AnyuSzív

Hogyan segíthet az integrált oktatás, hogy a jövő paralimpikonjai tökéletesen beilleszkedjenek az ép társadalomba? És hogyan segíthet nekünk, épeknek, hogy elfogadóbbá, nyitottabbá váljunk?

Forrás: pixabay.com

Sajnos még mindig méltánytalanul keveset foglalkozunk paralimpikonjaink fantasztikus teljesítményével.

Akkor kapjuk fel csak a fejünket, amikor érmet szereznek valamely versenyszámban, holott bámulatos az a kitartás és küzdelem, amellyel a korlátaikból előnyt képesek kovácsolni.

Örvendetes tény azonban, hogy hazánkban is egyre elterjedtebb az úgynevezett integrált oktatási forma.

Ez azt jelenti, hogy mozgáskorlátozott gyerekek együtt tanulhatnak ép társaikkal, óriási ajándékkal, a nyitottsággal, elfogadással megajándékozva az ép gyerekeket.

Sokan még mindig nem tudják, hogy viselkedjenek, ha kerekesszékes ember jön szembe velük az utcán. Lesütik a szemüket, ezzel palástolva zavarukat.

A következő generációk azonban, akik az integrált oktatás keretei között nőnek fel, természetesen fognak viselkedni felnőtt korukban is azokkal az embertársaikkal, akik mozgáskorlátozottak, értelmi sérültek, egyszóval mások, mint ők.

Forrás: pixabay.com

Szerencsés vagyok, mert az egyik legjobb barátnőm több évet eltöltött egy olyan iskolában, ahol integráltan tanulhattak ép és mozgáskorlátozott gyerekek.

Megkértem hát, hogy adjon nekem átfogó képet arról, hogy a jövő kis paralimpikonjainak iskolai mindennapjait hogy kell elképzelnünk.

Előnyös, ha az iskola épülete előtt van mozgáskorlátozott személyeknek fenntartott parkoló.

Elengedhetetlen az akadálymentes bejutás, így rámpát kell elhelyezni, amelyen a tanuló könnyen megközelítheti a bejáratot.

Az osztályteremnek lehetőleg a földszinten kell elhelyezkednie, és fontos, hogy olyan mosdókat alakítsanak ki, amelyben vannak kapaszkodók, illetve ahol a gyerekek elférnek kerekesszékkel is.

A padjaik alacsonyabban vannak, és peremük van, hogy az írószerek ne eshessenek le róla.

Természetesen nagyon fontos a tárgyi feltételek mellet, hogy olyan pedagógusok foglalkozzanak a gyerekekkel, akik maguk is az integrált oktatás hívei.

Alapvető célkitűzés ebben a rendszerben, hogy a korlátokkal élő gyerekek eljussanak a tőlük telhető legmagasabb önállósági szintre. Amiben segítségre szorulnak, abban természetesen segítenek nekik a társaik, a tanáraik, de ösztönzik őket arra, hogy azt a tevékenységet, amire egyedül is képesek, végezzék el önállóan.

Forrás: pixabay.com

A pedagógusok összedolgoznak konduktorokkal, fejlesztőpedagógusokkal, így a mozgáskorlátozott gyermekek mozgásfejlődését is biztosítják.

Fontos figyelembe venni, hogy egy mozgáskorlátozott gyermek, és egyébként felnőtt is egészen másként érzékeli a körülötte lévő világot, másképp méri fel a távolságokat, más dolgok segítik a tájékozódásban, a közlekedésben, mint az ép embereket.

Több olyan kezdeményezéssel találkoztam, ahol ép emberek belebújhatnak korlátokkal rendelkező társaik bőrébe. Be lehet ülni egy kerekesszékbe, illetve nagyon klassz ötlet a Láthatatlan kiállítás is, ahol a látogató egy órára „megvakul”, belecsöppenve így a látássérültek világába.

Nagyon jó kezdeményezés a Suhanj! alapítvány ötlete; egy edzőterem, melyet úgy alakítottak ki, hogy fogyatékkal élők és ép emberek egyaránt használhatják.

Az interneten kutakodva számos olyan sportegyesületet találunk, melyek tárt karokkal várják a korlátokkal élő sportembereket.

Persze a világ nem változik meg egy csapásra.

Még mindig sok helyen van magas padka az út szélén, lépcső az üzletekben, vagy kulcsra zárt mozgássérült mosdó a plázákban.

Azonban azzal, hogy a mai gyerekeknek lehetőségük van egész kis korban megismerkedni mozgáskorlátozott társaikkal, hogy együtt élhetik a mindennapjaikat, hogy megtanulnak elfogadni, megilletődöttség nélkül segíteni, természetesen viselkedni, elindulhat egy olyan folyamat, amelynek eredményeképpen jóval könnyebbé válik a korlátokkal élő emberek élete.

Forrás: pixabay.com

És mi más segíthetné jobban a gyerekeinket ebben, mint a mesék? Szeretettel ajánlom figyelmetekben Bartos Erika Őrangyal című mesekönyvét, melyet az írónő a Magyar Máltai Szeretetszolgálattal karöltve jelentetett meg, és amelyben szívhez szóló történeteken keresztül meséli el a gyerekeknek, hogy attól hogy valaki más, ugyanolyan értékes ember, mint ők.

Ha tetszett a poszt, ne felejts el szavazni az AnyuSzív blogra az Allianz Hungária Biztosító Zrt. blogversenyén a http://www.allianzblogverseny.hu oldalon a Gyerek és az Életmód kategóriákban

Fekete lista arról, amit anyaként a régi életemből hiányolok.

Forrás: pixabay.com

Vannak dolgok az anyasággal kapcsolatban, amelyekről mindannyian szívesen beszélünk.

A semmihez sem fogható örömről, amikor először tartjuk kezünkben a gyerekeinket. A megilletődöttségről, amivel szemléljük megállíthatatlan fejlődésüket. A büszkeségről, amikor először felülnek, kimondják, hogy anya, lerajzolnak minket az oviban (és nem küldenek minket vele pszichológushoz), megkenik maguknak a kenyeret, szerelmesek lesznek (és még elmondják nekünk), vagy jótékonykodnak. (Szándékosan nem írtam iskolai eredményekről. Az sok esetben csak a szülőket teszi boldoggá, úgy meg nem sokat ér.)

Jó érzéssel élünk át minden torokszorítóan boldog pillanatot, amikor hozzánk bújnak, megpuszilnak, azt mondják, szeretlek anya. (Vagy azt hogy “Akadjon bele a p…öd az ágyba!” Fogalmam sincs hol tanulta.)

Nem fogjuk vissza magunkat, ha arról van szó, hogy eldicsekedjünk, hogy a mi gyerekünk már szobatiszta, soha nem hisztizik, kristálytisztán beszél, százig számol a bölcsiben, nyelvvizsgázik alsó tagozatban.

Vannak azonban olyan érzéseink, amik (érthetetlenül és tévesen) bűntudatot ébresztenek bennünk.

Érzések, amelyeket a világ, és sok anyatársunk szerint nem szabadna éreznünk attól fogva, hogy hókon nyomott minket a két csík.

Én viszont most teszek egy nagyot a világra, és – kikérve az AnyuSzív-anyák véleményét is – elárulom neked, hogy anya vagyok, és bevallom, hogy mióta átlényegültem, hiányzik:

• hogy a reggeli kávét nyugodtan, de főleg melegen ihassam meg
• a megszakítás nélküli, késsel-villával való étkezés
• az olvasás (nem széttépett könyvekből)

Forrás: pixabay.com

• a fürdőkádban töltött nyugalmas órák (igazából 10 percnek is örülnék)
• egy nap, amikor senkitől nem hallom azt, hogy „nem akarom”
• a spontaneitás, legyen szó kirándulásról, bulizásról vagy szexről
• az, hogy ha arra vetemedem, hogy megbetegszem, ne ugráljon rajtam két kis bioterrorista, akiknek meg se kottyan az a kis nátha, ami engem kis híján megöl
• a hétvégék, amikor a szombat esti buli után Apával délig heverésztünk, majd pizzát rendeltünk, és filmeket (mindegyiket egyszerre, megszakítás nélkül) néztünk estig
• az alvás akármeddig
• a magassarkú cipő (próbáltatok már abban babakocsit tolni? Én egyszer… majdnem kitörtem a nyakam)

Forrás: pixabay.com

• az alakom (nem, nem csak akarat kérdése. A kötényhas, a lógó cicik, a striák az nem akarat-kérdés. Tudom, a gyerekeink gyönyörű nyomai a testünkön bla bla bla… Engem zavar.)
• a barátnős programok, amikor nem nézem percenként a telefonomat, várva a hívást hogy “Hol az alvóskutya/a kék szandál/a gyerek jobb keze és egyáltalán mikor megyek már haza?!”

Forrás: pixabay.com

• a randevúk Apával (és alkoholtartalmú italokkal)
• a szabad csokifogyasztás a lakás bármely pontján anélkül, hogy bárki is kinézné a számból a falatot
• a kocsiban való zenehallgatás (csutkára tekerve) és gátlástalan vonyítás (“És ha lesben áll egy cápa, áhhh áhhh!!”)
• hogy nyugodtan végigszagolgathassam a parfümöket a drogériában, anélkül hogy annak a veszélye fenyegetne, hogy az egész készletet ki kell fizetnem
• hogy két percnél tovább beszélhessek telefonon akár még az internetszolgáltatónkkal is

Forrás: pixabay.com

• hogy vezetés közben szabadjára engedhessem a nyelvem (aki nem káromkodik vezetés közben, az nem az utat nézi)
• hogy a tisztaság ne öt percig tartson
• az idő fodrászra, sportra, manikűrre, szőrtelenítésre, sminkre (igazira, alapozóval, szemhéjpúderrel, mindennel)
• ne ítéljenek el azért, mert ember vagyok.

Forrás: pixabay.com

Tisztában vagyok vele, hogy csupa örgödtől való dolgot soroltam fel, csak azt nem tudom, ki volt az aki kitalálta, hogy az anyaság előtti énednek seppukut kell elkövetnie, mihelyt elvágta az orvos a köldökzsinórt.

Vegye tudomásul a világ, hogy az anya is ember!

Azok az anyák, akik meg ahelyett, hogy a sorstársaikat támogatnák, és velük együtt keresnének megoldást a közös problémákra, inkább lenyomják őket a saját gyerekeik érdemeit, vagy jövőbeli rémképeket (a fogzás halálos is lehet, ha nem anyatejes a gyerek, le fog esni a füle, ha nem kötöd magadra, soha nem lesz ötös környezetismeretből ) hangoztatva, inkább vallják be hogy bizony ők sem tudnak megfelelni a torz elvárásoknak.

Ahogy én sem!

És nagyon boldog vagyok attól, hogy nem is akarok!

Hétfőig tart az Allianz blogverseny szavazása, amin Te is menő sportszerkókat nyerhetsz a voksoddal. Szavazz az AnyuSzívre a http://www.allianzblogverseny.hu oldalon a Gyerek és az Életmód kategóriákban. Minden szavazat számít, nagyon megköszönöm ha megtisztelsz vele!

A blog facebook-oldala minden nap tartogat számodra valami érdekességet, és a friss bejegyzésekről is azonnal értesülhetsz.

Miért számít még mindig tabunak a szülés utáni depresszió? Hogyan segíthetne a szűkebb és a tágabb környezet abban, hogy a kismamák elkerüljék a hangulatzavarokat?

Forrás: pixabay.com

Arra gondoltam néhány napja, hogy írok egy posztot a szülés utáni depresszióról. Megkértem az AnyuSzív-csoportos anyukáimat, hogy aki érintett volt a témában, és van kedve, írja meg nekem a történetét.

Azt hittem, hogy lesz egy-két édesanya, aki félve, néhány félmondatban, sok pontpontponttal osztja meg velem a saját sztoriját, ezért is lepett meg, amikor majdnem tíz lány írt nekem privát üzenetet, ontva magukból az érzelmes és felkavaró szavakat.

Mintha arra vártak volna, hogy valakinek mesélhessenek. Valakinek, aki nem ítéli el őket, amiért nem tudtak megfelelni a hamis elvárásoknak, amik a tomboló hormonok mellett nők százait, ezreit betegítik meg.

Minden történet megérdemli, hogy külön bemutassam őket, így elvetettem az eredeti ötletet, miszerint egy bejegyzésbe gyúrom a lányok üzeneteit.

Az elkövetkezendő hetekben rajtam keresztül mesélik el ezek a szuper nők, hogyan élték meg a szülési utáni napokat, heteket, hónapokat.

Évi, az első anyukám halmozottan hátrányos helyzetből indult a depresszió elleni harcban.

„Anyám sosem szeretett engem” – kezdte szívszorító sorait.

Forrás: pixabay.com

Elmesélte, hogy nagyon nehéz szülése volt az édesanyjának, kis híján mindketten belehaltak, és ezt (illetve sok minden mást) az egyedülálló édesanya, Emese soha nem tudta megbocsátani az egyetlen lányának.

Azért is őt hibáztatta, ha kinőtte a cipőjét, és a túlevésből adódó epebántalmainak is Évi volt az oka, hiszen magzatként szétnyomta az anyja veséjét.

Emese szerint Évi világéletében csúnya és buta lány volt. Amikor felvették az ország egyik legjobb gimnáziumába, az anyja bebuszozott az iskolába, mert azt hitte tévedés történt. Évi kamaszként sírva könyörgött az anyjának, hogy szeresse végre, hiszen semmi rosszat nem követett el, azonban amikor ezután sem talált értő fülekre, önmaga ellen fordult.

Két öngyilkossági kísérlettel próbálta végre felhívni magára a számára legfontosabb ember figyelmét.

Sikertelenül. Az anyja még az ajánlott pszichoterápiára sem vitte el a lányát, miután az megpróbált véget vetni az életének.

Látszik hát, hogy Évi milyen terhekkel indult neki a családalapításnak.

Ő azonban két sikertelen terhesség után sem futamodott meg, és harmadjára megfogant a kislányuk, Anna.

Mindeközben – mivel továbbra sem érezte jól magát – pszichológiai sufni tuningba kezdett. Bújta az internetet, a szakkönyveket, és a férjével – aki egy szuper pasi – megígértette, hogy bármi történik is, ne engedje el, „ha kell, Csernussal pofoztassa ki belőle a sz..t”.

A terhesség rázósabb, kezdeti szakasza után zavartalanul fejlődött a kislány Évi pocakjában, ő azonban már ekkor rettegett attól, hogy a babával történik valami.

A 38. héten sürgősségi császárra érkezett meg Anna, akivel édesanyja boldogan ismerkedett a kórházban.

Forrás: pixabay.com

Egészen a harmadik napig, amikor este hatkor Évi fuldokolni kezdett.

Kitántorgott a nővérekhez, akik ügyet sem vetettek rá.

Nem kapott segítséget sem a szoptatáshoz, sem a baba ellátásához.

Másnap este hatkor megint jött a fulladás, immár halálfélelemmel kísérve.Ez volt az első álmatlan éjszakája, amelyet ezek után megannyi követett.

Bízott benne, hogy ha hazamennek, a helyzet javulni fog, de nem így lett.

Nem tudott aludni, és bár Anna még pici volt, kétségbeesett édesanyja már ekkor rettegett a fogzástól, a hozzátáplálástól, a szobatisztaságtól, és attól is, hogy a kislány a sírásával felébreszti a férjét.

Továbbra is minden nap eljött a hat óra, „…és én éreztem, hogy meg fogok halni. Talán picit vártam is.”

Évi nem értette, hogy egy gyermek érkezéséről miért állítja mindenki, hogy a legnagyobb boldogság. Nem értette miért mosolyog minden édesanya boldogan a tévében, az újságban, az interneten. Vissza akarta kapni a régi életét, és ez érzés még nagyobb bűntudatot generált benne.

A párja nagyon aggódott érte, és ígéretét betartva elkísérte őt szakemberhez. A pszichiáter – aki egyértelműen az édesanyjával való kapcsolatára vezette vissza Évi problémáit, – gyógyszeres kezelést javasolt. Mivel azonban Évi mindenképp szoptatni szeretett volna, elutasította ezt, és a pszichoterápia mellett döntött.

Forrás:pixabay.com

A pszichológus azonban (véleményem szerint tévesen) egy beszélgetés után nem látta indokoltnak a terápiát.

Évi tovább küzdött önmaga és a hangulatzavarai ellen.

Mindeközben Anna rendkívül segítőkész baba volt, evett, aludt, vevő volt a napirendre, amit az édesanyja a saját küzdelmei közepette is következetesen betartott.

S hogy mi segített Évinek fölfelé indulni a gödörből?

Egy hasonló gyermekkort megélt barátnő, akivel őszintén beszélhetett a problémáiról.

Egy férj, aki párja, társa a bajban.

Két félmondat a védőnőtől: „Anyuka, jó, hogy hallgatott a belső hangra!” és „Nem láttam még anyát, aki ennyit küzdött azért, hogy szoptathassa a gyermekét”.

És az erő, ami ott van benne, ám amit elnyomtak a hamis képek, amit az édesanyja és világ sugárzott felé önmagáról és az anyaságról.

Évié nem egy szokványos szülés utáni depresszió-történet. Talán nincs is ilyen, hiszen más a személyiségünk, mások a körülményeink, más ingerek válthatják ki belőlünk a pozitív és negatív érzéseket.

Az azonban nagyon fontos, hogy az anyák lássák: annak, amit tőlük várnak, hogy az első perctől felhőtlenül örüljenek az új életnek, hogy „ösztönösen” legyen helyes minden mozdulatuk, hogy tilos vágyniuk a régi életükre, hogy minden rózsaszín és babakék miután a kicsi a világra jött, annak nem tud mindenki megfelelni.

Hamis és esetenként mérgező elvárások ezek, amik megbetegíthetik még a többgyerekes, tapasztalt kismamákat is.

Forrás: pixabay.com

Nem elég a felborult hormonháztartás?! Ha egy friss anyuka emellett még azt is érzi, hogy nem tud megfelelni a kívánalmaknak, könnyen belesodródhat a szülés utáni depresszióba.

Furcsa volt olvasni, hogy a történetüket elmesélő anyukák között alig akadt olyan, aki segítséget kért. Arra vártak/várnak, hogy magától megoldódjon az esetenként hónapok óta tartó probléma.

Tudom, hogy pszichés segítséget kérni az egyik legnehezebb feladat, hiszen manapság még mindig tabunak számít, ha valaki kibillen a lelki egyensúlyából.

De téged ne érdekeljen a világ! Ha rosszul érzed magad, ha valami nincs rendben benned, fordulj szakemberhez!

Ne szégyelld, ha hangulatzavarokkal küzdesz!

Beszélj róla!

Az egész család érdeke, hogy anya rendben legyen.

Nálunk gyakran elhangzik a következő mondás: ha anya boldog, mindenki boldog!

Nem is hinnéd, mennyien bizonytalanodunk el a nagyobb gyerekeink nevelése közben is! Hát még amikor először vesszük karjainkba az újszülöttjeinket!

Megindító volt, ahogy jöttek a lányok történetei. Ilyenkor még inkább érzem, hogy az AnyuSzív egy klassz út, amin érdemes volt elindulni.

Ha szükséged van egy támogató közösségre, ahol kendőzetlenül beszélhetsz a problémáidról, anélkül hogy bárki is ítélkezne feletted, itt a helyed! Keress minket a Facebookon!

Igazságot kell-e tenni a testvérharcokban?

Forrás: pixabay.com

Mivel nekem nincs testvérem, ismeretlen számomra az a szeretetbe oltott folyamatos harc, ami csak a testvérek kiváltsága.

Mindig irigykedve hallgattam a barátaimat, amikor kimondták azt a szót: tesóm.

A tesómmal beszélgettünk, a tesómmal elaludtunk, a tesómmal játszottunk, a tesómmal verekedtünk…

Gyerekként álmaim netovábbja volt egy testvér, akivel jókat lehet verekedni.

Mivel nekem ez nem adatott meg, hamar eldöntöttem, hogy az én gyerekeim mindenképp megismerik majd a testvér-lét örömeit.

Miután Nimród megszületett, láthatatlan távolságba került ez a kérdés, de mi sem bizonyítja jobban azt, hogy soha ne mondd, hogy soha, mint az, hogy két év két hónap múlva berobbant az életünkbe második kisfiunk, Petyus.

Természetesen izgultam, hogy Nimród hogy fogja fogadni az öccsét, de igyekeztünk természetesen kezelni a testvére érkezését, hogy ő se csináljon túl nagy ügyet belőle.

Nem hozott ajándékot a kistesó, nem emlegettük percenként hogy „ha majd megérkezik…”, és őszintén szólva rosszul voltam az olyan kérdésektől hogy: na, várod már a kistesót?

Először is, az én két évesemnek fogalma nem volt arról, hogy mit is kéne várnia. Másodszor pedig meggyőződésem, hogy a nagyobb gyerekek közül nem mindenki várja azt, hogy egy rózsaszín ordító diktátor költözzön be a házba, aki lenyúlja a játékait és a szüleit.

Mindenesetre nálunk bejött a dolog, Nimródot (legalábbis eleinte) nem nagyon kavarta fel a testvére.

Bejött a kórházba, ugrált rajtam egy sort, ügyet sem vetve az ágyam mellett álló kosárkára, és benne a trónbitorló óriáscsecsemőre.

Búcsúzóul azért odacsapott egyet a kezére, jelezve hogy észrevette mi folyik itt.

Forrás: pixabay.com

Az elkövetkezendő egy évre nem nagyon emlékszem (ha több pici gyereked van, talán érted, hogy miért), de azt tudom, hogy mivel Petyus sokat aludt napközben, bőven volt időm Nimróddal foglalkozni.

Egészen addig nem is volt semmi gondja az öccsével, amíg Petyus csendes szemlélőből véleményét határozottan megfogalmazó, egyenrangú tényezője nem lett a családunknak. Ez körülbelül egy éves korára történt meg.

Ekkorra olyan szilárd jellemmé formálódott a gyerek, ami mindannyiunkat meglepett.

Nimródot is.

Ő egyébként nem egy agresszív gyerek, de a fél szememet mindig rajtuk tartottam, nehogy akaratlanul is komolyabb sérülést okozzon a kicsinek.

Hamar rá kellett jönnöm, hogy Petyust sem kell félteni.

A sláger az első időkben a lökdösés volt.

Petyus békésen üldögélt, majd miután elmart egy kisautót a bátyja elől, már borult is.

Ilyenkor mindig jött a „kérj tőle bocsánatot, értsd meg hogy fáj neki, ejnye-bejnye”.

Aztán történt egy délelőtt, hogy a szobájuk előtt pakolásztam.

Szokásos életkép volt, ahogy ültek egymással szemben, és komótosan játszottak. Néhány másodperc múlva a kicsi felvett egy autót a földről, majd fogta magát, eldőlt, és éktelen visításba kezdett, azt óbégatva, hogy „Ímó vó!Ímó vó!”

Ha nem láttam volna mi történt, egyrészt leszidtam volna a nagyfiamat, másrészt meg nem hinném el, hogy egy ekkora gyereknek ennyi esze van, és ennyire elvetemült is tud lenni.

Forrás: pixabay.com

Persze volt, hogy ő húzta a rövidebbet, az anyja meg égett, mint a rongy, mert nem tudta megakadályozni hogy vér folyjon.

Történt ugyanis tavaly nyáron, hogy Nimród új óvónénijei családlátogatásra érkeztek hozzánk.

A két gyerek a duplóhalom közepén játszott, miközben én az ovis papírokat töltögetve beszélgettem az óvónénikkel és igyekeztem szemmel tartani a fiúkat.

Nem sikerült.

Mivel mindkettőjüknek ugyanaz a zöld kocka kellett volna (amiből volt még vagy hatszáz a szobában), Nimród a leendő óvónénik szeme láttára hanyattlökte az öccsét, akinek a feje épp egy legódarabra érkezett, felsértve a bőrét.

Aki látott már fejsérülést, el tudja képzelni, hogy ömlött a vér a gyerek fejéből.

Az óvónénik azt sem tudták, hogy segítsenek, zavarba jöjjenek, vagy elmeneküljenek a káoszból.

Mindenesetre bemutatkoztunk.

Mostanában a harapás dívik köztük. Ez egyébként családi vonás lehet, mert a legnagyobb unokatestvérük, aki immár gyönyörű 15 éves nagylány, drága anyósom elmondása alapján gyerekkorában szintén harapott. Örömében.

Ezen hétvégén két vámpírtámadás is történt az otthonunkban (és sajnos nem Edward jelent meg lapos tekintettel az ajtóban).

Pénteken Petyus hirtelen felindulásból akarta fejen (igen, fejen) harapni a bátyját. Jó nagy bőgés lett belőle, mert az egyiknek a homloka fájt, a másiknak meg a foga.

Tegnap pedig a háztartásunk egyik Villám McQueen kisautója váltotta ki a balhét a hetvennyolc közül, aminek eredményeként Nimród tökéletes fognyomata található meg Petyus hátán.

Forrás: pixabay.com

Egyke anyaként a pálya széléről figyelem ezt a semmihez sem hasonlítható kapcsolatot a fiúk között. Mert mindamellett, hogy időnként képesek lennének eltenni a másikat láb alól egy legókerék megszerzése érdekében, nem tudnak létezni a másik nélkül.

Ha nem egyszerre ébrednek föl, azonnal fel szeretnék kelteni a másikat.

Csak együtt hajlandóak enni, fürdeni és lefeküdni is (közös a szobájuk).

Ha vásárolunk, automatikusan kettőt vesznek mindenből, és tömik a másik szájába is a finomságokat.

Viszont ha ledobják a láncot, akkor nagyon ledobják.

Mindazonáltal fontosnak tartom úgy terelgetni őket, hogy „összefogjanak ellenünk”.

Nem teszek igazságot, ha nem láttam az esetet. Nem hagyom, hogy árulkodjanak egymásra. Ha összevesznek egy játékon, elveszem tőlük, nem játszhat vele egyikük sem. Nem hasonlítgatom őket egymáshoz. Nincs „látod, a Nimród milyen szépen megette, látod a Petyus milyen ügyesen elrakta…”.

Igyekszem nem beleavatkozni a vitájukba, amíg el nem durvul a helyzet.

Egyiküknek sincsenek a másikkal szemben előjogai, vagy plusz kötelezettségei azért, mert az egyik „még kicsi”, a másik meg „már nagy”.

Nem mondom, hogy könnyű, de annyival több az élmény, a szeretet, az élet azzal, hogy két gyerek van a házban.

Mi lehet ott, ahol három, négy, vagy öt gyerek van?

A mi életvitelünk két gyerekre van kalibrálva, de biztos vagyok benne, hogy óriási ajándék az a gyerekkor, amit két-három-négy testvér között tölt el az ember.

Menekülő férfiak, egyedül maradt anyák. Mi a magyarázat?

Forrás: pixabay.com

Az AnyuSzív elindulása óta egyre többen tiszteltek meg a bizalmatokkal, és mesélitek el nekem saját sorsotok történetét.

Így tett Emma és Viki is.

A történeteik közös tőről fakadnak, és bár különböző véget értek, ugyanazokat a kérdéseket vetették fel bennem.

Emma Németországban élt, tőle jóval fiatalabb férjével Balázzsal, és hatalmas volt az öröm, amikor kiderült, hogy kisbabát várnak. A párja nagyon büszke volt, hogy kisfiuk lesz, lázasan tervezgette, hogyan tanítja meg trónörökösét az autószerelés minden csínjára.

Emma a boldogságban úszva költözött haza a szüleihez terhessége végén, mivel úgy állapodtak meg, hogy itthon szüli meg Botondot.

Semmi nem utalt arra, hogy a férje ne várná ugyanolyan elragadtatva a babát, mint ő, épp ezért óriási pofonként érte, amikor egy telefonbeszélgetésük végén a férje – akaratán kívül – nem bontotta a vonalat, így a kismamának végig kellett hallgatnia, ahogy a férfi egy ismeretlen nővel enyeleg.

Emma elmesélte, hogy miután szembesítette a férjét, Balázs autóba ült és hazavezetett Németországból. Sírva beszélgettek arról, hogy mi vezethetett idáig.

Kiderült, hogy amikor Emma hazaköltözött a harmadik trimeszterben, Balázs úgy érezte elveszíti a feleségét. Szüksége volt egy társra. Egy kolléganője, látva a férfi búskomorságát, főzött neki egy kávét. Aztán másnap reggel még egyet… Aztán…

Ezután a beszélgetés után talált meg engem Emma.                                                                   

Mivel én is ugyanebben a cipőben jártam néhány évvel ezelőtt, elmeséltem a saját történetünket, és tisztáztuk hogy mit szeretne: azonnal borítani, vagy – ahogy annak idején én – együtt tartani a családot, és higgadtan átgondolni ennek a lépéseit.

Az utóbbit választotta, de a férjében nem talált ebben partnerre.

Balázs az első beszélgetés után sírva fogadkozott, hogy mindent megtesz azért, hogy visszaszerezze felesége bizalmát, de két nap elteltével mégis elhagyta őt, őket a másik nőért.

Azóta megszületett Botond, és Emma kisfiával együtt bújt el a családja biztosította meleg, szerető fészekbe, hogy néhány hónap múlva, mikor majd túl lesz az első sokkon, megerősödve folytathassa életét, karján a csodával.

Forrás: pixabay.com

A másik történet számomra még sokkolóbb.

Viki és szerelme, Gergő egy fővárosi főiskola gólyatáborában ismerkedtek meg. Nagyon hamar szerelmesek lettek egymásba, és mivel úgy érezték, ez örökké tart majd, harmadéves korukban óriási lakodalmat csaptak, megünnepelve a boldogságukat.

Lediplomáztak, munkába álltak, és további egy év után úgy döntöttek, itt az idő, jöhet a baba.

Mint a karikacsapás: első próbálkozás után megjelent a két csík, újabb okot adva az örömre.

Gergő annak ellenére, hogy Viki várni szeretett volna a bejelentéssel, az egész baráti körükkel megosztotta a gólyahírt, majd féktelen bulizásba kezdett.

Viki az első napokban a boldogság jeleként értékelte, hogy a férje minden este kocsmáról kocsmára jár a cimboráival.

De amikor a férje „elnémult”, a fiatal, várandós feleség komolyan megrémült.

Forrás: pixabay.com

Ha Gergő épp otthon volt, levegőnek nézte Vikit. Nem szólt hozzá, nem ölelte át, nem volt mellette.

Viki nem dugta a fejét a homokba, tudni akarta mi történt a férjével.

Gergő lakonikus választ adott a sorsdöntő kérdésre.

Nem boldog. Ennyi.

Viki szerette volna megérteni férje érzéseit. Okos nőként tudta, csak úgy oldhatja meg a problémát, ha nyitott szívvel fordul Gergő felé.

A férfi nem talált választ önmagában felesége kérdéseire. Annyit tudott mondani, hogy nincs maradása, és nem, nem tudja felmérni a szavai, tettei következményeit.

Arra ugyan hajlandó volt, hogy elkísérje Vikit egy párterápiára, de amikor a pszichológus azt tanácsolta, hogy vegyen igénybe egyszemélyes pszichoterápiát is, teljesen bezárkózott.

Kiköltözött a nappali szobába, míg Viki a hitvesi ágyon ülve élte a rémálmot. Egyedül.

Ekkor már tudta, hogy a baba nem fog megszületni.

Anyagilag sem tudta volna egyedül megteremteni azokat a körülményeket, amelyeket szeretett volna, azt pedig végképp nem akarta, hogy legyen bármi ami egy életre összeköti Gergővel.

Az ötödik emeleti erkélyen állva, miután úgy döntött mégsem ugrik le, elbúcsúzott a pici magocskától. Bocsánatot kért tőle, amiért nem tudnak a férjével jó szülei lenni.

Egyedül döntött, egyedül ment az orvoshoz, a védőnőhöz, és egyedül állt az ítéletek viharában.

A műtét után egy másik Viki hagyta el a kórházat. Egy erős, eltökélt nő, aki rájött, hogy keményebb, mint, azt bármikor gondolta volna.

Azonnal kirúgta Gergőt a lakásából, az életéből.

Egy hónap alatt új otthont és új munkát talált, rájött, kik azok az emberek akikben valóban megbízhat, akikre számíthat.

Forrás: pixabay.com

Hamarosan találkozott egy Férfival. Egy nagybetűssel.

Elmesélte, mennyire más a párja, mint a férje volt. Hogy végre azt érzi, társa van, aki értően hallgatja, óvja, és figyel rá.

Természetesen ismeri a lány történetét.

Viki elmondta, hogy nagyon várja, hogy ha itt lesz az ideje, anya lehessen. Szeretné a párja csodás kék szemeit viszont látni egy apró emberke lelkének tükreként, és szívből reméli, hogy ez a csoda megadatik neki.

Mindkét történet sokkoló, és mindkét nő rendkívüli!

Sajnos azonban korántsem hétköznapi ami velük történt.

Nem én vagyok az első, aki leírja, hogy a férfiak elköteleződéstől való félelme, mit félelme, irtózása nagyon is gyakori jelenség napjainkban.

A fenti történetekben szereplő férfiak tökéletes példái Csernus Imre könyvbeli (ám sajnos nagyon is valóságos) férfijainak.

Azoknak, akik csak addig kemények, amíg nem kell életre szóló döntéseket hozni. Amíg vissza lehet bújni anyu szoknyája mögé. Amíg nem kell szívből küzdeni. Amíg egy-két viccel mindent el lehet ütni. Amíg a boldogság csak az élvezetekről szól, nem pedig a harcról.

Nem mondom, hogy minden területen impotensek, hiszen lehetnek kiváló menedzserek, felszolgálók, ügyvédek, segédmunkások. Lehetnek szuperek az ágyban, a pókerban, a barátságban.

De mit ér mindez majd, amikor kéthetente leszegett fejjel kopogtatnak egy család ajtaján, hogy néhány órára együtt lehessenek a gyerekeikkel? Amikor egy őszinte, magányos pillanatban eszükbe jut: vajon milyen lenne a meg nem született gyermekem? Rám hasonlítana? Vagy arra a nőre, akit gyávaságból a legnagyobb szükségben elhagytam?

Számomra a legnagyobb kérdés, hogy ezeknek a férfiaknak vajon melyik az igazi énjük? Sőt, talán az, hogy ők egyáltalán tisztában vannak-e azzal, kik ők valójában?

Mi vezet odáig, hogy az addig magabiztos, nagybetűsnek tűnő Férfi, a sorsdöntő pillanatban farkát behúzó, sarokban kuporgó, apróbetűs fejezetté válik a nő életében, akit legszívesebben örökre elfelejtene?

Miért jellemző ennyire a mai társadalomra, legyen szó nőkről vagy férfiakról az önismeret, a magunkhoz való őszinteség hiánya?

Hogy várhatjuk el mástól, hogy őszinte legyen hozzánk, ha önmagának is hazudik? Évekig. Vagy akár egy életen át.

Fogy a magyar! – halljuk a panaszt.

Fogy.

Mert fogy a bizalom. Fogy az empátia, a segítőkészség, az önzetlenség, az őszinteség.

Ezzel szemben nő a bizonytalan, személyiségzavaros emberek száma, aminek eredményeként egyre gyakrabban találkozunk a fentiekhez hasonló történetekkel.

Forrás: pixabay.com

Bízom benne, hogy az egyre bővülő önismereti lehetőségek gátat szabnak a negatív tendenciának.

Hiszem, hogy a különböző eszközök, úgy mint a coaching, a pszichoterápia, a pszichodráma, a jóga, a meditáció, a sport, az autogén tréningek, a hipnoterápia, az agykontroll, a különböző internetes önismereti tesztek, a felnőtt színezőkönyvek segítenek abban, hogy mindenki megtalálja a saját útját.

Önmagunk ismerete ugyanis elengedhetetlen ahhoz, hogy ha az életünket megosztjuk valaki mással, akkor ne üres szívek, letarolt életek, kényszerű döntések álljanak szomorú mementóként útjaink kereszteződésében.

Minden nap érdekességekkel, aktualitásokkal, és a legfrissebb bejegyzésekkel vár téged a blog Facebook oldala.

Kedves Olvasóim!

Úgy döntöttem, megmérettetem magam, és elindulok az Allianz Hungária Biztosító Zrt. blogversenyén.

Ez a verseny a biztosító társaság “Közös jövőnk” programsorozatának része, melynek megkoronázása az október 6-án, a Radnóti Miklós Művelődési Központban megrendezésre kerülő III. Közös jövőnk konferencia lesz.

Forrás: pixabay.com

Az Allianz nagy hangsúlyt fektet a jelenkor társadalmi problémáinak jövőbeli megoldásaira, az innováció támogatására.

Ezt a törekvést az októberi konferencia programja is világosan tükrözi, hiszen Kisbenedek Péter elnök-vezérigazgató köszöntője után a környezetvédelmi, majd a demográfiai szekció keretein belül hallhatunk előadásokat az emberiség globális problémáival kapcsolatban.

Szó lesz többek közt a biogazdálkodásról, az élhetőbb városok megteremtéséről, az ételpazarlásról, sőt, a zene integrációs hatásairól is, és – számomra ez is nagyon fontos – a blogverseny eredményét is ekkor hirdetik ki.

A részletes programot a https://www.allianz.hu/hu/tudaskozpont/kozosjovonk2016-program.html/ alatt találhatjátok meg.

Forrás: pixabay.com

Azért állok szívesen az ilyen törekvések mellé, mert nem mindegy, hogy a gyerekeim, és az ő gyerekeik milyen világban nőnek majd fel.

Mit fognak enni? Mit fognak inni? Mit fognak belélegezni?

A kérdések sora végtelen, de abban biztos vagyok, hogy néhányra választ fogok kapni október 6-án.

Mert én ott leszek.

Gyere el te is!