Igazságot kell-e tenni a testvérharcokban?
Forrás: pixabay.com
Mivel nekem nincs testvérem, ismeretlen számomra az a szeretetbe oltott folyamatos harc, ami csak a testvérek kiváltsága.
Mindig irigykedve hallgattam a barátaimat, amikor kimondták azt a szót: tesóm.
A tesómmal beszélgettünk, a tesómmal elaludtunk, a tesómmal játszottunk, a tesómmal verekedtünk…
Gyerekként álmaim netovábbja volt egy testvér, akivel jókat lehet verekedni.
Mivel nekem ez nem adatott meg, hamar eldöntöttem, hogy az én gyerekeim mindenképp megismerik majd a testvér-lét örömeit.
Miután Nimród megszületett, láthatatlan távolságba került ez a kérdés, de mi sem bizonyítja jobban azt, hogy soha ne mondd, hogy soha, mint az, hogy két év két hónap múlva berobbant az életünkbe második kisfiunk, Petyus.
Természetesen izgultam, hogy Nimród hogy fogja fogadni az öccsét, de igyekeztünk természetesen kezelni a testvére érkezését, hogy ő se csináljon túl nagy ügyet belőle.
Nem hozott ajándékot a kistesó, nem emlegettük percenként hogy „ha majd megérkezik…”, és őszintén szólva rosszul voltam az olyan kérdésektől hogy: na, várod már a kistesót?
Először is, az én két évesemnek fogalma nem volt arról, hogy mit is kéne várnia. Másodszor pedig meggyőződésem, hogy a nagyobb gyerekek közül nem mindenki várja azt, hogy egy rózsaszín ordító diktátor költözzön be a házba, aki lenyúlja a játékait és a szüleit.
Mindenesetre nálunk bejött a dolog, Nimródot (legalábbis eleinte) nem nagyon kavarta fel a testvére.
Bejött a kórházba, ugrált rajtam egy sort, ügyet sem vetve az ágyam mellett álló kosárkára, és benne a trónbitorló óriáscsecsemőre.
Búcsúzóul azért odacsapott egyet a kezére, jelezve hogy észrevette mi folyik itt.
Forrás: pixabay.com
Az elkövetkezendő egy évre nem nagyon emlékszem (ha több pici gyereked van, talán érted, hogy miért), de azt tudom, hogy mivel Petyus sokat aludt napközben, bőven volt időm Nimróddal foglalkozni.
Egészen addig nem is volt semmi gondja az öccsével, amíg Petyus csendes szemlélőből véleményét határozottan megfogalmazó, egyenrangú tényezője nem lett a családunknak. Ez körülbelül egy éves korára történt meg.
Ekkorra olyan szilárd jellemmé formálódott a gyerek, ami mindannyiunkat meglepett.
Nimródot is.
Ő egyébként nem egy agresszív gyerek, de a fél szememet mindig rajtuk tartottam, nehogy akaratlanul is komolyabb sérülést okozzon a kicsinek.
Hamar rá kellett jönnöm, hogy Petyust sem kell félteni.
A sláger az első időkben a lökdösés volt.
Petyus békésen üldögélt, majd miután elmart egy kisautót a bátyja elől, már borult is.
Ilyenkor mindig jött a „kérj tőle bocsánatot, értsd meg hogy fáj neki, ejnye-bejnye”.
Aztán történt egy délelőtt, hogy a szobájuk előtt pakolásztam.
Szokásos életkép volt, ahogy ültek egymással szemben, és komótosan játszottak. Néhány másodperc múlva a kicsi felvett egy autót a földről, majd fogta magát, eldőlt, és éktelen visításba kezdett, azt óbégatva, hogy „Ímó vó!Ímó vó!”
Ha nem láttam volna mi történt, egyrészt leszidtam volna a nagyfiamat, másrészt meg nem hinném el, hogy egy ekkora gyereknek ennyi esze van, és ennyire elvetemült is tud lenni.
Forrás: pixabay.com
Persze volt, hogy ő húzta a rövidebbet, az anyja meg égett, mint a rongy, mert nem tudta megakadályozni hogy vér folyjon.
Történt ugyanis tavaly nyáron, hogy Nimród új óvónénijei családlátogatásra érkeztek hozzánk.
A két gyerek a duplóhalom közepén játszott, miközben én az ovis papírokat töltögetve beszélgettem az óvónénikkel és igyekeztem szemmel tartani a fiúkat.
Nem sikerült.
Mivel mindkettőjüknek ugyanaz a zöld kocka kellett volna (amiből volt még vagy hatszáz a szobában), Nimród a leendő óvónénik szeme láttára hanyattlökte az öccsét, akinek a feje épp egy legódarabra érkezett, felsértve a bőrét.
Aki látott már fejsérülést, el tudja képzelni, hogy ömlött a vér a gyerek fejéből.
Az óvónénik azt sem tudták, hogy segítsenek, zavarba jöjjenek, vagy elmeneküljenek a káoszból.
Mindenesetre bemutatkoztunk.
Mostanában a harapás dívik köztük. Ez egyébként családi vonás lehet, mert a legnagyobb unokatestvérük, aki immár gyönyörű 15 éves nagylány, drága anyósom elmondása alapján gyerekkorában szintén harapott. Örömében.
Ezen hétvégén két vámpírtámadás is történt az otthonunkban (és sajnos nem Edward jelent meg lapos tekintettel az ajtóban).
Pénteken Petyus hirtelen felindulásból akarta fejen (igen, fejen) harapni a bátyját. Jó nagy bőgés lett belőle, mert az egyiknek a homloka fájt, a másiknak meg a foga.
Tegnap pedig a háztartásunk egyik Villám McQueen kisautója váltotta ki a balhét a hetvennyolc közül, aminek eredményeként Nimród tökéletes fognyomata található meg Petyus hátán.
Forrás: pixabay.com
Egyke anyaként a pálya széléről figyelem ezt a semmihez sem hasonlítható kapcsolatot a fiúk között. Mert mindamellett, hogy időnként képesek lennének eltenni a másikat láb alól egy legókerék megszerzése érdekében, nem tudnak létezni a másik nélkül.
Ha nem egyszerre ébrednek föl, azonnal fel szeretnék kelteni a másikat.
Csak együtt hajlandóak enni, fürdeni és lefeküdni is (közös a szobájuk).
Ha vásárolunk, automatikusan kettőt vesznek mindenből, és tömik a másik szájába is a finomságokat.
Viszont ha ledobják a láncot, akkor nagyon ledobják.
Mindazonáltal fontosnak tartom úgy terelgetni őket, hogy „összefogjanak ellenünk”.
Nem teszek igazságot, ha nem láttam az esetet. Nem hagyom, hogy árulkodjanak egymásra. Ha összevesznek egy játékon, elveszem tőlük, nem játszhat vele egyikük sem. Nem hasonlítgatom őket egymáshoz. Nincs „látod, a Nimród milyen szépen megette, látod a Petyus milyen ügyesen elrakta…”.
Igyekszem nem beleavatkozni a vitájukba, amíg el nem durvul a helyzet.
Egyiküknek sincsenek a másikkal szemben előjogai, vagy plusz kötelezettségei azért, mert az egyik „még kicsi”, a másik meg „már nagy”.
Nem mondom, hogy könnyű, de annyival több az élmény, a szeretet, az élet azzal, hogy két gyerek van a házban.
Mi lehet ott, ahol három, négy, vagy öt gyerek van?
A mi életvitelünk két gyerekre van kalibrálva, de biztos vagyok benne, hogy óriási ajándék az a gyerekkor, amit két-három-négy testvér között tölt el az ember.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: