hogy a szabály az szabály.
Tudja is. De bízott abban, hogy valahogy mégis csak sikerül összehoznia egy nyár végi pár napos tengerparti pihenést a családjának.
Nem sikerült.
Ne legyetek ilyen naívak mint én.
Ha nincsenek papírjaitok, ne induljatok el!
(Ja, azért mikor másnap Siófokon a Porecs téren sétáltunk, némileg felment a pumpa az agyamban.)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: