Napok, amikor nem bírom elviselni a férjemet.

Az utóbbi napok a szerelemről és a házasságról szóltak. De mi van a kapcsolatok árnyoldalával?

Forrás: pixabay.com

Valentin nap, házasság hete, ömlöttek rám a szívecskék, mackócskák, lávsztorik, megtudtam, hogy húsz éve nem volt ekkora a házasságkötési kedve a magyarnak, mint manapság, de bevallom, körülbelül annyira érintett meg az egész “ünnepkör”, mint a másodfokú egyenletek vagy a szuahéli nyelv.

Nem mondom, éljen a szerelem, de nekünk most “olyan” napjaink vannak a férjemmel….

Olyanok, amikor csak nézem, és látom hogy olyan messze vagyok tőle mint Makó Jeruzsálemtől, és mivel jól ismerem, kiolvasom az ő szeméből is amikor rám néz, hogy a gondolatai nem értek haza a munkahelyéről.

Olyan napok, amikor ülünk a kanapé két végén, megy a tévé, és egyikünk sem akarja kiemelni az orrát a telefonjából, az újságból vagy a könyvéből.

Forrás: pixabay.com

Olyan napok, amikor mindketten jobban értékeljük ha a másik csendben marad, mintha csevegni kezdene.

És tudjátok mi a jó?

Hogy nem gondolja egyikünk sem azt, amit ezt olvasva lehet hogy sokan: hogy mit is keresünk mi egymás mellett.

Mert az évek és az átéltek alatt rájöttünk arra, hogy nem lehet mindig szívecskéket reptetni a nappaliban és a hálószobában.

Mert vannak rosszabb napok. Amikor gond van a munkahelyen, amikor probléma van a gyerekkel, amikor egy hónapja minden nap a sebészeten ülök a szerencsétlenül elvágott ujjammal, amikor hónapok óta már megint nem láttam a barátnőimet, amikor nem sütött a nap ezer éve, tehát amikor mindkettőnknek tele van a hócipője mindennel.

Azt gondolom, hogy nem a szív alakú virágcsokortól, nem a közös fotókkal teleszórt facebook-tól lesz stabil egy kapcsolat, egy házasság.

Forrás: pixabay.com

Hanem attól, hogy néhány ilyen nap ellenére is tudjuk, hogy a másik szeret minket, és mi is szeretjük őt.

Hogy nem kezdünk el balhézni hogy “Szeresssssééééél!”, meg “Utááááállaaak!”, meg “Biztos már nem szeretsz, és már van is valakid!”, hanem elfogadjuk, hogy a párunk is ember, ugyanúgy mint mi.

Nálunk általában egyszerre tör ki mindkettőnkön a “hagyjbékénkérlek”-hangulat, ez szerencsésebb eset, de volt már rá példa, hogy láttam, hogy azzal teszek jót, ha hagyom a férjemet magában megrágni a dolgokat, mert tudom, ha megnyugodott, úgyis elmondja majd hogy mi történt.

Persze én sem voltam mindig ilyen bölcs. Volt, hogy megijedtem, hogy velem van valami baja, és jöttem a fent említett “Szeressssél már!” dumával. A férfiak, mondanom sem kell, rendkívül értékelik az ehhez hasonló kirohanásokat… 

Természetesen ha a viharfelhők nem vonulnának el felőlünk néhány nap alatt, vagy hangos veszekedésekbe fulladnának ezek az időszakok, aggódnék. De amíg azt érzem, és a férjemen is azt látom, hogy néha szeretünk mindketten visszavonulni a saját kis világunkba, és ezt mindketten elfogadjuk a másikban, addig örülök, mert azt érzem, hogy nem csak a vidám, napsütéses, sülve-főve együtt töltött napokon él a kapcsolatunk, hanem akkor is, ha rossz passzban vagyunk.