Minden kismama rémálma, hogy kiderül: a baba talán nem egészséges.
Forrás: pixabay.com
Egy pillanatra sem gondolsz arra, hogy mi lesz, ha nem lesz minden rendben.
Csak örülsz, vagy épp kétségbeesel, vagy mindkettőt érzed egyszerre, amikor reszkető kezedből mosolyog rád a pozitív terhességi teszt.
Nem tudod hirtelen, hogy kit hívj fel elsőnek, legszívesebben kirohannál, hogy világgá kürtöld: édesanya leszel!
Persze, a 12. hét előtt a legtöbben óvatosak vagyunk, hiszen addig akármi történhet a kis meggymagocskával odabent.
De ha túl vagyunk rajta, (szerencsésebbeknél) elmúltak a hányás-rohamok, a kezdeti izgatottságot felváltja valami angyali nyugalom. A tudat, hogy a legnagyobb csoda részese vagy, életet adsz a világnak. Készülődsz, és észre sem veszed, de körbeleng valamiféle titok.
Hiszen amit éreztek az csak a ti titkotok. Szavakkal leírhatatlan szeretet-szövetség közted és a babád között.
Pontosan így éreztem én is amikor a második gyermekemmel a 18 hetes ultrahangra (19 hetesen) vártunk a kórház folyosóján.
Béke, és csendes boldogság töltött el, és abban a tudatban pötyögtem a telefonomon a barátnőimmel, hogy minden a legnagyobb rendben van.
Forrás: pixabay.com
Akkor fogtam gyanút, amikor az orvos szó nélkül már percek óta Petyus (aki ekkor még Adrián volt…vagy Bence…vagy Lehel, már nem emlékszem) fejét vizsgálta.
Mivel már gyakorlott uh-páciens voltam, én is láttam hogy azoknak a nagy fekete gömböknek nem kellene ott lenniük a fejében. Sőt, szinte a feje helyett voltak képernyőn.
Olyan érzés volt, mintha el akarna nyelni a vizsgálóágy. Mintha feloldódnék a szoba félhomályában.
Nem tudom azt mondani hogy megijedtem, vagy félni kezdtem, vagy pánikba estem.
Egyszerűen megbénultam.
Visszatarthatatlan hányinger tört rám, a kezemet a számra tapasztva téptem fel a vizsgáló ajtaját, majd miután kiadtam magamból mindent, még mindig merev tekintettel, és süketen-vakon-némán visszabotorkáltam az orvoshoz.
Ő próbált nyugtatni, de azzal, hogy sürgősen amniocentézisre küldött („Kifutunk az időből anyuka, a 24. hét után nem tudunk mit csinálni, a vizsgálat eredménye pedig 3-4 hét!”) még inkább összezavart. Miért, utána mi lesz?
Plexus chorioideus ciszta. Azóta is fejből tudom.
A doktor úr által ajánlott klinikán már nem tudtak időpontot adni. Meg a következőn sem. És ahová harmadjára telefonáltam, ott sem tudtak volna időben fogadni. Remegve vadásztam az interneten a kórházakat, bárhová elmentem volna, mert a vizsgálatra néhány napon belül EL KELLETT JUTNOM!
Forrás: pixabay.com
A Honvéd Kórházban az asszisztenshölgynek megesett rajtam a szíve. Négy nappal későbbre kaptam időpontot.
Soha nem hittem volna, hogy valaha attól fogok kissé megnyugodni, hogy elmehetek egy olyan vizsgálatra, ahol egy óriási tűvel átszúrják a hasamat.
Rémtörténetek keringtek a folyosón ülő és várakozó kismamák között. Alig vártam, hogy bemehessek.
A férjem a nagyfiunkkal volt otthon, én meg a kisebbiket nyugtatgattam odabent (no és persze önmagamat), hogy ne féljen, érzem, hogy nem lesz semmi baj.
A vizsgálat fizikailag egyáltalán nem megterhelő. Nem fájt, hamar megvolt, és az 1 %-os vetélési kockázattal kapcsolatban is megnyugtattak.
Azt mondhatom, hogy összességében véve maga a magzatvíz-vétel nem volt negatív élmény.
De lelkileg megterhelő volt a tudat, hogy ez a tűszúrás dönti el, hogy egészséges-e, életképes-e a babánk.
Hogy egy pillanat, egy üzenet, egy telefonhívás felforgathatja az életünket, derékba törheti a boldogságunkat, és valami olyasmit kell átélnünk, amit talán soha nem fogunk tudni feldolgozni.
Forrás: pixabay.com
Az orvos egy hét fekvést írt elő.
Jó vicc, egy izgő-mozgó két éves mellett.
Az elkövetkezendő napokban minden telefoncsörgésre összeugrott a gyomrom, de miután két hétig nem kerestek a kórházból, kezdtem megnyugodni.
Az akkori fogadott orvosom ennyit volt képes válaszolni arra kérdésemre, hogy mi lesz, ha az eredmény pozitív: „Drukkolok magának…”
Másnaptól nem ő volt az orvosom.
Visszatértem Igazgató Úrhoz, akinél az első kisfiamat is szültem, és aki felvilágosított, hogy mivel tökéletes volt a kombinált teszt eredménye, felesleges volt a szúrás és a pánik. Hozzátette: ne izguljak, a 26. hétig az összes ciszta felszívódik a kisfiam fejében, és egészséges lesz, mint a makk.
Pontosan úgy történt, ahogy elmondta.
A kisgömböc a pipaszár lábaival és az öt kilójával épen, és egészségesen érkezett meg hozzánk, és azt mondhatom, hogy bár rémisztő hetek tarkították a várandósságomat, mégis szerencsések vagyunk, mert az ijedtségen kívül nem esett senkinek semmi baja.
Forrás: pixabay.com
Az amnio-élményem részletes leírását, és az életünk további kalandjait elolvashatod a Jutalomjáték című regényemben.
Ha a saját élményeidet szeretnéd megosztani egy kulturált, támogató anyaközösségben, várunk téged az AnyuSzív csoportban a Facebookon.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: