Miért számít még mindig tabunak a szülés utáni depresszió? Hogyan segíthetne a szűkebb és a tágabb környezet abban, hogy a kismamák elkerüljék a hangulatzavarokat?
Arra gondoltam néhány napja, hogy írok egy posztot a szülés utáni depresszióról. Megkértem az AnyuSzív-csoportos anyukáimat, hogy aki érintett volt a témában, és van kedve, írja meg nekem a történetét.
Azt hittem, hogy lesz egy-két édesanya, aki félve, néhány félmondatban, sok pontpontponttal osztja meg velem a saját sztoriját, ezért is lepett meg, amikor majdnem tíz lány írt nekem privát üzenetet, ontva magukból az érzelmes és felkavaró szavakat.
Mintha arra vártak volna, hogy valakinek mesélhessenek. Valakinek, aki nem ítéli el őket, amiért nem tudtak megfelelni a hamis elvárásoknak, amik a tomboló hormonok mellett nők százait, ezreit betegítik meg.
Minden történet megérdemli, hogy külön bemutassam őket, így elvetettem az eredeti ötletet, miszerint egy bejegyzésbe gyúrom a lányok üzeneteit.
Az elkövetkezendő hetekben rajtam keresztül mesélik el ezek a szuper nők, hogyan élték meg a szülési utáni napokat, heteket, hónapokat.
Évi, az első anyukám halmozottan hátrányos helyzetből indult a depresszió elleni harcban.
„Anyám sosem szeretett engem” – kezdte szívszorító sorait.
Elmesélte, hogy nagyon nehéz szülése volt az édesanyjának, kis híján mindketten belehaltak, és ezt (illetve sok minden mást) az egyedülálló édesanya, Emese soha nem tudta megbocsátani az egyetlen lányának.
Azért is őt hibáztatta, ha kinőtte a cipőjét, és a túlevésből adódó epebántalmainak is Évi volt az oka, hiszen magzatként szétnyomta az anyja veséjét.
Emese szerint Évi világéletében csúnya és buta lány volt. Amikor felvették az ország egyik legjobb gimnáziumába, az anyja bebuszozott az iskolába, mert azt hitte tévedés történt. Évi kamaszként sírva könyörgött az anyjának, hogy szeresse végre, hiszen semmi rosszat nem követett el, azonban amikor ezután sem talált értő fülekre, önmaga ellen fordult.
Két öngyilkossági kísérlettel próbálta végre felhívni magára a számára legfontosabb ember figyelmét.
Sikertelenül. Az anyja még az ajánlott pszichoterápiára sem vitte el a lányát, miután az megpróbált véget vetni az életének.
Látszik hát, hogy Évi milyen terhekkel indult neki a családalapításnak.
Ő azonban két sikertelen terhesség után sem futamodott meg, és harmadjára megfogant a kislányuk, Anna.
Mindeközben – mivel továbbra sem érezte jól magát – pszichológiai sufni tuningba kezdett. Bújta az internetet, a szakkönyveket, és a férjével – aki egy szuper pasi – megígértette, hogy bármi történik is, ne engedje el, „ha kell, Csernussal pofoztassa ki belőle a sz..t”.
A terhesség rázósabb, kezdeti szakasza után zavartalanul fejlődött a kislány Évi pocakjában, ő azonban már ekkor rettegett attól, hogy a babával történik valami.
A 38. héten sürgősségi császárra érkezett meg Anna, akivel édesanyja boldogan ismerkedett a kórházban.
Egészen a harmadik napig, amikor este hatkor Évi fuldokolni kezdett.
Kitántorgott a nővérekhez, akik ügyet sem vetettek rá.
Nem kapott segítséget sem a szoptatáshoz, sem a baba ellátásához.
Másnap este hatkor megint jött a fulladás, immár halálfélelemmel kísérve.Ez volt az első álmatlan éjszakája, amelyet ezek után megannyi követett.
Bízott benne, hogy ha hazamennek, a helyzet javulni fog, de nem így lett.
Nem tudott aludni, és bár Anna még pici volt, kétségbeesett édesanyja már ekkor rettegett a fogzástól, a hozzátáplálástól, a szobatisztaságtól, és attól is, hogy a kislány a sírásával felébreszti a férjét.
Továbbra is minden nap eljött a hat óra, „…és én éreztem, hogy meg fogok halni. Talán picit vártam is.”
Évi nem értette, hogy egy gyermek érkezéséről miért állítja mindenki, hogy a legnagyobb boldogság. Nem értette miért mosolyog minden édesanya boldogan a tévében, az újságban, az interneten. Vissza akarta kapni a régi életét, és ez érzés még nagyobb bűntudatot generált benne.
A párja nagyon aggódott érte, és ígéretét betartva elkísérte őt szakemberhez. A pszichiáter – aki egyértelműen az édesanyjával való kapcsolatára vezette vissza Évi problémáit, – gyógyszeres kezelést javasolt. Mivel azonban Évi mindenképp szoptatni szeretett volna, elutasította ezt, és a pszichoterápia mellett döntött.
A pszichológus azonban (véleményem szerint tévesen) egy beszélgetés után nem látta indokoltnak a terápiát.
Évi tovább küzdött önmaga és a hangulatzavarai ellen.
Mindeközben Anna rendkívül segítőkész baba volt, evett, aludt, vevő volt a napirendre, amit az édesanyja a saját küzdelmei közepette is következetesen betartott.
S hogy mi segített Évinek fölfelé indulni a gödörből?
Egy hasonló gyermekkort megélt barátnő, akivel őszintén beszélhetett a problémáiról.
Egy férj, aki párja, társa a bajban.
Két félmondat a védőnőtől: „Anyuka, jó, hogy hallgatott a belső hangra!” és „Nem láttam még anyát, aki ennyit küzdött azért, hogy szoptathassa a gyermekét”.
És az erő, ami ott van benne, ám amit elnyomtak a hamis képek, amit az édesanyja és világ sugárzott felé önmagáról és az anyaságról.
Évié nem egy szokványos szülés utáni depresszió-történet. Talán nincs is ilyen, hiszen más a személyiségünk, mások a körülményeink, más ingerek válthatják ki belőlünk a pozitív és negatív érzéseket.
Az azonban nagyon fontos, hogy az anyák lássák: annak, amit tőlük várnak, hogy az első perctől felhőtlenül örüljenek az új életnek, hogy „ösztönösen” legyen helyes minden mozdulatuk, hogy tilos vágyniuk a régi életükre, hogy minden rózsaszín és babakék miután a kicsi a világra jött, annak nem tud mindenki megfelelni.
Hamis és esetenként mérgező elvárások ezek, amik megbetegíthetik még a többgyerekes, tapasztalt kismamákat is.
Nem elég a felborult hormonháztartás?! Ha egy friss anyuka emellett még azt is érzi, hogy nem tud megfelelni a kívánalmaknak, könnyen belesodródhat a szülés utáni depresszióba.
Furcsa volt olvasni, hogy a történetüket elmesélő anyukák között alig akadt olyan, aki segítséget kért. Arra vártak/várnak, hogy magától megoldódjon az esetenként hónapok óta tartó probléma.
Tudom, hogy pszichés segítséget kérni az egyik legnehezebb feladat, hiszen manapság még mindig tabunak számít, ha valaki kibillen a lelki egyensúlyából.
De téged ne érdekeljen a világ! Ha rosszul érzed magad, ha valami nincs rendben benned, fordulj szakemberhez!
Ne szégyelld, ha hangulatzavarokkal küzdesz!
Beszélj róla!
Az egész család érdeke, hogy anya rendben legyen.
Nálunk gyakran elhangzik a következő mondás: ha anya boldog, mindenki boldog!
Nem is hinnéd, mennyien bizonytalanodunk el a nagyobb gyerekeink nevelése közben is! Hát még amikor először vesszük karjainkba az újszülöttjeinket!
Megindító volt, ahogy jöttek a lányok történetei. Ilyenkor még inkább érzem, hogy az AnyuSzív egy klassz út, amin érdemes volt elindulni.
Ha szükséged van egy támogató közösségre, ahol kendőzetlenül beszélhetsz a problémáidról, anélkül hogy bárki is ítélkezne feletted, itt a helyed! Keress minket a Facebookon!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: