Gondoltam egy nagyot, elkísért egy coach, és ma már én osztom be a saját időmet.
Forrás: pixabay.com
Kezdjük azzal, hogy fogalmam sem volt róla, hogy mivel jár az, ha valaki vállalkozó. Nem tudtam hol mit kell bejelenteni, mit és mikor kell befizetni, milyen határidőket kell megtartani, és egyáltalán, hogyan is él egy vállalkozó.
A szüleim mindketten alkalmazottként dolgoztak illetve dolgoznak, soha meg sem fordult a fejükben hogy kilépjenek ebből a számukra biztonságot jelentő nexusból.
Így, mivel ezt hoztam otthonról, bennem sem merült fel, hogy ezt másképp is lehet csinálni.
Tavaly áprilisban visszatértem a munka világába négy és fél kihagyott év után, és szerencsémre nagyon jó munkahelyet sikerült találnom, egy rugalmas, megértő főnökkel.
Két dologgal azonban nem számoltam:
A gyerekeim sajnos nem reagáltak túl jól az állandó rohanásra, arra hogy alig van együtt a családunk hétköznap, és mivel a kisebbikem még most is csak két és fél éves, a nagyfiam pedig igencsak érzékeny lelkű majdnem öt éves, abszolút megértettem őket.
A másik dolog ami váratlanul ért, az az Ágival való találkozásom.
Forrás: pixabay.com
Ő a coachom. Volt.
Most már a barátnőm, de igazából mindegy is minek nevezem, azzal hogy belépett az életembe, egyúttal jól föl is forgatta azt.
És ezért soha nem lehetek elég hálás neki.
Nyáron kezdtünk el egy coaching-folyamatot. Ő gyakorolt, én meg kerestem az utam. Mert nem tetszett ahogy élünk. Ahogy élek.
Nem akartam belenyugodni, hogy ennyi az élet. Űzni, hajtani a fiúkat, kocsiból ki, kocsiba be, lerongyolódott idegekkel sziszegni (és egyúttal lenyelni a kiabálást ami nem is nekik szól, hogy aztán kitörjön este) a Tescoban hogy “nem érted hogy nem veszem meg?”, szinte csorgó nyállal bambulni a tévé előtt a férjem mellett esténként.
Azt gondoltam, hogy nekem ne mondja azt senki, hogy kötelező így élni!
Újra írni kezdtem egy blogot, de éreztem, hogy nem az igazi, és ezt el is mondtam Áginak az első alkalommal. Jó az irány, de valami nem stimmel. Ez még nem a cél.
Akkor mi a cél?
Addig kérdezgetett, mire kiböktem, hogy életem fő célja jelenleg az, hogy én oszthassam be az időmet. A másik célom pedig az írás. Első körben az bukott ki belőlem, hogy szeretnék újságíró lenni. Tudom, földtől elrugaszkodottnak tűnik, de olyan magától értetődően jött elő belőlem. És ez még csak az első alkalom volt.
Forrás: pixabay.com
A második találkozónkon azt hiszem már meg volt a fejemben az új blog, az AnyuSzív, és ahogy Ági kérdezett, belőlem úgy jöttek föl buborékként az ötletek. Reálisak, légből kapottak, mindegy volt, mert a folyamat elindult. És azóta sem állt meg.
Ekkor felmerült annak a lehetősége, hogy felmondok. Ági biztatott, amikor felvetettem, hogy megcsinálom a mozgalmat, írok, beosztogatom az időmet, és tervet készítek, hogyan lehetne ebből pénzt keresni. De ekkor még nem tudtam elképzelni hogy felmondjak, pedig már látszott a fiúkon is, hogy ez lenne nekik a legjobb. Ezt Ágival is megosztottam, aki erre azt mondta nekem, hogy akkor üldögéljek csak nyugodtan a langyos vízben, biztos nagyon kényelmes.
Azóta is itt cseng ez a mondata a fülemben, bármennyire is szúrós volt. Vagy talán épp azért. Az igazság fáj. De legalább előre visz.
Viszont támadt egy újabb jó ötletem. Írtam a cikkeimet, sokszor pszichológiai vonulatokkal megfűszerezve, laikusként.
Arra gondoltam, hogy ha lenne egy kicsit pszichológiát érintő végzettségem, akkor hitelesebben tudnék írni.
Nem haboztam, mivel addigra már azt éreztem, hogy enyém a világ. Mert elindultam, és az apró sikerek, a VIP-jelvény, a startlapos, NLC.hu-s megjelenések napról napra egyre jobban pörgettek.
Augusztus végén kezdődött a coaching tanfolyam és én az első percétől azt éreztem, hogy ebből nem csak egy újabb papírt szeretnék a polcra, hiszen abból van elég.
Forrás: pixabay.com
Életemben először nem azért tanultam hogy meglegyen a vizsgám. Hanem mert coach akartam lenni. Jó coach.
Mindeközben a gyerekekkel is egyre több gond adódott, főleg a nagyfiammal, így ősz végére némi osztás-szorzás után meghozta a család a döntést: fölmondok.
Mintha az életemnek ez a vonala is önmagam felé terelt volna. Persze megtehettem volna hogy nem foglalkozom vele, sőt a férjem is megtehette volna, hogy nem támogat, de biztatott, támogatott, mert, ahogy mondta, azt szeretné ha megtalálnám a saját utamat.
Így hát most itt ülök az étkezőasztalnál, miután megebédeltem a férjemmel, és mielőtt fél négykor elmegyek a gyerekekért az oviba.
Napközben tanultam, készültem a hétfői csoportos anya-coachingra, és hálálkodtam hogy nyáron belevágtunk Ágival a folyamatba.
Azóta van egy klassz könyvelőm, aki mindent tud helyettem a számokról, a határidőkről, az adatokról, van egy klassz határidőnaplóm, amiben én osztom be az időmet, és van önbizalmam, vannak sikereim, és van egy olyan életem, amiben nem kényszerülök kompromisszumokra. (Ez egyébként annyira furcsa, hogy szoknom kell.)
Forrás: pixabay.com
Arról nem is beszélve, hogy az AnyuSzív testet öltött abban a 686 anyukában, akik a Facebook-csoportot jelenleg alkotják, saját magam elkészítettem a honlapomat (www.takatslilla.hu), csoportos és egyéni coachingokat tartok, és ma még a Ridikül című műsorból is megkerestek.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: