Nem csak a férfiak találnak mentséget a saját viselkedésükre, hanem sok esetben a nők is igyekeznek felmenteni bántalmazójukat önmaguk és a környezetük előtt.
Forrás: pixabay.com
A címben szereplő mondat sajnos nem kitaláció. Az egyik régen elhunyt nagyapai nagynéném családi legendáriumban megőrzött, oly sokszor idézett mondata ez, melynek abszurditásán először sajnálkozva mosolyogtunk, aztán már csak sajnálkoztunk. Majd felháborodtam. Majd engem is megfújt a bántalmazás szele, és egyre több történettel találkoztam, amelyben ismerős, kedvesnek tűnő emberekről (nem jön a tollamra hogy férfi) kiderült, hogy valójában bántják vagy bántották a párjukat.
Szerencsésnek mondhatom magam, olyan családban nőttem fel, ahol a hangos szó sem volt megszokott, és a férjem is nyugodt, tisztelettudó, szerető férfi.
Az életemben egész sokáig csak valami füstös misztikumként szerepelt a családon belüli erőszak, amiről nem lehet beszélni, de volt olyan osztálytársam, akiről tudtam, hogy visszatérő vendég a lakásukban a rendőrség.
Aztán az utóbbi években egyre gyakoribb találkozásaim voltak bántalmazott nőkkel, és bizony engem is megtalált egy sértődött, tehetetlen pofon, ami nem fájt, a lelkemnek sem, de ha felcsendül az a dal a rádióban ami az eset pillanatában szólt, rögtön az jut eszembe: “Erre a számra vágtak pofon!” És először nevetek rajta még mindig, valószínűleg kínomban. Pedig ebben sincs semmi vicces, annak ellenére, hogy nem volt folytatólagos és nem volt fizikailag fájdalmas, vagy maradandó.
S hogy miért íródik ez a poszt? Mert újabb felháborító önfelmentő szöveggel gazdagodott a “gyűjteményem” egy olyan, a közvetlen baráti körünkben lévő férj szájából, aki szerint elfogadható hogy néha elcsattan egy-egy pofon.
Forrás: pixabay.com
Íme a repertoár:
“Azért provokáltad ki a pofont, hogy legyen miért utálnod.” Ez volt az én történetem felmentő szövege. Több szót nem is érdemel.
“Van a hisztinek olyan fokozata, amikor már csak a pofon segít.” Ezt olyan ember mondta, akiről soha nem gondoltam volna hogy kezet emel valakire aki gyengébb nála.
“Élvezte, hogy miután megütöttem, körbeugráltam vezeklésképpen. Vissza is élt vele.” Gratulálok. Felnőtt ember, élete derekán ezzel mentegeti magát.
“A nők hormonjai időnként annyira bepörögnek, hogy elkél egy pofon, hogy lecsillapodjanak.” Példamutató kétgyerekes apuka…
Kedves férfiak szigorúan kis f-fel! Ti nem látjátok a feleségeteket, a barátnőtöket, a nőt, az embert önmagatokkal szemben amikor felemelitek a kezeteket? Akit szerettek, vagy szerettetek egyszer? Aki megszülte és neveli a gyerekeiteket? Akiben egykor annyi gyönyörötöket leltétek? Aki ugyanúgy ember mint ti magatok, és akinek ugyanúgy joga van a testi integritáshoz, ahhoz hogy sértetlen maradjon testileg és lelkileg?!
Nem látjátok. Mert önmagatokat látjátok. Akiket nem úgy szerettek, nem úgy neveltek ahogy kellett volna. A saját gyengeségeteket, a tehetetlenségeteket, az önbizalomhiányotokat, a félelmeiteket, az érzést, hogy lenyomom, mert én vagyok az erősebb. Mert legalább ettől annak érzitek magatokat.
Forrás: pixabay.com
Ti nem látjátok a MOM Parkban a hatalmas monoklival, szégyenkezve sorba álló gyönyörű, fiatal nőt, aki meg sem próbálja eltüntetni szabályos arcáról a verés nyomait, mert akkorát kapott, hogy lehetetlen lesminkelni. Nem látjátok az idős asszonyt a pékségben a már sárguló véraláfutással, amely az egész arcát beteríti, vagy a negyven kilóra fogyott kórházi nővért, akinek nyáron nem takarja véraláfutásos felkarját a fehér ing. Nem látjátok a csalódottságot a nők szemében, amikor örökre lehúzzátok magatokat és a férfiasságotokat előttük a vécén, amikor először kezet emeltek rájuk.
Nem látjátok, rendben (dehogy van rendben!). De nem látjátok az anyátokat? A nagymamátokat? A húgotokat? A nőnemű unokatestvéreiteket sem? És tényleg elhiszitek az összes maszlagot, amivel önmagatokat mentegetitek a többi ember, sőt, a többi NŐ előtt?
Talán igen, talán nem.
A nagyobb baj azonban az, hogy a jelenség pszichológiája miatt a bántalmazott nők ha el nem is hiszik a szövegeiteket, de sajnos a mentegetésben partnerek. Ezt nem róhatjuk fel nekik, hiszen a fizikai bántalmazást, pláne ha folytatólagos, nagy eséllyel lelki bántalmazás is kíséri, amely a nők önbizalmára, önbecsülésére oly rombolóan hat, hogy az erőszakos párjukkal szembeni félelem átszövi az életüket.
Azonban ha mi, nők is legalizáljuk a saját bántalmazásunkat, akkor mikor lesz ennek vége?
Utópisztikus gondolat a családon belüli erőszak teljes felszámolása, különösen úgy, hogy a hatóság is csak akkor lép, “ha már vér folyik.”
Gyerekek nőnek fel ilyen környezetben. Vagy fel sem nőhetnek.
Forrás: pixabay.com
Ha te, vagy a barátnőd, a munkatársnőd bántalmazó kapcsolatban él, tudnotok kell, hogy TI is kérhettek segítséget az alábbi szervezetektől:
Shelter-ház az életveszélyből menekülőknek
Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen
Jogotok van a teljes élethez, a szabadsághoz, az egészséghez, a gyerekeiteknek ahhoz, hogy biztonságban nőjenek fel!
Vajon mi mondatja ezt egy férfival: “Azért provokáltad ki a pofont, hogy legyen miért utálnod.”? (ami persze végtelenül sértő és nem is igaz) Miért “hisztiznek” a nők? Miért érzi azt a férfi, hogy a nő a sértődött, duzzogó viselkedésével manipulálja, hogy aztán a bocsánatkéréssel végül megalázkodjon előtte? Szerintem ezek a mondatok egy rendkívül elmérgesedett, válságban lévő kapcsolatot feltételeznek a háttérben, hosszú, idegőrlő lelki játszmákkal, amibe az ember belefárad. Itt kellene elkezdeni a kezelést, ezt kellene feloldani. Ha máshogy nem megy, külső segítséggel, párterápiával. Szerintem kulcsfontosságú, hogy ha baj van egy kapcsolatban, az ne maradjon titokban. A nyilvánosság mindig ad egy kontrollt. Nem szabad hagyni, hogy mindenki megrohadjon a problémában. Ne tegyünk úgy, mintha minden rendben lenne, hogyha egyszer nincs! Ne csapjuk be a környezetünket! Legyünk bátrak és lépjünk ki a fényre!