Ki az úr a házban?

Gyerekjátékok mindenütt, vagy pedáns rend a gyerekszobán belül és kívül is? Nálatok mi a helyzet?

Forrás: pixabay.com

A napokban került terítékre a fenti kérdés az AnyuSzív-csoportban, és természetesen mint annyi mindenben, ebben a kérdésben is különböző álláspontokra helyezkedtünk a lányokkal.

Volt, aki azt vallotta, hogy nem bánja hogy a nappaliban vagy más közös helyiségekben ugyanúgy gyerekjátékok vannak mint a gyerekszobában, és volt aki azt mondta, hogy este már nem akar gyerekjátékot látni a lakásban.

Természetesen egy lakás, ház mérete és elosztása is meghatározó lehet ebben a kérdésben, mindenesetre én a mi 62 négyzetméterünkkel és az 1+2 fél szobánkkal az alábbiak szerint gondolom.

Imádom hogy kicsi a lakásunk, mert gyakorlatilag vagy mindig látom, de legalábbis hallom mi történik a gyerekekkel. Ők közös szobában alszanak, emeletes ágyuk van, és minden játékuk tároló dobozokban van. Az egyébként nem túl sok játékuk (kb. fél évente szortírozok) közül még kevesebbet használnak, jellemzően a geomagot, a kisautókat, a duplo-t, és a vonatokat a sínekkel. 

Jól mutatja hogy nem fuldoklunk a játékokban, hogy hat darab tároló dobozunk van, és mindegyiket fel tudják emelni és ki tudják vinni a fiúk a nappaliba. 

Forrás: pixabay.com

Kihozhatják. Van egy 30 nm-es konyha-étkező-nappali terünk, jellemzően itt töltjük a hétköznap délutánokat, estéket, és a hétvégéket is, ha otthon vagyunk. Aztán vacsora után, amíg folyik a fürdővíz, szépen el kell pakolniuk. Mindent. Szívesen segítünk nekik, ez nem gond, de igen, én is azon szülők táborát erősítem a férjemmel együtt, akik azt vallják, hogy miután lefeküdtek a gyerekek, már nem akarunk vonatsíneken átlépkedni, legófigurákat szedegetni, vagy épp hanyatt vágódni a geomag golyócskáján.

Felnőttként szeretném azt érezni, hogy nekem is van helyem a lakásunkban, hogy azzal hogy gyermekeink születtek, nem vették át teljesen felettünk, a lakásunk, az életünk felett a hatalmat. 

Elfogadom, hogy van aki nem kapcsolja össze fejben ezeket a dolgokat, mi a férjemmel viszont igen.

Minden igényt kielégítő szobájuk van a fiainknak. Kék falakkal, hajómintás tapétával (amit fejjel lefelé ragasztott fel a “mester”…), képek a falakon, faliújság a műveikkel, és persze ott vannak a játékaik. 

Megértem, hogy ha egész nap nem vagyunk együtt, vágynak a családi közösségre, ugyanúgy ahogy mi is. Ezért lehetnek kint a nappaliban a játékaikkal együtt vacsoráig.

Miután elpakoltak, a fürdőkádat is teledobálhatják a műanyag autóikkal, de ha végeztek, az autók visszavándorolnak a kád melletti szekrény alsó polcaira. Nem a kád szélére, nem, az ablakpárkányra, hanem a kis polcra.

A szobájuk más kérdés.

Forrás: pixabay.com

Ott nem várom el a patika rendet. Kisgyerekek, ráadásul a kelleténél egy-két fokkal kritikusabbak a kötöttségekkel szemben. Eszemben sincs például a művészien megkomponált formájú kisautó-tömeget felszámolni, mert tudom hogy sok munkájuk van benne. Nem kell eltenni az asztalra rögzített autópálya ugratót sem, és a félbehagyott kirakó is kint maradhat, de arra megkérem őket, hogy ha este jövök ki tőlük, vagy épp éjjel bemegyek betakarni őket, akkor ne legyen aknamező a lábam alatt.

Amióta megmutattam nekik a vérhólyagot a talpamon (Isten áldja a legó feltalálóját), azóta tényleg figyelnek erre. 

Amíg nem volt emeletes ágyuk, nagyon szívesen megengedtem nekik, hogy együtt aludjanak a játékaikkal. Ha őket nem zavarja hogy a hátukba áll éjjel a kisautó, akkor engem sem.

Mióta viszont emeletes ágyuk van, többször riadtunk éjjel a férjemmel arra, hogy a kisebb-nagyobb fém vonatok, autók óriási csattanással landolnak a parkettán.

Nyilván a gyerekek meg sem rezzentek, de újabban már csak a fal felőli oldalra rakhatnak játékot, és amikor utoljára bemegyek, nem csak betakarom a szuszmákoló testecskéket, hanem lecsempészek minden játékot a szőnyeg biztonságába.

Mert nekünk így jó.