Előrebocsátom, és ezért is tettem idézőjelbe, hogy nincs a világon rossz gyerek.
Forrás: pixabay.com
Eleven, az van, szófogadatlan, neveletlen, határozott, túlhatározott van. Nekem például kettő is. Mostanában viszont inkább boldognak hívom őket, mert a facebook (hiteles forrás, tudom) , feldobott egy olyan képet, amin a boldog gyerekek ismérvei olvashatóak, úgy mint: nem bírnak egy helyben ülni, állandóan kérdeznek, nagyon hangosan beszélnek, intenzíven élik meg a pozitív és a negatív érzéseiket (milyen szép kifejezés a gigahisztire), és volt még néhány dolog amire már nem emlékszem, de én teljesen megnyugodtam.
Ugyanis a 3 és fél éves és 6 éves fiaink a velünk töltött idő 90 %-ában inkább viselkednek vad, halláskárosult kölyökkutyákként, mint normális körülmények között élő, nem (legalábbis nem szándékosan) traumatizált, bár talán egy kicsit elkényeztetett gyerekekként.
Nekem azt mondták annak idején, hogy egy gyereket hét éves koráig lehet nevelni. A nagyfiam körülbelül négy, a kicsi két éves korában önálló pályára állt, azóta legfejjebb szeretni és tanítani tudjuk őket, de nevelni, legalábbis általunk elfogadott módszerekkel nem. Nem vagyok hajlandó büntetni, kisszékre ültetni, sarokba állítani, módszeresen elverni, mert úgy érzem, ezzel egyrészt megaláznám, másrészt nem a rossz érzés keltése a célom, hanem hogy rájöjjön, hogy mit kellene másképp csinálnia. Van tévémegvonás, csokimegvonás, és ha nagyon felbosszantanak, akkor beküldöm őket a szobájukba, (a nagyfiam 6 évesen már maga megy be és csapja magára az ajtót… kicsit korán jön a kamaszkor….), de akkor is én megyek be hozzájuk 5 perc után, hogy beszéljük meg hogy mi volt a gond.
Olvastam egy szalagcímet a napokban ami úgy szólt, hogy a rendes gyerekek nem mindig vannak jól, sőt. Ezt csúsztatásnak tartom, hiszen sok gyerek személyiségéből eredően nyugodt, halk szavú. De tény, hogy sokszor a szülő túl kemény, személyiséget romboló nevelése, vagy túlzott szorongása egy alapvetően impulzív, eleven személyiségű gyereket is visszahúzódóvá tehet. Én ezt nem akarom.
S hogy ennek mi az ára? Miért kérdezzük meg egymástól naponta a férjemmel, hogy “Állatok laknak-e nálatok?”? Hát ezért:
Hazajönnek az oviból és ordítanak. Olyan hangerővel beszélnek, hogy szétesik a fejem tőle, és hiába mondom nekik, hogy nem kell 20 másik gyerekkel megküzdeniük azért, hogy rájuk figyeljünk, nem érdekli őket, ordítanak.
Forrás: pixabay.com
Minden délután lefutják a maratont a lakásban, útba ejtve az összes széket, a kanapé háttámláját, a kád szélét és jobb napokon a wc lehajtott tetejét is. Egyszerűen nem értem. Én egész nap ülök a munkahelyemen, és vannak napok amikor ezt otthon sem tenném másként, illetve de, vízszintben. Ezek a gyerekek meg miután egész nap zsonganak-bonganak, kint vannak a legcudarabb időben is , semmi másra nem vágynak, csak hogy egy kicsit a mi fejünkön is ugrálhassanak. Alig várom a játszótér-szezont.
Süketek. Hiába mondom, hogy légyszíves gyere enni, öltözz fel, fürödjünk, fújd ki az orrod, magasról tesz rá, hogy mit vartyogok neki. Rohan. Rohan, mert a városépítés nem várhat, a kirakó nem várhat, a tesó nem várhat, az élet nem várhat. Hiszen van neki sajátja, ha már kapta, hát szeretné élni. Teljesen megértem, csak amikor kihűlt a vacsi meg a fürdővíz, a takony meg a térdén lóg és ezért reklamál, kissé rángatózik a bal szemhéjam.
Szitkozódnak, káromkodnak, idéznek. Minket, felnőtteket. Emiatt nem is mindig szólok rájuk. A minap valamin nagyon dolgoztak együtt, amikor hallom hogy a kisebbikem mondja a tesójának: “N., ha én elmegyek a vécére, mindent szétfingok. Jössz szétfingani mindent?” Nem bírtam ki röhögés nélkül. Viszont van, hogy becsúszik egy-egy keményebb kifejezés, ami akkor kellemetlen, ha engem idéz a gyerek, mert nagyon meg kell gondolnom hogy reagáljak, hogy hiteles maradjak előtte. Most azon dolgozunk, hogy megtanuljuk, mit lehet mondani itthon, mit lehet az oviban. Azt gondolom, hogy ha megtanítjuk őket disztingválni, az egész életükben hasznukra válik majd. És különben is, ha én káromkodom ha beütöm a lábam, meglátom a telefonszámlát, vagy legóra lépek, akkor milyen alapon tiltom meg nekik ugyanezt? (Nem, azon az alapon nem, hogy ő gyerek én meg felnőtt vagyok.)
Forrás: pixabay.com
Állandóan mozognak. Egyvalamivel tudom rábírni őket, hogy egy helyben üljenek, vagy legalább maradjanak csendben mondjuk az orvosnál, vagy a postán. Zsarolással. Lesz csoki, lesz kisautó, lesz toronyóra lánccal, ha anyátoknak nem kell a várakozás húsz percét azzal töltenie, hogy utánatok rohangászik és válogatott fenyegetéseket sziszeg a tarkótoknak a fogai között.
Tudom, hogy lehetne vonalasabban nevelni , keményebben, sulykolni a felnőtt-gyerek nexust, és igen, valószínűleg csendesebbek lennének, és nem lennének ilyen örökmozgók. De nem is röhögnének teli szájjal, szívből például azon hogy pukiznak (igen, nekik ez ennyire vicces). Mert ők ilyenek. Hangosak, nagyszájúak, mozgékonyak, energikusak, mindent jobban tudnak, szemtelenek, egyszóval nem tökéletesek. Csak nekünk azok. És bízom benne, hogy kamaszként és felnőttként megajándékoznak majd a bizalmukkal, mert érzik majd, hogy úgy szeretjük őket, ahogy vannak.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: