Csapongó gondolatok a ceglédi babáról

Ma először nem írtam meg előre word-ben a bejegyzésemet.

Nem ígérem hogy összeszedett lesz. Azt sem hogy befejezem. Azt sem hogy közzéteszem. Most csak írom.

Napok óta azt éreztem hogy nagyon fáradt vagyok. Hogy elegem van mindenből. Az idegeim pattanásig feszültek a gyerekeim legkisebb csínytevésére, ráadásul az sem segített hogy az óraállítás miatt teljesen felborult a napirendünk.

Tudtam hogy mi a bajom.

Az utóbbi hetekben nem tudtam töltekezni. Nem volt én-időm. Mivel a külvilágból sok impulzust fölveszek, sok emberrel érintkezem, olyan ember vagyok akinek hatványozottan szüksége van a kiegyensúlyozott működéshez az egyedüllétre, a csendre. A férjem partner ebben, elfogad így, és segít, de az utóbbi hetek neki is zsúfoltan alakultak. Van ilyen.

A gyerekeim is érezték, hogy merülök. A nagyobbik fiam extra-érzékeny, így minden rezdülésemről tükröt mutat nekem. Ugyanolyan feszült, mint én. Igyekeztem tudatosítani magamban, hogy türelmesebbnek kell lennem, nem az ő hibájuk ha én feszült vagyok, de nem vagyok robot továbbra sem.

Már éppen kezdtem magam alá esni, azt gondolva, hogy nem bírom tovább (család, munka, blog, AnyuSzív-projekt, tanulás), amikor valamelyik hírportálon megütött egy cikk.

Cegléden holtan találtak egy egy éves gyereket.

Emberként, nőként és anyaként is megütött volna a dolog, de így hogy Cegléden történt, még inkább.

Itt volt az első munkahelyem. A gyámhivatalban.

A következő cikk a témában: Agyonverte az anyja a ceglédi kisfiút.

Két utcára a régi otthonunktól.

Az apa értetlenül áll az eddig jó anyaként ismert nő tette előtt, egy jóindulatú újságíró belinkeli a Google Street View-ról a ház képét, ahol a tragédia történt, és kiderül, az anya a földön hisztiző egyévest annyira és annyiszor megrázta, hogy a feje többször a padlónak csapódott.

Nem akarok arról értekezni, hogy mi miért történhetett. Nem tudom. Nem voltam ott. Nem láttam az anya szemével. Nem éreztem a szívével. Nem tudom milyen pszichés állapotban volt. És elképzelésem sincs arról, hogy most milyenben lehet.

De rájöttem valamire.

Fáradt vagyok. Ideges vagyok. Stresszes az életünk, mert rohanunk. De nagyon örülök neki, akármennyire is szét vagyok esve, hogy a gyerekeim itt vannak nekem. Itt vannak velem.

Ami Cegléden történt, az visszafordíthatatlan. Az a gyermek, akinek joga lett volna az élethez, meghalt. Nem hozta vissza sem a rálocsolt hideg víz, sem az anya, sem a mentősök újraélesztése.

Életek mentek tönkre.

Az én gyerekeim élnek. A férjem él. Én is élek.

Szabad vagyok. Minden helyzetben döntési lehetőségeim vannak. Arról mindig én dönthetek, hogy miről mit gondolok, mire hogyan reagálok.

Vannak barátaim. Az AnyuSzívnek van egy 620 fős közössége, amelynek a keménymagja a nap 24 órájában együtt van. Egymással vagyunk. Egymásnak vagyunk.

Fáradt vagyok. De mindenem megvan.

Figyeljünk oda önmagunkra és egymásra, hogy ne történhessenek angyalkákkal ilyen visszafordíthatatlan borzalmak. Meg visszafordíthatóak sem.

Te drága kis angyal! Ami veled történt, figyelmeztessen minket arra, hogy mennyire törékeny az élet, és mennyire örülnünk kell az ördögfiókáinknak még akkor is, amikor épp az idegeinken táncolnak. És arra is, hogy mennyi anya áll sokszor a testi és idegi kimerültség szélén, fizikai segítség és támogatás híján.

Gyere az AnyuSzív Facebook-csoportba. Segítünk neked.