Természetes szülés kontra császármetszés. Talán megosztóbb kismama-téma mint a szoptatás.
Forrás: pixabay.com
Én abban a helyzetben vagyok, hogy mindkét élményben volt részem, és őszintén szólva el sem tudom képzelni, hogy miért választja valaki önként a császármetszést, ha azt semmi nem indokolja. Viszont ha te így döntöttél, annak biztos oka van.
Természetesen előfordul, hogy nincs választásod, vágni kell, mint ahogy velünk is történt Petyussal.
Nimróddal azonban megtapasztalhattam a természetes szülés élményét, és erről szeretnék mesélni ma.
Nem féltem, csak vártam.
Tudtam, hogy ami velem fog történni, arra lelkileg nem tudok felkészülni, hiszen egyrészt életem legnagyobb eseménye előtt állok, ami ki tudja milyen érzéseket fog majd kiváltani belőlem, másrészt meg olyan hormonkoktélt kapnak a nők szülés közben belülről és kívülről is, hogy az sem lenne csoda, ha egyik pillanatban Dr. Jekyll sziszegne a szülőágyon, a következőben meg már Mr. Hyde.
Fizikailag viszont igyekeztem formába lendülni.
A 14. héttől kismama-jógára jártam hetente kétszer, ami nem csak a szükséges izmaimat edzette, de a lelkemet is nyugtatta, és segített, hogy biztonságban érezzem magunkat.
Az oktatónkkal légzőgyakorlatokat végeztünk, amelyeket a szülés alatt is klasszul lehet alkalmazni, figyelemelterelő technikákat tanultunk, hogy ne a fájásokra, hanem a csodára tudjunk koncentrálni, de ami a legnagyobb ajándék volt, az az önbizalom, amivel első babáját váró anyukaként minden jógaóra után hazasétáltam.
Tudtam, hogy bár tapasztalatlan anyuka vagyok, az ösztöneim súgnak majd nekem. Hiszen én, a NŐ teremtettem erre, ki tudná jobban, mint én, mi a jó annak a kis gombócnak, aki belőlem lett?
Vagy ha valami nem megy, majd megtanuljuk együtt, egymástól.
Nagyon jól tettem, hogy a lelkemet nem készítettem a „tortúrára”.
Forrás: pixabay.com
Az első szülésem 20 óráig tartott.
No nem úgy húsz óráig, hogy ”hmm, kicsit fájdogál a hátam, lehet, hogy ma lesz valami, ledőlök egy kicsit”, hanem kőkemény 5 perces fájásokkal, 12 órán keresztül. Álltak felettem a szülőszobán, nyomták belém a sóoldatot, térdelőrajtban a műtő felé, de mivel a babával minden rendben volt, és nekem is határozott kívánságom volt, hogy természetes úton szülhessek, hagytak vajúdni (örök hálám, Igazgató Úr!).
Aztán jött a szülésznőm: „Lillácska, irány a labda!”.
Mondtam a barátnőimnek, hogy soha, SOHA ne üljenek rá a nagylabdára szülés közben! Olyan érzés volt, mintha tízezer fokra hevítették volna a medencecsontjaimat, és rámeresztették volna Freddie Kruegert, hogy kívülről is érezzem a törődést.
A spanyol inkvizíciónak bátran ajánlottam volna.
De segített: végre elfolyt a magzatvíz (épp külön éltünk, de ösztönös, megkönnyebbült csókot váltottunk a férjemmel), és ekkor azt mondta az orvosom, hogy „lehet hogy lesz ebből ma gyerek”.
LEHET?!?!
Délután kettő van, én hajnal kettőkor már az autó kapaszkodóján csüngve, lihegve kértem a csibeburgert a McDrive-ban.
A protokollnak ellentmondva kizavartak a szülőszobáról az udvarra hogy sétálgassak, mert az osztályra már nem mehetek ki, de mozognom kell, hogy történjen végre valami.
15 méterenként álltunk meg a férjemmel, és a körmeimet a tenyerébe vájva vártam, hogy vége legyen az újabb fájásnak, úgyhogy NEKEM NE MONDJA, HOGY LEHET!!!
Jöttek a háromperces fájások. Újabb öt óra telt el, immár szigorúan a szülőszobában. Egyre halványabb volt a mosoly az arcomon, egyre több izzadságcsepp gyöngyözött a homlokomon. A jógán tanult technikák eszembe sem jutottak, örültem, hogy a nevemre emlékeztem. Meg a gyerekére.
Nem untam a dolgot, de este hétkor éreztem, hogy fáradok. Már csak feküdni akartam, és tágulni.
A baba végig rendben volt, mindenki nyugodt volt körülöttem, és mikor betolták a karcsú gázpalackokat a szobába, én is megnyugodtam, hogy megpihenhetek kicsit.
Forrás: pixabay.com
Nitralgin. Ütős cucc.
Az első szippantásaim tétova próbálkozások voltak, mert édesapám szavai csengtek a fülemben, aki miután héliumot szívtunk lufiból a lányokkal mazsorett-edzés után (igen, az is edzés), annyit mondott: „Fiam, ne szívjál be semmit, ami nem oxigén!”
Napi két doboz cigit szív el. Nevermind.
Látva a bénázásomat, a dokim csak ennyit mondott: Lilla! Akarja a bódulatot!
Ja, hiszen én Miskolcon voltam egyetemista, hogy is volt az a szerdai Rocky-buli (meg vasárnapi, meg hétfői, meg keddi)? És elengedtem magam, átadva a testemet az oxigén és nitrogén klassz elegyének, élvezve, hogy azonnal csitulni kezd a fájdalom, zúgni kezd a fülem, és jóleső kábulatba esem az egész napos kínlódás után.
Két óra múlva arra eszméltem, hogy a férjem vizes gézzel törölgeti a számat, az orvos pedig utasítja a szülésznőket, hogy készülődjenek.
Célegyenesben voltunk.
20 perc alatt véghez vittük Nimróddal a csodát, este 22:00-kor ott feküdt a mellkasomon, 4050 grammal, hurkásan, röfögve (nem sírt, röfögött), keresve a cicit.
Forrás: pixabay.com
Több előnye is van annak, hogy a mellkasunkra teszik a picit rögtön miután kibújt. Az egyik legnagyobb, hogy csak fél idegrendszerrel figyelsz a gátseb-varrásra, ami megkoronázza a műsort, ami mögötted van.
Sokan azt mondják, elfelejtették a fájdalmat.
Én nem felejtettem el. Fájt. Nagyon.
De a legizgalmasabb fájdalom volt, amit valaha átéltem, és soha nem gondoltam azt, közben sem, hogy soha többé, csak azt, hogy akárhányszor!
A regeneráció bámulatos gyorsasággal zajlott. Másnap már ülve próbáltam szoptatni (az ülés sikerült is), és bár némileg aggódtam, hogy mi lesz odalent, de ahogy teltek a hetek, mindenem visszaállt a régi kerékvágásba.
Két dolgot kivéve. Az életem, és a hasam, ami aztán kapott még egyet a második terhességgel. S hogy fáj-e emiatt a szívem? Tudom a szöveget, hogy a gyerekeink mindent megérnek, legyünk büszkék a nyomokra amiket a testünkön hagytak, satöbbi.
Mindenesetre megér a kérdés egy külön bejegyzést.
A szülésre visszatérve bevallom, hogy miután tudtam mire számíthatok, a második fiam világrajövetele előtt volt bennem némi félsz.
Teljesen fölöslegesen, mert minden máshogy történt.
Egy volt csak közös: a csoda!
De ezt a sztorit hagyjuk meg péntekre.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: