AnyuSzív

Nem minden családban megy könnyen a szobatisztaság, többen küzdenek vele mint gondolnád!

Forrás: pixabay.com

A minap az óvodában, miközben öltöztettem a középsősömet, egy apuka ingerült hangja csapta meg a fülem. Miközben egy édes kiscsoportos kisfiú lábára szuszakolta fel a nadrágot, fennhangon ezt kérdezte:

„Miért kakiltál be? Ilyet csak a buta gyerekek csinálnak!” (Hasonlóan jó fej mint a bepisilő óvodásokra felhördülő anyukák.)

Több okból ütött szíven ez a mondat.

Először is, mi az, hogy buta gyerek?

Megdőlt már néhány nevelési elvem, nem tagadom, de az stabilan tartja magát, hogy nem mondok a gyerekeimre minősítő jelzőket.

Amit csinál, az lehet butaság, de ő maga nem lehet buta. Hiszen nem buta. Milyen a buta gyerek? Mikor látják be a felnőttek, hogy a gyerekek, főleg a kisgyerekek akciói reakciók? Hogy a „buta” gyerek legtöbbször egy „buta” felnőttet tükröz?

Vannak különböző habitusú gyerekek, különböző személyiségekkel, kifejezési készségekkel, idegrendszeri fejlődéssel, és a szobatisztaság pont nem az a kérdés, amit egy hároméves biztonságosan, tudatosan irányít, pláne, ha olyan változás van az életében, mint az ovikezdés.

Apuka mit gondol? Hogy a három éves gyerek direkt nem szólt hogy wc-re kell mennie? Hogy bosszantani akarta őt, vagy az óvónénit, vagy a dadusnéniket? Vagy az anyukáját szívatja, hadd mosson aznap délután is?

Képzelje el kedves „okos” apuka, nem azért!

Forrás: pixabay.com

Következzen a másik ok, amiért megérintett ez az elkapott mondat.

Egy régebbi bejegyzésben már írtam arról, hogy milyen kálváriát jártunk végig Nimróddal az átmeneti tejfehérje érzékenysége miatt.

A kisfiam két éves kora után nyáron egy hét alatt elhagyta napközben a pelust a pisiléshez. A kakihoz minden esetben kérte, és éjszaka is szükség volt rá, de ezzel nem volt semmi gond.

Jómagam azt a vonalat képviselem, hogy nem szabad erőltetni a dolgot, mert többet árthat mint használ, ha egy még nem érett gyermeket bilire, wc-re kényszerítünk. Ha ugyanis sorozatosan kudarcok érik a szobatisztasággal kapcsolatban, a későbbi éveire is kiható szorongások lehetnek a sietségünk eredményei.

Érdekes vonal, amikor az éppen csak ülni tudó babákat kezdik trenírozni a bilire. Egy ilyen anyukát ismerek, az ő kislánya egy évesen már nem hordott pelust napközben. Gondolom adott időközönként kivitte a kislányt a wc-re, és kvázi a napirend részévé tette az ürítést.

Ezzel kapcsolatban az jutott az eszembe, hogy vajon ez az időpont szerinti pisi-kaki mikor változott meg? Mert ugye ez egy belső inger. Ha kell pisilni elmegyünk, ha nem kell, nem megyünk. Amikor ennek a kislánynak az idegrendszere elért arra a fejlettségi szintre, amikor magától is kialakult volna a szobatisztaság, akkor vajon megváltozott valami? Érdekes kérdések, de nem az én kompetenciám ezt megválaszolni.

Forrás: pixabay.com

Ezzel kapcsolatban is azt gondolom, hogy mindenki maga dönti el, hogy kezeli a gyerkőce szobatisztaságát. Én magam a „hagyjunk mindent a maga útján menni”-elv híve vagyok.

Egy bizonyos pontig.

A fiam lassan három éves lett, majd négy és a kakihoz még mindig kérte a pelust. Tudjuk, hogy az óvodába csak a szobatiszta gyerekeket veszik fel. (Nem tudom hogy erre egyébként van-e hivatalos szabály, tekintve hogy a három éven felüli gyerekeknek kötelező az ovi. És aki nem szobatiszta?)

A lényeg, hogy már bőven ovisok voltunk, a pelus még mindig a napjaink részét képezte. Otthon elvégezte a gyerek a dolgát, így az oviban nem tűnt fel senkinek, hogy nem használja a vécét csak pisilésre.

Természetesen éreztem, hogy a négy évére tekintettel ideje lenne teljes állásba helyezni a wc-t, de bevallom, nem tudtam hogy álljak neki a dolognak. Elkezdtünk beszélgetni róla, de mereven ellenált.

Nem könnyített a helyzeten a pelusos kisöccse sem, hiszen ha a Petyunak lehet, akkor neki miért nem?

Két szakemberrel is beszéltem, az egyikük azt mondta, hogy amíg én nem határozom el magam, addig a gyerek is érzi, hogy kibújhat a dolog alól, a másikuk azt mondta, hogy az idegrendszeri fejletlenségnek is a végére kellene járnunk, de egyébként ne kerítsek a dolognak akkora feneket.

Forrás: pixabay.com

Az idegrendszeri fejletlensége bebizonyosodott, de én mégis azt gondoltam, hogy ha két és fél éves kora óta érzi az ingert, szól, és ha kell, tartja, akkor ennek most más oka van.

És hogy hogy jön ide a tejfehérje-érzékenység?

Hát úgy, hogy az bizony éktelen hasmenéssel jár, amíg fény nem derül rá, és a „gondos” ex-gyerekorvosunknak hála ez a mi esetünkben három hónapba (és 90 ezer forintba) telt.

Az oviban pedig nem volt pelus. Tartani a hasmenést nem tudta, wc-re nem ült, hova ment hát a dolog? A gatyóba… Mindenki nagy örömére.

Bízom annyira a fiam óvónőiben és a dadusában hogy tudjam, nem bántották emiatt. Nekünk sem jutott eszünkbe sem, hogy azt mondjuk, az ő hibája a szinte naponta előforduló baleset. Ráadásul nagyon aggódtam is, hogy mi az oka a hetente visszatérő hasmenésnek.

Abban a három hónapban szinte folyamatosan otthon volt velem, hiszen míg ki nem derült hogy nem fertőző betegsége van, nem mehetett közösségbe.

Eldöntöttem, hogy MOST le fogjuk tenni a pelust. Újra elővettem a témát, elkezdtünk beszélgetni. Nagyon jó tippeket kaptam több anyukától, úgy, mint a figurás wc-szűkítő, színes bili amit ő választhat ki, aztán végül egy rém egyszerű megoldás vált be a beszélgetés mellett.

Vásároltam 3 csomag Verdás matricát, a fiam kezébe nyomtam, és azt mondtam neki, hogy a fürdőszobában oda ragasztja ahová akarja. Mondanom sem kell minden tele volt McQueen-nel és barátaival, a wc-ülőkétől a csap aljáig, de Nimród rájött, hogy Villámmal együtt kakilni királyság, és két-három nap alatt teljesen leszokott a pelusról.

Tudjátok mit? Nem is ez a lényeg!

A lényeg, hogy kíváncsi lennék, hogy a buta gyerekező apuka hogy érzi magát amikor egy szuper vírusos hasmenéskor nem ér ki időben a wc-re! Vagy amikor stresszes helyzetben tekeredik a gyomra, és alig bírja visszatartani a macit! Mit érzett amikor először ment iskolába? Amikor érettségizett, államvizsgázott, oltár elé állt, vagy épp tétmeccset nézett? Butának érezte magát mert kis híján összef..ta magát felnőttként az izgalomtól?

Forrás: pixabay.com

Hát mit szóljon egy friss óvodás, pláne, ha a jó édes apjától több szülő és gyerek füle hallatára ilyen „támogatásban” részesül?

Akinek gyereke van, az tudja, hogy elég egy pillanatra elfordítani a tekintetét, rögtön kész lehet a baj.

Forrás: pixabay.com

Két fiam van, és bizony mindketten rendkívül kreatívak ha arról van szó, hogy veszélybe sodorják önmagukat, egymást, és a szívműködésemet.

Ha gyerekekről van szó, tényleg elég egy villanásnyi figyelmetlenség, és már a magasba másznak, vagy épp leugranak, éles tárgyakat vesznek a kezükbe, vagy épp a szájukba. Legót dugdosnak az orrukba, fülpiszkálót a fülükbe, mi meg verjük a fejünket a falba, hogy milyen gondatlanok vagyunk, amiért el mertünk menni pisilni, vagy kifújtuk a másik gyerekünk orrát.

Nálunk az alábbi esetek fordultak és fordulnak elő, amitől egy pillanat alatt kiver a víz:

Nimród állandóan rohan. Ez nyílt területen nem probléma, de előfordult, hogy három évesen egy étteremben a vécéről rohant vissza. Előre futott, miközben hátrafelé figyelt. Igen. Ahogy a nagy könyvben meg van írva, épp akkor fordította előre a fejét, amikor az egyik asztal sarkához ért. Megfeküdt. Nem lett komoly baja, de a pulzusomat felküldte a plafonra.

Domboldalban lakunk, és a lakóparkunk közös, bekerített parkolóját imádják a gyerekek a lejtő miatt. Mert milyen klassz legurulni bringával, kismotorral, futóbiciklivel. Az. Nagyon klassz. Gyakorlatilag folyamatosan kerülget az idegbaj, de próbálok bízni a gyerekeimben, és rájuk imádkozni a sisakot. A nagyobbak már felállnak a bicikli vázára és úgy gurulnak, ami persze a kicsiknek nagyon tetszik, és reszketve várom a percet, amikor a fiaim rájönnek, hogy is kell ezt csinálni. Klassz amikor felsorakozunk a többi szülővel a lejtő mellett, de még klasszabb látni a 8-10 gyereket 2 évestől 12 évesig, amint vigyorogva gurulnak a járgányukkal. Nem olyan biztonságos, mint a tabletezés, de sokkal nagyobb élmény. Nekik.

Forrás: pixabay.com

Most kaptak a fiaink emeletes ágyat. Állatira irigylem őket, mert én is szerettem volna gyerekként, de mivel nem volt tesóm, a szüleim nem látták indokoltnak a beszerzését. A szokásos nyári táborban azonban emeletes ágyak voltak, és amikor hetykén, a létrára ügyet sem vetve leugráltam a felső ágyról, eszembe sem jutott, hogy ez kívülről hogy nézhet ki. Na, mostmár tudom. Gyakorlatilag betüzelhetnénk az ágy létráját, mert Nimród nem használja. Hiába imádkozom, hiába fenyegetőzöm, hiába festem le előtte a traumatológia zsúfolt folyosóját, mégis ugrálva közlekedik.

Ollóhasználat. Egyetértettem az óvónénikkel, akik arra kértek minket, ösztönözzük a gyerekeket az önálló ollókezelésre. Sőt, nagyon jó dolognak tartom, hogy a napi gyümölcsszeletelésbe is bevonják őket. De attól még spiccen van minden idegszálam amikor látom, hogy nyúl az olló felé.

Jobb oldal vagy baloldal, nem mindegy? Nimród nagyon hamar megtanult két keréken biciklizni. Miután úgy láttuk, hogy eléggé megbízható, elindultunk négyen három bringával kirándulni. Amíg a Duna-parti bicikliútra leértünk, forgalmas utakat szegélyező járdákon tekertünk. Egyszer Nimród annyira elkalandozott, hogy hiába mondtuk, hogy kanyarodjon balra, amerre a járda folytatódik, ő jobbra indult, amerre már a zebra volt. Az apja mindig ügyel rá, hogy a gyerek kartávolságon belül legyen, így nem lett gond, de azt hiszem soha életemben nem üvöltöttem még olyan hangosan, hogy „BALRAAAA!!!”, mint akkor.

A minap fordult elő, hogy miközben fürödtek a fiúk, kimentem a konyhába inni egy pohár vizet. Mire visszaértem, a fiaim hidat építettek a kád fölé. Önmagukból. A kezükkel a kád egyik szélén támaszkodtak, a lábukkal meg a másikon. Elég egy kósza vízcsepp, és mindkettő szedegethetné a fogait a kád aljáról. Nem értették mi a problémám.

Forrás: pixabay.com

Szintén kerülget a frász, amikor kicsatolják magukat az ülésben. Nimróddal nem nagyon fordul elő, de Petyu az utóbbi időben rákapott, és óriási boldogság, amikor le kell húzódni emiatt az út szélére.

Ha épp nem az övet csatolja ki a kétévesem, akkor a kocsiajtót kezdi el nyitogatni. Természetesen a gyerekzár be van kapcsolva, azonban a napokban észrevette a nyitott kocsiajtón azt a fehér kis pöcköt, amit hú de jó, fel és le lehet kapcsolni. Na azóta minden alkalommal ellenőrzöm a gyerekzárat.

Imádom, amikor rájuk köhögnek az oviban, a csanában, a játszótéren, a játszóházban. Ezt azt hiszem nem is kell tovább ragoznom.

És a személyes kedvencem… Édesanyám és a férjem annyira beszélgettek az étkezőben, hogy én hallottam meg a fürdőszobában a gyanús zúgást. Kivágódtam, és láttam, hogy Nimród megtalálta a hajnyíró gépet, és azon melegében ki is próbálta. Hetekig ott volt az egyébként frissen rövidre nyírt hajában a csík, amit beleszántott a nullással. Azóta a felső fiókba került a hajnyíró.

Igyekszünk a férjemmel, hogy a gyerekeink minél több tapasztalatot gyűjthessenek a világról, a körülöttük lévő dolgokról. Szeretnénk, ha önállóak lennének, ha néhány éven belül nem okozna nekik gondot egy szelet kenyér megkenése, vagy egy többnapos biciklitúra.

Forrás: pixabay.com

Féltjük őket, persze, kiváltképp én. De nem szeretném, hogy az én félelmeim miatt kimaradjanak bármiből.

Pisilnem is ki kell menni, sőt néha szomjas is vagyok, na meg éhes, és van, hogy a másik gyerek a másik szobából szólongat, hogy nézzem meg a garázst, amit nekem épített.

Mindent megteszünk a testi (és lelki) épségükért. Szigorúan el vannak zárva a gyógyszerek, a vegyszerek, soha nincsenek egyedül, ha valami fő a konyhában (nekem ez a legfőbb félelmem), és még sorolhatnám, a lényeg, hogy amit csak tudunk, megteszünk a biztonságukért.

De nincs szívem kiparancsolni őket a gyerekseregből, miközben önfeledten nevetnek a lejtőn gurulva, én meg imádkozom, hogy este nyolc ép végtagot takarhassak be, és két sérülésmentes kókuszfejre adhassak jóéjtpuszikat.

Az édesanyák között elfogadott, és sokat használt fogalom lett az utóbbi időben a szaranyaság.

Forrás: pixabay.com

Nem titok, nem vagyok ősanya típus…

Ma reggel szembejött velem egy bejegyzés, amelyben arról volt szó, hogy az egész család egy ágyban alszik. Anyu, apu, és a két gyerek…

Elfogadom, nem vagyunk egyformák, de azzal, hogy nekem rögtön az jutott eszembe, hogy atyaég, én ezt nem bírnám ki, felmerült bennem a kérdés, hogy ettől én akkor most szaranya vagyok?

Szaranya vagyok, amiért szeretek este kilenckor lehuppani a férjem mellé, és eltölteni vele két nyugodt órát?

Szaranya vagyok, amiért az elejétől kezdve az önálló elalvásra szoktattam a fiaimat, megelőzve ezzel a hosszadalmas altatási procedúrát?

Szaranya vagyok amiért élvezem a csendet a nap végén?

A napokban egy szülés előtt álló édesanya tanácsot kért az egyik Fb-csoportban, hogy milyen tápszert vegyen, ha esetleg pótlásra lenne szükség. A sok támogató tanács mellett, megjelent egy olyan vélemény, hogy régen rossz a kérdező hozzáállása, ha rögtön arra készül, hogy nem tud majd szoptatni.

Ekkor is eszembe jutott:

Szaranya vagyok amiért az első gyerekemet csak 3 hónapig szoptattam? A másodikat meg csak hat hétig? (Erre egyszer rávágta egy „kedves” ismerősöm, hogy az semmi! Kössz, nyilván direkt alakítottam így!)

Szaranya vagyok, mert nem akartam, hogy a stressz miatt legyenek gondok a szoptatással, és előre betáraztam tápszerből?

Szaranya vagyok, mert nem élveztem különösebben a szoptatást? A kínlódást? (Lásd: “Szoptasson csak anyuka, menni fog az!” című bejegyzésem)

Aztán persze már nem bírt leállni az agyam, folyamatosan jöttek a kérdések.

Forrás: pixabay.com

Szaranya vagyok, amiért nem bírtam tovább és 4 és fél év kihagyás után újra munkába álltam?

Szaranya vagyok, amiért úgy érzem, nem csak anya vagyok?

Szaranya vagyok, amiért nem elégít ki a mosás-főzés-takarítás-gyereknevelés?

Szaranya vagyok, amiért a gyerekeim ehetnek csokit, ropit, és házi szörpöt is tartunk otthon?

Szaranya vagyok, amiért nem veszem halomra a különböző fejlesztő játékokat, mert azt gondolom, hogy a legjobb a gyerekeimnek, ha a szabadban lehetnek, vagy ha nem, azt játszanak/játszunk, és úgy, amit és ahogy ők szeretnének?

Szaranya vagyok, amiért takarítónő jár hozzánk, mert szeretném a hétvégéket a családommal tölteni és nem vikszolással?

Szaranya vagyok, amiért szeretek önmagamra is költeni? Amiért a fiaim állandóan pótlandó ruhatára mellett magamnak is vásárolok?

Szaranya vagyok, amiért fontos nekem, hogy ne zombiként lépjek ki az utcára, hanem frissen mosott hajjal, és sminkkel az arcomon?

Forrás: pixabay.com

Szaranya vagyok, amiért a gyerekek mellett a férjemre is szánok időt, még ha szervezést is igényel?

Szaranya vagyok, amiért szeretek kimozdulni a négy fal közül és a napi rutinból?

Szaranya vagyok, amiért igénylem a kortárs kapcsolatokat? A beszélgetést? A nevetést?

Szaranya vagyok amiért a gyerekeim a legfontosabbak nekem a világon, de nem ők az egyetlen részei az életemnek?

Szaranya vagyok, amiért nem csak anya, de nő is vagyok?

Nem, kedves szaranyázó, nem vagyok szaranya.

Olvasom a kérdéseket a különböző anyacsoportokban, és azt tapasztaltam, hogy a lányok nagy része így kezdi: Bocsánat… Tudom, hogy hülyeség… Ne haragudjatok, hogy megkérdezem…

Egyből a szaranyázásra számítanak, holott segítséget szeretnének kérni.

Ha eleged van a szaranyázásból, ha képes vagy elfogadni, hogy mindannyian másképp neveljük a gyerekeinket, de a legnagyobb szeretetben, és szeretnél egy nyitott lányokból álló, kulturált anyacsoport tagja lenni, akkor várunk az AnyuSzív Facebook-csoportjában.

Vajon ugyanúgy éli meg egy nő az anyaságot, ha ekkora korkülönbség van a gyermekei között?

Forrás: pixabay.com

Van egy kedves ismerősöm, Andi, akinek a fiai között húsz év korkülönbség van.

Arra gondoltam, megkérdezem, mennyiben volt más a két babavárás.

Arra számítottam, hogy kapok egy néhány mondatos választ, hogy természetesen egész más volt, de mindkétszer fantasztikus élménnyel és érzésekkel lett gazdagabb.

Egyszóval sablonos választ vártam.

Csakhogy Andi nem egy sablonos nő, ahogy a története sem az.

Tizenhat évesen született meg az első kisfia, Ádám.

Andi hiába volt nagyon fiatal, a világ legtermészetesebb dolgaként élte meg azt, hogy gyermeke van. Innentől kezdve az életében minden másodlagossá vált, Ádám lett számára a legfontosabb.

Azt mesélte nekem, hogy tulajdonképpen együtt nőtt föl a kisfiával, együtt oldottak meg komoly problémákat nehéz anyagi helyzetben, és mindeközben azon igyekezett, hogy a gyermeke ebből a lehető legkevesebbet érzékelje.

Forrás: pixabay.com

Olyan erősek voltak Andi anyai ösztönei, hogy soha egy pillanatig sem érezte azt, hogy korai volt számára vagy Ádám számára a gyermekvállalás.

Igaz, hogy a párkapcsolatok terén nem volt szerencséje, de saját bevallása szerint ez azért volt így, mert nem a megoldásokat, hanem a menekülőutat kereste, ha problémák merültek fel az aktuális párjával kapcsolatban. Úgy véli, erre egyszerűen már nem maradt energiája.

Aztán, mikor Ádám már felnőtt, megismerte a jelenlegi párját, egy szuper, egyedülálló, gyermektelen férfit.

Andi tudta, hogy Zoli szeretne gyereket, és bár ő már nem tervezett több babát, nem sokára megfogant a második kisfia, Dávid.

A második terhessége ugyanúgy nem volt egy leányálom, mint az első (ez a második babaváráskor tudatosult benne). Súlyos vizesedés, ebből kifolyólag nagy súlyfelesleg, és derékfájás.

Elismerve a gyermekáldás csodáját, ki merte mondani azt is, hogy ő bizony jobban szeretné, ha a babákat tényleg a gólya hozná.

Ezt a terhességet is próbálta az elsőhöz hasonlóan természetesen megélni.

Azonban előfordult, hogy korlátokba ütközött.

Nagy szívfájdalma volt, hogy karácsonykor nem tudta meglátogatni Belgiumban tanuló nagyfiát, mert hirtelen kórházba került, és a hazaköltözésekor sem tudott a segítségére lenni, mert ismét az ágyat nyomta.

Forrás: pixabay.com

Dávid egy szép tavaszi napon született meg.

Andi azt mesélte, hogy az első szülésével kapcsolatban nem voltak emlékei. Illetve voltak, de azok sem jók, sem rosszak nem voltak.  

Így hát teljesen nyugodtan indult neki a szülésnek.

S bár nem adódott semmiféle komplikáció, Andi csak arra várt, hogy legyen végre vége. Maga sem tudta megmagyarázni miért, csak annyit tudott, hogy nem szabadna ezt éreznie.

Mikor odaadták neki Dávidot, aki gyönyörű volt és egészséges, hitetlenkedve nézte, hogy ez a baba valóban az övé-e.

A nővérkének is feltűnt Andi viselkedése, de letudta annyival, hogy más anyukák is vannak, akiknek később esik le a tantusz (lásd egy korábbi bejegyzésemben).

Miután hazamentek, látszólag minden haladt a maga útján. A pici jól evett, jól aludt, a nagy otthon készült az államvizsgájára, egyedül a család kutyája volt az, aki megsínylette, hogy újabb taggal bővült a család.

Andi örömmel látta, hogy Ádám imádja az öccsét, és természetesen ő is végtelenül szerette mindkét gyermekét, és maximálisan helyt állt mellettük anyaként. Mégis megállíthatatlanul zakatolt benne a gondolat, hogy szeretné visszakapni a régi életét.

Forrás: pixabay.com

Emiatt lelkiismeret-furdalása volt, így tovább generálódott benne a feszültség.

Két érzés dolgozott benne: imádta a kései ajándékként érkező Dávidot, és semmi pénzért nem adta volna fel jelenlegi életét, másrészt viszont nem akart a kisgyerekes anyukák problémáival küzdeni.

Szeretett volna ugyanannyi időt tölteni Ádámmal, mint Dávid érkezése előtt, és nagyon bántotta, hogy épp a nagyfia felnőtt életének küszöbén nem tud neki annyi figyelmet szentelni, amennyit szeretne.

Andi egyre lejjebb csúszott az érzelmi lejtőn. Már nem látta meg a pozitív dolgokat az akkori életében. Vissza akarta fordítani az időt és az eseményeket. Egy gyereket akart, újra csak vele és önmagával akart foglalkozni.

Hamarosan fizikai tünetei lettek. Váratlan szédülés-rohamok kínozták, és az ezektől való folyamatos félelem már kézenfogva hozta magával a pánikrohamokat.

Andi folyton attól félt, hogy ha meghal, mi lesz a gyerekeivel.

A mélyponton azt mondta a párjának, hogy inkább menjenek el a gyerekkel, mert ezt így nem fogják kibírni.

Zoli természetesen nem ment el, hiszen látta, hogy Andinak szakemberre van szüksége.

Forrás: pixabay.com

Nem lepődtem meg, amikor Andi elmondta, hogy bizony nem csak a kutya, de Zoli is, illetve a kapcsolatuk is megsínylette a lelki krízist, amibe Dávid születése után került.

Azonban szerencse a szerencsétlenségben, hogy ebben a helyzetben, ami bárkivel előfordulhat, két igazán szuper ember egymásba tudott kapaszkodni.

Andi is felismerte, hogy baj van, és ezúttal nem menekülni akart, hanem megoldani a problémát. Zoli, bár a kapcsolatuk épp hullámvölgyben volt, nem engedte el Andi kezét, és együtt keresték fel azt a szakembert, aki segített Andinak átlendülni ezen a nehéz időszakon.

Andi azóta jól van, helyére kerültek a lelkében a gyermekei körüli érzések, imádja mindkét fiát, a párját, és látja, mennyire szerencsés, amiért helyén van az élete.

Külön öröm számomra, hogy ha minden igaz, hamarosan egy párkapcsolati coaching keretében én is hozzájárulhatok a boldogságuk még intenzívebb megéléséhez.

Minden problémára van megoldás és minden zsákutcából van kiút, ha nem a múlton kesergünk, nem a felelősöket keressük, hanem kezünkbe vesszük az életünk irányítását!

Forrás: pixabay.com

Kövessétek Andi és Zoli példáját!

Ha szívesen beszélgetnél a nőiségről, az anyaságról csillámpor és cukormáz-mentesen egy kulturált anyaközösségben, szeretettel várlak az AnyuSzív Facebook-csoportban.

Minden kismama rémálma, hogy kiderül: a baba talán nem egészséges.

Forrás: pixabay.com

Egy pillanatra sem gondolsz arra, hogy mi lesz, ha nem lesz minden rendben.

Csak örülsz, vagy épp kétségbeesel, vagy mindkettőt érzed egyszerre, amikor reszkető kezedből mosolyog rád a pozitív terhességi teszt.

Nem tudod hirtelen, hogy kit hívj fel elsőnek, legszívesebben kirohannál, hogy világgá kürtöld: édesanya leszel!

Persze, a 12. hét előtt a legtöbben óvatosak vagyunk, hiszen addig akármi történhet a kis meggymagocskával odabent.

De ha túl vagyunk rajta, (szerencsésebbeknél) elmúltak a hányás-rohamok, a kezdeti izgatottságot felváltja valami angyali nyugalom. A tudat, hogy a legnagyobb csoda részese vagy, életet adsz a világnak. Készülődsz, és észre sem veszed, de körbeleng valamiféle titok.

Hiszen amit éreztek az csak a ti titkotok. Szavakkal leírhatatlan szeretet-szövetség közted és a babád között.

Pontosan így éreztem én is amikor a második gyermekemmel a 18 hetes ultrahangra (19 hetesen) vártunk a kórház folyosóján.

Béke, és csendes boldogság töltött el, és abban a tudatban pötyögtem a telefonomon a barátnőimmel, hogy minden a legnagyobb rendben van.

Forrás: pixabay.com

Akkor fogtam gyanút, amikor az orvos szó nélkül már percek óta Petyus (aki ekkor még Adrián volt…vagy Bence…vagy Lehel, már nem emlékszem) fejét vizsgálta.

Mivel már gyakorlott uh-páciens voltam, én is láttam hogy azoknak a nagy fekete gömböknek nem kellene ott lenniük a fejében. Sőt, szinte a feje helyett voltak képernyőn.

Olyan érzés volt, mintha el akarna nyelni a vizsgálóágy. Mintha feloldódnék a szoba félhomályában.

Nem tudom azt mondani hogy megijedtem, vagy félni kezdtem, vagy pánikba estem.

Egyszerűen megbénultam.

Visszatarthatatlan hányinger tört rám, a kezemet a számra tapasztva téptem fel a vizsgáló ajtaját, majd miután kiadtam magamból mindent, még mindig merev tekintettel, és süketen-vakon-némán visszabotorkáltam az orvoshoz.

Ő próbált nyugtatni, de azzal, hogy sürgősen amniocentézisre küldött („Kifutunk az időből anyuka, a 24. hét után nem tudunk mit csinálni, a vizsgálat eredménye pedig 3-4 hét!”) még inkább összezavart. Miért, utána mi lesz?

Plexus chorioideus ciszta. Azóta is fejből tudom.

A doktor úr által ajánlott klinikán már nem tudtak időpontot adni. Meg a következőn sem. És ahová harmadjára telefonáltam, ott sem tudtak volna időben fogadni. Remegve vadásztam az interneten a kórházakat, bárhová elmentem volna, mert a vizsgálatra néhány napon belül EL KELLETT JUTNOM!

Forrás: pixabay.com

A Honvéd Kórházban az asszisztenshölgynek megesett rajtam a szíve. Négy nappal későbbre kaptam időpontot.

Soha nem hittem volna, hogy valaha attól fogok kissé megnyugodni, hogy elmehetek egy olyan vizsgálatra, ahol egy óriási tűvel átszúrják a hasamat.

Rémtörténetek keringtek a folyosón ülő és várakozó kismamák között. Alig vártam, hogy bemehessek.

A férjem a nagyfiunkkal volt otthon, én meg a kisebbiket nyugtatgattam odabent (no és persze önmagamat), hogy ne féljen, érzem, hogy nem lesz semmi baj.

A vizsgálat fizikailag egyáltalán nem megterhelő. Nem fájt, hamar megvolt, és az 1 %-os vetélési kockázattal kapcsolatban is megnyugtattak.

Azt mondhatom, hogy összességében véve maga a magzatvíz-vétel nem volt negatív élmény.

De lelkileg megterhelő volt a tudat, hogy ez a tűszúrás dönti el, hogy egészséges-e, életképes-e a babánk.

Hogy egy pillanat, egy üzenet, egy telefonhívás felforgathatja az életünket, derékba törheti a boldogságunkat, és valami olyasmit kell átélnünk, amit talán soha nem fogunk tudni feldolgozni.

Forrás: pixabay.com

Az orvos egy hét fekvést írt elő.

Jó vicc, egy izgő-mozgó két éves mellett.

Az elkövetkezendő napokban minden telefoncsörgésre összeugrott a gyomrom, de miután két hétig nem kerestek a kórházból, kezdtem megnyugodni.

Az akkori fogadott orvosom ennyit volt képes válaszolni arra kérdésemre, hogy mi lesz, ha az eredmény pozitív: „Drukkolok magának…”

Másnaptól nem ő volt az orvosom.

Visszatértem Igazgató Úrhoz, akinél az első kisfiamat is szültem, és aki felvilágosított, hogy mivel tökéletes volt a kombinált teszt eredménye, felesleges volt a szúrás és a pánik. Hozzátette: ne izguljak, a 26. hétig az összes ciszta felszívódik a kisfiam fejében, és egészséges lesz, mint a makk.

Pontosan úgy történt, ahogy elmondta.

A kisgömböc a pipaszár lábaival és az öt kilójával épen, és egészségesen érkezett meg hozzánk, és azt mondhatom, hogy bár rémisztő hetek tarkították a várandósságomat, mégis szerencsések vagyunk, mert az ijedtségen kívül nem esett senkinek semmi baja.

Forrás: pixabay.com

Az amnio-élményem részletes leírását, és az életünk további kalandjait elolvashatod a Jutalomjáték című regényemben.

Ha a saját élményeidet szeretnéd megosztani egy kulturált, támogató anyaközösségben, várunk téged az AnyuSzív csoportban a Facebookon.

Benned rögtön a szülés után tudatosult hogy anya lettél, vagy te is azon kapod magad időnként, hogy rácsodálkozol a gyermekedre, és még mindig hihetetlennek tartod hogy épp téged választott?

Forrás: pixabay.com

„Ez az alvó angyal tényleg az én gyerekem?”

„Istenem, tényeg anya lettem?”

„Ez a baba belőlem és a páromból lett?”

„Anyja neve? Ja, hogy az én vagyok!”

Ismerős gondolatok?

Előfordul, hogy évek telnek el, mire valóban felfogjuk, visszafordíthatatlanul édesanyák lettünk. A gyermekünk a miénk, belőlünk lett, mi vagyunk érte és a boldogságáért a felelősek.

Négy és fél éves a nagyfiam, és két éves múlt a kicsi, de azt kell hogy mondjam, körülbelül egy évvel ezelőtt ülepedett le bennem az érzés, a tudat, a tény: gyerekeim vannak. Kettő. Fiaim.

Ennyi időre volt szükségem ahhoz, hogy ne kapjon el időnként az érzés a fiúkat nézve hogy „Úristen. Ezek a kis ufók az enyémek. Én vagyok az anyjuk. Anya vagyok. Hogy történt ez?”

Azt hittem csak én vagyok defektes. Vagy személyiségzavaros.

De az utóbbi időben egyre több anyukától hallom, hogy még mindig nem fogta föl, életet adott valakinek.

S hogy miért lehet ez? Csak találgatni tudok.

Én szinte az Egyetemi Rockwell Klubból mentem szülni. Nyilván ez túlzás, de tény, hogy 23 évesen még egyetemista voltam, alig 26 évesen pedig anya.

A terhességemet teljesen természetesnek tekintettem. Sőt, igazából a teherbeesésemet is. Aztán amikor a kis 4050 grammosom ott röfögött (nem sírt, röfögött) mázgásan a mellkasomon, csak ennyit tudtam mondani: „Nem igaz! Nem igaz!”

Forrás: pixabay.com

Aztán minden felgyorsult. Etetés, pelenkázás, büfizés, szétköltözés, séták, státuszok, mérések, fürdések, alvások, és persze határtalan, ösztönös szeretet.

Mindent a belső hangom és a legjobb tudomásom szerint csináltam, de néha olyan volt, mintha kívülről moziznék. Ez én vagyok ezzel a babával? Én, aki hetente háromszor reggelig táncoltam a buliban? Én, aki együtt sírt a gyámhivatalban az ügyféllel mint egy kislány? Én, aki előtte csak egyszer fogtam a kezemben csecsemőt?

Büszke voltam magamra, mert magabiztos, tudatos első babás anyuka voltam, és segítségként élveztem a szüleim támogatását (ennyi járt nekünk, ha már Apa nem mindig volt velünk).

De akkor is hihetetlen volt!

Aztán egyszer csak a hurkás baba beszélni kezdett.

Hová tűnt az idő? Mi történt közben? Hogy nőtt meg ilyen gyorsan? Úgy áll a wc előtt mint egy férfi. Úgy magyarázkodik mint egy férfi. Pont olyan türelmetlen mint egy férfi (meg az anyja).

Ez a beszédes, szeleburdi, finom vonású, szinte lányos arcú egy méteres gyerek az enyém? Tejóisten!

Az bizony, Tejóisten, jön a következő!

Nekem? Kettő? De hát én egyke vagyok! Azt sem tudom mi fán terem ez a testvér-dolog.

Aztán már a kicsi is állt.

Megint hová tűnt egy év?

Elveszett a játék-pelenka-tejcsi-főzés-öltözés-alvás-fürdés-családi napközi-Dévény-torna-fül-orr-gégészet-költözés és persze dupla határtalan szeretet között.

Forrás: pixabay.com

Mostmár mindketten beszélnek. Összefüggéseket látnak. Határozott véleményük van (mondjuk az eddig is volt), amit egyre választékosabban fejeznek ki.

Már nem csak drága kis testecskék, akiket életben kell tartani, hanem önálló emberkék, önálló igényekkel, nézőpontokkal, gondolatokkal, akik a maguk módján alakítják a családunk életét.

Azt hiszem, nekem személy szerint azért tartott olyan sokáig a tudatosulás, mert korom szerint felnőttként, de mégis gyerekfejjel lettem édesanya. Ahogy nőttek, én is felnőttem a feladathoz. A saját szememben.

És bízom benne hogy az övéikben is.

Nem állítom, hogy mindenkinél a kor játszik ebben szerepet.

Lehet, hogy én gondolom túl, és sokkal egyszerűbb, prózaibb oka van a „nehéz felfogásunknak”: olyan mértékben, és olyan hirtelen fordul a feje tetejére az életünk még egy tervezett baba születése után is, hogy nem tudjuk követni az eseményeket.

Forrás: pixabay.com

Annyira lefoglalnak minket a pici körüli első időszak újdonságai, a sok tanulni-és tennivaló, hogy nem emeljük ki a fejünket a napi rutinból, így elmegy mellettünk az idő.

Vagy a gyors fejlődés, a gyermekeink szinte percről-perce történő változásai miatt kapkodjuk a fejünket?

Amikor a fiaim két napra elmennek a nagymamához, olyan mintha új gyerekeket kapnék vissza.

Magasabbak, nagyfiúsabbak, még a hangszínük, a szóhasználatuk is más.

Lehet, hogy ezt az ugrásszerű metamorfózist nézzük tátott szájjal mi, akik később kapcsolunk?

Bármi legyen is az oka, minden apró felismerés csodálatos, minden tudatosulás fantasztikus!

Mert ők maguk a csoda!

Van, hogy te is inkább a tagadást választod, hogy elkerüld a pároddal a konfliktust?

Forrás: pixabay.com

Múlt hét szerdán meghúztam a kocsimat. Siettem haza a fiúkhoz, nem figyeltem, és leszedtem a kocsi jobb oldalával a MOM Park mélygarázsának a faláról a glazúrt.

Nem annyira, mint Oszter Sándor, de így is javításra szorul a kocsi.

Azonnal tudtam, hogy be fogom a férjemnek vallani. Valamikor. Egyrészt mert meg kell csináltatni, másrészt meg nagyon béna hazudozó vagyok. Szinte belefulladok, ha valamit nem mondhatok ki, vagy írhatok le.

Most viszont tartottam tőle, hogy a férjem kiakad, mivel fél éven belül ez már a második eset volt. És nem tagadom, mindkétszer én voltam a hibás.

Egészen szombat estig hallgattam, azonban a ritka, kettesben elköltött vacsoránk közben egyszer csak kibukott belőlem hogy mi történt.

Berágott, hogy miért nem tudok figyelni, bár megenyhült mikor megtudta hol történt az eset, és megjegyezte, hogy ott az anyukája is meghúzta a kocsiját évekkel ezelőtt, úgyhogy biztosan a parkolóház volt a hibás!

Mivel nem történt komoly baj, el is engedtük a problémát, engem azonban elkezdett érdekelni, hogy vajon más nők is ennyire nehezen vallják be a párjuknak, ha elszúrtak valamit?

Bevallják egyáltalán?

Forrás: pixabay.com

Az AnyuSzív Facebook-csoport anyukái nem csak szuper támogató közösséget alkotnak, hanem készségesen és őszintén megosztják velem és egymással a tapasztalataikat.

Most sem volt ez másként, lássuk hát, mit titkolunk el leggyakrabban életünk párja elől:

Volt, aki a férje telefonját mosta ki, és mivel a készülék visszafordíthatatlan károsodást szenvedett, kénytelen volt bevallani mi történt, és egyúttal felhívni a párja figyelmét arra, hogy a telefont ne hagyja a zsebében, mert nem tesz jót neki a mosás.

Akadt, aki egy pendrive-ot áztatott és pörgetett meg a gépben, de neki szerencséje volt, mert a meghajtó túlélte a mosást, és hibátlanul működött tovább, de az asztalról “letörölgetett” telefon kijelzője sajnos betört.

Egy szabálykövető pasassal élő anyuka tilosban parkolt, amiért meg is büntették. Mivel tudta, hogy Apa nem a pénz, inkább a szabálytalanság miatt morogni fog, remegő térdekkel várta a postást, és rohant befizetni a csekket, hogy még véletlenül se derüljön ki otthon a penitencia.

Előszeretettel tagadunk le a vásárlásaink végösszegéből is kisebb-nagyobb összegeket, a kedvencem, egy olyan lány sztorija, aki a turiban majdnem 150 ezer forintnyi ruhát vásárolt, ám mivel tudta, hogy a férje „kinyírná” érte, csak 50 ezer forintot vallott be, és megfejelte azzal, hogy óóóóóóóóriási akció volt, és nézze meg mekkora zsák ruhát vásárolt ennyi pénzért. Tulajdonképpen még spórolt is!

Forrás: pixabay.com

Az anyukáim közül többen voltak, akik a gyerkőcök csínytevéseit tartották titokban. Elromlott a nyomtató, karcos lett a monitor? Soha nem derült ki, hogy az előbbit a kicsi lökte le az asztalról, az utóbbi pedig azért karcos, mert anya nem tudta másképp letakarítani a zöld filctollat a képernyőről.

Bánta már kosárlabda-cipő a ház asszonyának feledékenységét. A párkányon szellőzésre kint hagyott sportcipő az utcán landolt, mikor a gondos feleség becsukta este az ablakot. Szánta-bánta bűnét, de bevallani csak később merte, mert tudta, hogy a férje nagyon szerette a cipőjét.

Vannak köztünk rafinált csajok, akik úgy próbálják rávenni a mindig késésben lévő apukát a pontosságra, hogy félórával előrébb hozzák az adott rendezvényt. Legalábbis otthon így adják elő, így nagyobb eséllyel csökkentik a késést órákról percekre.

Nem vagyok egyedül, többen számoltak be az én esetemhez hasonló, az autót érintő kisebb balestekről, amiket kicsit félve vallottak be a család férfi tagjának.

Azonban a fiúk sem szentek, az egyik anyuka, azt mesélte, hogy apu próbálta meg rákenni a fényezésen esett karcolást, amit ő okozott.

Forrás: pixabay.com

A személyes kedvencem a szekrény tetejéről anyu fejére zúgó hangfal volt, ami akkorát ütött anyu fején, hogy egész véletlenül továbbrepült. Eltört. Véletlenül.

Nem vagyunk ám mind ilyen elvetemültek.

Az egyik lány elképedt, amikor arról írtunk, milyen apró dolgokat titkolunk el, másítunk meg, vagy vallunk be nagyon nehezen. Hiszen ő „életem párja, nem egy ítélőszék!”.

Nem, valóban nem az. Sőt, van, hogy alaptalanul tartunk a reakciótól.

És bár sokan azt mondják, szégyellheti magát, aki akár apróságokat is letagad a párja előtt, de van, akinek megéri a családi béke, ha a 9000 Ft-os cipő első számjegyét fejreállítja, elkerülve ezzel a patáliát.

Ráadásul – és azt hiszem ez a lényeg – egy anyuka sem volt, aki valami, a kapcsolatukat, a családi életüket komolyan befolyásoló titkot rejtegetne a párja elől.

Ha te is szívesen tartoznál egy összetartó, kulturált, őszinte anyatársasághoz, megtalálod az AnyuSzív-csoportot a Facebookon.

Régóta együtt vagytok? Gyerekeitek vannak? Akkor se felejtsd el: egy férfival élsz együtt!

Forrás: pixabay.com

A napokban a NLC Facebook oldalán felbukkant egy levél, amit egy feleség írt a férjének,  bocsánatkérésként. Megköveti, amiért nyúzott, fáradt, aggódó, amiért mire a férje hazaér, belőle már nem marad semmi, mert mindenét odaadta a gyerekeinek.

Tulajdonképpen rákeni a gyerekekre, hogy nem foglalkozik az apjukkal. Persze ez sarkos, de bevallom, végig sem bírtam olvasni a levelet, mert már az első sorok után láttam, hogy ez valami olyasmi, amivel én nagyon nem tudok azonosulni.

Amíg azon tanakodtam, hogy ezt komment formájában is megfogalmazzam-e, elkezdtek gyűlni a poszt alatt a hozzászólások. Kíváncsi voltam, hány ilyen elvetelmült nő van, aki nem veszi be ezt a szöveget, és meglepődtem, mert szinte mindent komment arról szólt, hogy a levél írója bizony rossz úton jár. Illetve jó úton afelé, hogy Apa lelépjen.

Persze jöttek a reakciók, hogy az a pasi, aki nem érti meg, hogy a felesége fáradt, gyűrött, és ezért mást keres, azért nem is kár. De. De bizony kár.

Forrás: pixabay.com

Az a véleményem, hogy egy olyan nő, akinek nincsenek gyerekei, könnyen, és tét nélkül jelentheti ki, hogy ha egy pasinak nem tetszik valami, mehet Isten hírével.

Egy anyának azonban nem csak magára kell gondolnia. Nem szabad csak magára gondolnia!

Nem azt mondom, hogy el kell tűrni mindent. Szó sincs róla, hogy egy agresszív, mérgező embert, egy megrögzött szoknyabolondot, egy megalomán, párját semmibevevő fickót mindenáron meg kell tartani.

De sok esetben nem erről van szó. Sokszor annyi a probléma, hogy a párok egyszerűen elmennek egymás mellett. Nem veszik időben észre, hogy távolodni kezdtek egymástól, és többet foglalkoznak saját magukkal, mint a kapcsolatukkal.

Nők és férfiak könnyen esnek abba a hibába, hogy azt hiszik, a másik a végsőkig kitart mellettük, akkor is, ha ők már nem fektetnek annyi energiát a kapcsolatba… Vagy egyáltalán nem fektetnek már bele energiát, arra számítva, hogy az évek meg a rutin elviszik a hátukon az addig is jól működő kis csapatukat.

Egy kapcsolatot egy nő és egy férfi visznek a hátukon. Nem egy férfi vagy egy nő egyedül. Nem egy nő és egy (vagy sok) gyerek, és pláne nem a gyerekek egyedül.

Forrás: pixabay.com

Ha egy férfi heteken, hónapokon keresztül mást sem lát a nőből, akivel együtt él, csak a karikás szemeit, a kedvetlenségét, a zsíros haját, a mackóalsóját, a néma elutasítást, amit atomreaktorként sugároz, akkor azt hiszem, nem vetheti senki a szemére, hogy elmegy még attól is a kedve, hogy hazamenjen.

Hiszen ha belegondolunk, melyikünk repesne az örömtől, ha minden nap az fogadna minket, hogy a pasink/férjünk félig lecsúszott mackóalsóban, morogva fetreng a kanapén, egyik kezében a sörével, a másikban az egyre növekvő pocakjával?

Én biztos nem.

A férfiak férfiak. Nem mondom, sokat fejlődtek, ami az érzelmi intelligenciájukat illeti, hiszen végre megengedjük nekik, hogy érzelmesebbek legyenek. De genetikailag kevésbé megértőek, mint mi. Így hát, ha te sem szeretnél arra hazaérni, hogy Flinstone Frédi fekszik a nappaliban, mit gondolsz, a párod mennyire értékeli, hogy egy nőstényördög fogadja a konyhában? Mert valljuk be, hisztiben, duzzogásban verhetetlenek vagyunk.

Mindig nyíltan beszélek arról, hogy bizony voltam én is megcsalt feleség. Az első sokk és fájdalom és dühkitörések után elkezdtem azon gondolkozni, hogy nekem mi lehetett ebben a szerepem. Nem arról volt szó, hogy hajamat tépve üvöltöttem, hogy „Ééééhhéhééén vaaahhhagyok a hibáááhás!!!!”. Nem. De én IS tehettem arról, hogy a férjemnek nem volt kedve hozzám. Még meg sem született a gyerekünk és én már csak neki szenteltem önmagam.

Néhány hónap alatt olyan messze sodródtunk egymástól, hogy elég volt hozzá egy átlagostól csak kicsit csúnyácskább, gátlástalan, céltudatos fiatal lány, aki jól mérte fel a helyzetet, és kedvesebb, frissebb, vidámabb volt, mint én. Nagyon hamar kész volt a baj.

Forrás: pixabay.com

Nagyon nehéz másfél évünk volt, és nem bántam volna, ha nem ilyen kemény lecke árán kell megtanulnom mindazt, amit fentebb leírtam.

Úgyhogy kedves lányok! Tessék szépen felemelni a feneketeket, és nem bocsánatkérő leveleket írogatni azért, mert elsárkányosodtatok, hanem tenni ellene!

Nézd meg a régi fotóitokat! Ha meg vannak, olvasd el a régi smseket, emaileket! Ki volt az a fiú és az a lány, akik évekkel ezelőtt egymásba szerettek?

Természetes, hogy megváltoztatok. De egy kedves mosolyt feldobni a szempillaspirál és a pirosító mellé, ingyen van. A másiknak viszont megfizethetetlen.

Mert szeret téged. És szeret téged úgy látni, hogy jól érzed magad.

Megkérdeztem az AnyuSzív-csajokat, hogy ők milyen apróságokkal kedveskednek a párjuknak, mivel adják a tudtukra, hogy nem csak mint a gyerekeik apjára, hanem mint életük párjára is tekintenek.

Van, aki a hasán keresztül hódítja meg nap mint nap a férjét. Van, aki a kedvenc kukoricasöréből hoz neki, ha meg szeretné lepni. Jó néhány voksot kapott a masszázs és a szexi fehérnemű is.

Pedig mindannyian édesanyák, sőt, van amelyikük három, vagy több gyerkőcöt nevel.

Vegyél róluk példát! Popsit fel, és ha netán megfeledkeztél róla, hát kapd elő azt a mosolygós, energikus, szexi csajt, aki elcsavarta a párod fejét! Hidd el, a hatás nem marad el!

Forrás: pixabay.com

A blog Facebook-oldalán érdekességek és a legfrissebb bejegyzések várnak!

A gyereknevelés embert próbáló feladatok sorozata, amelyben akkor jár mindenki a legjobban, ha mi, anyák nem jövünk ki a sodrunkból.

Forrás: pixabay.com

Elmondtam egyszer, szépen, szobahőmérsékleten, hogy jöjjön legyen szíves fürödni. Tovább fekszik a földön, és tologatja a kamionját. Várok fél percet, majd, újra még mindig nyugodtan, újra megkérem. Semmi. Már érzem, hogy megy föl bennem a pumpa, mert kihűl a víz, éhes vagyok, vasalnom kell, és tudom, hogy még előtte állunk a „de én ezt a mesét szeretném, nem azt amit a Petyuuuu!” körnek is.

Harmadjára már erélyesebben szólok, de még mindig ott a mondatban a kérlek szépen. Hátranéz: „Nem megyek. Játszom.”

Érzem, hogy elönti a vér az agyam, és emelt hangon, kérlek szépen nélkül parancsolom be a gyereket a kádba.

Utálom, amikor kiabálnom kell velük, ráadásul azt gondolom, hogy nem is csinálom jól, mert talán túl sokáig várok türelmesen és látszólag nyugodtan arra, hogy megmozduljanak, így amikor megelégelem a szófogadatlanságukat, erélyesebben szólok rájuk, mint szeretnék. Kiabálok.

És utálok kiabálós anyuka lenni.

Akkor is utálok, ha tudom, hogy a nagyfiam egyszerűen öntörvényűbb, szabadabb szellemű gyerek az átlagnál. Sőt, igazából ő elég sokban különbözik az átlagtól. Akkor is, ha tudom, hogy türelmetlenebb, temperamentumos ember vagyok, és nem tudok kibújni a bőrömből.

Forrás: pixabay.com

Amikor rossz passzban vagyok, mert sok a munka, nyűgösebben, szófogadatlanabbak (még az általánostól is) a fiúk, a férjem sokat dolgozik, vagy utazik, van egy tuti módszerem.

Amikor már csak fásultan ülök a kanapén, és azt érzem, hogy minden sz@r, sőt ettől szarabb már nem is lehet (jó dolgában az ember, ugye…), akkor leveszem Buddhát a könyvespolcról.

Mármint nem azokat a lótuszülő kis figurákat, hanem az intelmeit.

Néhányat hoztam most nektek, és magamnak is.

Segítenek, hogy megőrizzem a nyugalmamat akkor is, amikor életem értelmei a határaikat és az én idegszálaimat feszegetik.

Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy rá kell hagyni a gyerekre mindent, vagy körbe udvarolni egy óráig, hogy méltóztasson már mozdítani a füle botját. De jó lenne megtalálni a középutat az ordibálás és a végtelen könyörgés között.

Ha te is rendszeresen felemeled a hangod, és téged is ugyanúgy furdal a lelkiismeret, amiért nem tudtál uralkodni magadon, akkor itt van néhány idézet, ami segítségedre lehet, ha higgadt szeretnél maradni minden helyzetben.

Forrás: pixabay.com

„Harag nem old fel haragot – a szeretet mindent felold.”

Nehéz pozitívnak, mosolygósnak maradni egy kiadós hiszti kellős közepén. Pláne ha közönség is van hozzá. Mégis, sokkal célravezetőbb megölelni a delikvenst, mint beszállni a játékba, és tovább generálni a feszültséget. A nagyobbik fiam még jobban belelovallja magát, ha nem kedvesen, hanem ingerülten fordulok felé. A legnagyobb hisztit is lecsendesíti ha hozzámbújhat. A kicsi, ha ledobja a láncot, nem enged senki a közelébe. Őt békén kell hagyni, amíg kitombolja magát. Van, hogy tíz percig is bömböl, de ha úgy érzi végzett, akkor egyik pillanatról a másikra elhallgat, és mosolyogva megy a dolgára. Csak az arcán szétkenődött könny-takony kombó emlékeztet rá, hogy műsor volt.

 „Létünk olyan, mint a vonuló őszi felhők,
A lényeg születését és halálát látni olyan, mint egy tánc látványa,
Egy emberöltő annyi, mint egy fényvillanás az égen,
Úgy elsuhan, mint a hegyi patak a meredek hegyoldalon.”

Figyeld meg a gyerekeidet. Tudom, hogy kényelmes szusszani egy kicsit, amikor a testvérükkel vagy a kis barátaikkal játszanak, vagy tévét néznek, vagy olvasnak. De annyi mindent megtudhatsz róluk, a személyiségükről, a gondolataikról, ha kívülről, csendben megfigyeled őket. Sokkal könnyebb kezelni a súrlódásokat is, ha érted, mit miért csinál a gyerek. Lehet, hogy van, amire nem is gondolnál. Lehet, hogy azért cövekel le valahol, mert valamitől fél, lehet, hogy azért ellenségesebb, mert történt vele valami, ami bántja. És tényleg annyira gyorsan telik az idő, hogy érdemes minél több kis részletet az emlékezetünkbe vésni.

Forrás: pixabay.com

„A helyes nézet mások véleménye és saját elmélkedésünk révén jön létre.”

Ez az idézet érdekes gondolatokat indított el bennem. Voltátok már úgy, hogy nyilvános helyen elkövetett valamit a gyerkőc, és azért mert más is látta, esetleg jobban rádörrentetek, hogy nehogy azt gondolják, hogy „Na, nem képes megnevelni a gyerekét…”. Én voltam már így, és higgyétek el, óriási baromság! Ahelyett hogy a gyerekem cinkosa lettem volna a világgal szemben (amellett, hogy a fegyelmezés sem marad el), a világ mellé álltam a gyerekkel szemben, mert az érdekelt mit gondolnak mások. Láttátok a Megdönteni Hajnal Tímeát című filmet? A végén Simon Kornél azt mondja: „Én lesz@rom a világ rendjét. Sőt, az egész világot lesz@rom!” Helyes hozzáállás, ha gyereknevelésről van szó.

„És mi az a helyes beszéd? Tartózkodás a hazugságtól, a másokat megosztó beszédtől, a sértő beszédtől és a hiábavaló fecsegéstől: ezt nevezik helyes beszédnek.”

Nem hazudunk a gyereknek. Senkinek nem hazudunk, de a gyereknek főleg nem. Akkor sem ha szomorúak vagyunk, vagy mérgesek. Ezekkel az érzésekkel neki is meg kell birkóznia, és tőlünk látja, hogy is működik ez. Ha nem akarod, hogy később, amikor komolyabb nehézségekkel néz szembe, fegyvertelennek érezze magát, tanítsd meg rá, hogy az ember nem mindig vidám, nem mindig szuper minden, és nem tilos keseregni sem egy kicsit. Ha azt látja, hogy annak ellenére hogy rossz kedved volt, másnap újra jó passzban vagy, megtanulja, hogy a rossz csak átmeneti, és nem fogja olyan tragikusan megélni a kudarcait, a csalódásait. Mert lesznek. Adj neki eszközöket, hogy megbirkózhasson velük.

Ne bagatellizáld el sem a sikereit, sem azt, ha valami nem sikerül. Segítsd, biztasd, dicsérd. Az önbizalommal teli gyermekből egészséges önértékelésű felnőtt lesz.

Ne mondd neki hogy hülye, buta, ügyetlen, nem normális, nincs esze stb. Te vagy az anyja. Százszor olyan fájdalmas neki tőled hallani ilyesmit, mint bárki mástól.

Ne ócsárolj előtte más embereket. Hagyd meg neki a lehetőséget, hogy ő formáljon véleményt másokról. Bízz az értékítéletében akkor is, ha nem ugyanolyan mint a tiéd.

Forrás: pixabay.com

„Valójában semmit sem birtokolsz, csak őrzöl egy darabig. S ha képtelen vagy továbbadni azokat, akkor azok birtokolnak téged. Bármi legyen is a kincsed, úgy tartsd a markodban, mintha vizet tartanál. Mert ha megszorítod, eltűnik. Ha kisajátítod, tönkreteszed. Tartsd szabadon, és örökre a tiéd marad.”

A gyerekedet te hordtad ki. Te szülted meg. Te neveled. Te éled át az örömöt, a bánatot vele kapcsolatban. Te vagy hozzá a legközelebb. Egy darabig. Számomra meglepő, milyen korán igénylik az önállóságot. Annak az örömét, hogy egyedül is sikerült megcsinálniuk amit szeretnének. Önálló ufócskák önálló gondolatokkal. Ne törd le a szárnyukat a saját gondolataiddal, mert lehet hogy az övéik sokkal építőbbek, mint a tieid. Emlékezz rá, hányszor gondoltad azt gyerekként, hogy anyukádnak vagy apukádnak nincs igaza, amikor valamire azt mondták, ezt így kell csinálni, vagy azt úgy nem lehet megcsinálni. Mennyi konfliktust megelőzhetnénk, ha nem akarnánk rájuk erőltetni görcsösen a saját akaratunkat! Mom with five Barbara írta azt, hogy „Ha van valami, amit megtanultam az anyaságom több mint tizenhárom éve alatt, hát az pontosan az, hogy a megrögzött/begyöpösödött elméletekkel csak magunknak ártunk, a kreatív, innovatív, meglepő megoldások – bár elsőre merésznek tűnhetnek önmagunk számára is – viszik előre a világot és a családi békét.” Öt gyereke van, biztos, hogy tud valamit.

„Gondolkodjunk el azon, mi az, ami valóban értékes,
mi ad értelmet az életünknek, és e szerint rangsoroljunk.”

Amikor mérges vagyok rájuk, akkor hajlamos vagyok rá, hogy csak dúljak-fúljak magamban, ahelyett, hogy belenéznék a gyerekem arcába, és rögtön elszállna minden haragom, és nem húzódnának percekig a monológjaim, ahogy cibálom a lábukra a cipőt, vagy próbálom szétszedni a beakadt cippzárat. Hamarabb fel kellene emelnem a fejem, hogy lássam a csillogó szemüket, a maszatos arcukat (nem tudom miért, az én gyerekeimnek mindig maszatos a képük), a csibészes villanást a szemükben, és a gondolatot az okos kis fejükben: „Na, abbahagyta már a sárkány?” Ne ragaszkodjunk annyira a dühünkhöz. Haragot tartani egy gyerekkel szemben felér a bántalmazással. Téged szeret a világon a legjobban. A percekig tartó némaságodat is óráknak érzi, és szenved tőle. Worldpeace!

Forrás: pixabay.com

 „Egyetlen pillanat létezik csupán, amelyben fontos, hogy felébredj. Ez a pillanat most van.”

Ez az általános boldogság egyik alapfeltétele. Hogy a jelenben keressük meg az örömet okozó pillanatokat. Ez a gyerekeinknél még inkább igaz, hiszen egyetlen perc sem hozható vissza, nem élhető át újra. Légy jelen, ha velük vagy. Játssz, fess, olvass nekik teljes szívvel! Írtam már, hogy a házimunka sajnos megvár, sehova nem mennek az e-mailjeid sem, és a Facebook-üzenőfalad sem törlődik. A pillanatok a gyerekeiddel azonban igen. Éljétek hát meg őket.

„Általában azt gondoljuk, hogy a bátor emberek nem félnek semmitől.
Valójában pedig bensőséges viszonyban állnak a félelemmel… A szenvedés csökkentése érdekében meg kell különböztetnünk a fájdalmat magát attól a fájdalomtól,
amit mi okozunk csupán azzal, hogy rá gondolunk.
A félelem,a düh, a bűntudat,a magány és a reménytelenség mind olyan érzelmi reakciók,
Amelyek képesek felerősíteni a szenvedést.”

Nem véletlenül maradt a végére ez az idézet. Sokszor percek alatt túl lehetnénk az egész helyzeten, ha nem pörgetnénk tovább saját magunkat. Lehet, hogy már rég nem a gyerek alkalmi süketsége, rendetlensége, vagy szemtelensége miatt ordítunk. Lehet, hogy a főnökünkre vagyunk mérgesek, vagy Apára, vagy a saját szüleinkre. Próbáljuk meg felismerni, mi az ami valóban bánt minket, mert így nagyobb eséllyel nem az ártatlan gyerek lesz az, akin lecsapódnak a saját, felnőtt problémáink.

Sokszor azért emeljük fel a hangunkat, mert a tehetetlenség frusztrál minket. Van, hogy a gyerekeink is ezt érzik, amikor „rosszul viselkednek”. (Hogy lehet azt mondani egy gyerekre, hogy rossz? A budapesti robbantó rossz. De egy gyerek?)

Forrás: pixabay.com

Tudom, hogy nehéz higgadtnak maradni, főleg ha egyébként is hirtelenebb természetű az ember, ráadásul elismerem, a gyerekek vérnyomás-növelő módszerei rendkívül kifinomultak és változatosak. De próbáld meg először is megérteni, hogy mi zajlik benne, és gondolj bele, te hogy éreznéd magad, ha valaki rád kiabálna. Jobban dolgoznál, ha a főnököd állandóan ordibálna veled? Szívesen lennél vele? Ugye…

Régebben sokkal többet kiabáltam a fiúkkal. Most már tudatosabb vagyok, de még mindig van hova fejlődni. Úgyhogy kéznél tartom Buddhát, és a citromfű teát is.