A gyereknevelés embert próbáló feladatok sorozata, amelyben akkor jár mindenki a legjobban, ha mi, anyák nem jövünk ki a sodrunkból.
Elmondtam egyszer, szépen, szobahőmérsékleten, hogy jöjjön legyen szíves fürödni. Tovább fekszik a földön, és tologatja a kamionját. Várok fél percet, majd, újra még mindig nyugodtan, újra megkérem. Semmi. Már érzem, hogy megy föl bennem a pumpa, mert kihűl a víz, éhes vagyok, vasalnom kell, és tudom, hogy még előtte állunk a „de én ezt a mesét szeretném, nem azt amit a Petyuuuu!” körnek is.
Harmadjára már erélyesebben szólok, de még mindig ott a mondatban a kérlek szépen. Hátranéz: „Nem megyek. Játszom.”
Érzem, hogy elönti a vér az agyam, és emelt hangon, kérlek szépen nélkül parancsolom be a gyereket a kádba.
Utálom, amikor kiabálnom kell velük, ráadásul azt gondolom, hogy nem is csinálom jól, mert talán túl sokáig várok türelmesen és látszólag nyugodtan arra, hogy megmozduljanak, így amikor megelégelem a szófogadatlanságukat, erélyesebben szólok rájuk, mint szeretnék. Kiabálok.
És utálok kiabálós anyuka lenni.
Akkor is utálok, ha tudom, hogy a nagyfiam egyszerűen öntörvényűbb, szabadabb szellemű gyerek az átlagnál. Sőt, igazából ő elég sokban különbözik az átlagtól. Akkor is, ha tudom, hogy türelmetlenebb, temperamentumos ember vagyok, és nem tudok kibújni a bőrömből.
Amikor rossz passzban vagyok, mert sok a munka, nyűgösebben, szófogadatlanabbak (még az általánostól is) a fiúk, a férjem sokat dolgozik, vagy utazik, van egy tuti módszerem.
Amikor már csak fásultan ülök a kanapén, és azt érzem, hogy minden sz@r, sőt ettől szarabb már nem is lehet (jó dolgában az ember, ugye…), akkor leveszem Buddhát a könyvespolcról.
Mármint nem azokat a lótuszülő kis figurákat, hanem az intelmeit.
Néhányat hoztam most nektek, és magamnak is.
Segítenek, hogy megőrizzem a nyugalmamat akkor is, amikor életem értelmei a határaikat és az én idegszálaimat feszegetik.
Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy rá kell hagyni a gyerekre mindent, vagy körbe udvarolni egy óráig, hogy méltóztasson már mozdítani a füle botját. De jó lenne megtalálni a középutat az ordibálás és a végtelen könyörgés között.
Ha te is rendszeresen felemeled a hangod, és téged is ugyanúgy furdal a lelkiismeret, amiért nem tudtál uralkodni magadon, akkor itt van néhány idézet, ami segítségedre lehet, ha higgadt szeretnél maradni minden helyzetben.
„Harag nem old fel haragot – a szeretet mindent felold.”
Nehéz pozitívnak, mosolygósnak maradni egy kiadós hiszti kellős közepén. Pláne ha közönség is van hozzá. Mégis, sokkal célravezetőbb megölelni a delikvenst, mint beszállni a játékba, és tovább generálni a feszültséget. A nagyobbik fiam még jobban belelovallja magát, ha nem kedvesen, hanem ingerülten fordulok felé. A legnagyobb hisztit is lecsendesíti ha hozzámbújhat. A kicsi, ha ledobja a láncot, nem enged senki a közelébe. Őt békén kell hagyni, amíg kitombolja magát. Van, hogy tíz percig is bömböl, de ha úgy érzi végzett, akkor egyik pillanatról a másikra elhallgat, és mosolyogva megy a dolgára. Csak az arcán szétkenődött könny-takony kombó emlékeztet rá, hogy műsor volt.
„Létünk olyan, mint a vonuló őszi felhők,
A lényeg születését és halálát látni olyan, mint egy tánc látványa,
Egy emberöltő annyi, mint egy fényvillanás az égen,
Úgy elsuhan, mint a hegyi patak a meredek hegyoldalon.”
Figyeld meg a gyerekeidet. Tudom, hogy kényelmes szusszani egy kicsit, amikor a testvérükkel vagy a kis barátaikkal játszanak, vagy tévét néznek, vagy olvasnak. De annyi mindent megtudhatsz róluk, a személyiségükről, a gondolataikról, ha kívülről, csendben megfigyeled őket. Sokkal könnyebb kezelni a súrlódásokat is, ha érted, mit miért csinál a gyerek. Lehet, hogy van, amire nem is gondolnál. Lehet, hogy azért cövekel le valahol, mert valamitől fél, lehet, hogy azért ellenségesebb, mert történt vele valami, ami bántja. És tényleg annyira gyorsan telik az idő, hogy érdemes minél több kis részletet az emlékezetünkbe vésni.
„A helyes nézet mások véleménye és saját elmélkedésünk révén jön létre.”
Ez az idézet érdekes gondolatokat indított el bennem. Voltátok már úgy, hogy nyilvános helyen elkövetett valamit a gyerkőc, és azért mert más is látta, esetleg jobban rádörrentetek, hogy nehogy azt gondolják, hogy „Na, nem képes megnevelni a gyerekét…”. Én voltam már így, és higgyétek el, óriási baromság! Ahelyett hogy a gyerekem cinkosa lettem volna a világgal szemben (amellett, hogy a fegyelmezés sem marad el), a világ mellé álltam a gyerekkel szemben, mert az érdekelt mit gondolnak mások. Láttátok a Megdönteni Hajnal Tímeát című filmet? A végén Simon Kornél azt mondja: „Én lesz@rom a világ rendjét. Sőt, az egész világot lesz@rom!” Helyes hozzáállás, ha gyereknevelésről van szó.
„És mi az a helyes beszéd? Tartózkodás a hazugságtól, a másokat megosztó beszédtől, a sértő beszédtől és a hiábavaló fecsegéstől: ezt nevezik helyes beszédnek.”
Nem hazudunk a gyereknek. Senkinek nem hazudunk, de a gyereknek főleg nem. Akkor sem ha szomorúak vagyunk, vagy mérgesek. Ezekkel az érzésekkel neki is meg kell birkóznia, és tőlünk látja, hogy is működik ez. Ha nem akarod, hogy később, amikor komolyabb nehézségekkel néz szembe, fegyvertelennek érezze magát, tanítsd meg rá, hogy az ember nem mindig vidám, nem mindig szuper minden, és nem tilos keseregni sem egy kicsit. Ha azt látja, hogy annak ellenére hogy rossz kedved volt, másnap újra jó passzban vagy, megtanulja, hogy a rossz csak átmeneti, és nem fogja olyan tragikusan megélni a kudarcait, a csalódásait. Mert lesznek. Adj neki eszközöket, hogy megbirkózhasson velük.
Ne bagatellizáld el sem a sikereit, sem azt, ha valami nem sikerül. Segítsd, biztasd, dicsérd. Az önbizalommal teli gyermekből egészséges önértékelésű felnőtt lesz.
Ne mondd neki hogy hülye, buta, ügyetlen, nem normális, nincs esze stb. Te vagy az anyja. Százszor olyan fájdalmas neki tőled hallani ilyesmit, mint bárki mástól.
Ne ócsárolj előtte más embereket. Hagyd meg neki a lehetőséget, hogy ő formáljon véleményt másokról. Bízz az értékítéletében akkor is, ha nem ugyanolyan mint a tiéd.
„Valójában semmit sem birtokolsz, csak őrzöl egy darabig. S ha képtelen vagy továbbadni azokat, akkor azok birtokolnak téged. Bármi legyen is a kincsed, úgy tartsd a markodban, mintha vizet tartanál. Mert ha megszorítod, eltűnik. Ha kisajátítod, tönkreteszed. Tartsd szabadon, és örökre a tiéd marad.”
A gyerekedet te hordtad ki. Te szülted meg. Te neveled. Te éled át az örömöt, a bánatot vele kapcsolatban. Te vagy hozzá a legközelebb. Egy darabig. Számomra meglepő, milyen korán igénylik az önállóságot. Annak az örömét, hogy egyedül is sikerült megcsinálniuk amit szeretnének. Önálló ufócskák önálló gondolatokkal. Ne törd le a szárnyukat a saját gondolataiddal, mert lehet hogy az övéik sokkal építőbbek, mint a tieid. Emlékezz rá, hányszor gondoltad azt gyerekként, hogy anyukádnak vagy apukádnak nincs igaza, amikor valamire azt mondták, ezt így kell csinálni, vagy azt úgy nem lehet megcsinálni. Mennyi konfliktust megelőzhetnénk, ha nem akarnánk rájuk erőltetni görcsösen a saját akaratunkat! Mom with five Barbara írta azt, hogy „Ha van valami, amit megtanultam az anyaságom több mint tizenhárom éve alatt, hát az pontosan az, hogy a megrögzött/begyöpösödött elméletekkel csak magunknak ártunk, a kreatív, innovatív, meglepő megoldások – bár elsőre merésznek tűnhetnek önmagunk számára is – viszik előre a világot és a családi békét.” Öt gyereke van, biztos, hogy tud valamit.
„Gondolkodjunk el azon, mi az, ami valóban értékes,
mi ad értelmet az életünknek, és e szerint rangsoroljunk.”
Amikor mérges vagyok rájuk, akkor hajlamos vagyok rá, hogy csak dúljak-fúljak magamban, ahelyett, hogy belenéznék a gyerekem arcába, és rögtön elszállna minden haragom, és nem húzódnának percekig a monológjaim, ahogy cibálom a lábukra a cipőt, vagy próbálom szétszedni a beakadt cippzárat. Hamarabb fel kellene emelnem a fejem, hogy lássam a csillogó szemüket, a maszatos arcukat (nem tudom miért, az én gyerekeimnek mindig maszatos a képük), a csibészes villanást a szemükben, és a gondolatot az okos kis fejükben: „Na, abbahagyta már a sárkány?” Ne ragaszkodjunk annyira a dühünkhöz. Haragot tartani egy gyerekkel szemben felér a bántalmazással. Téged szeret a világon a legjobban. A percekig tartó némaságodat is óráknak érzi, és szenved tőle. Worldpeace!
„Egyetlen pillanat létezik csupán, amelyben fontos, hogy felébredj. Ez a pillanat most van.”
Ez az általános boldogság egyik alapfeltétele. Hogy a jelenben keressük meg az örömet okozó pillanatokat. Ez a gyerekeinknél még inkább igaz, hiszen egyetlen perc sem hozható vissza, nem élhető át újra. Légy jelen, ha velük vagy. Játssz, fess, olvass nekik teljes szívvel! Írtam már, hogy a házimunka sajnos megvár, sehova nem mennek az e-mailjeid sem, és a Facebook-üzenőfalad sem törlődik. A pillanatok a gyerekeiddel azonban igen. Éljétek hát meg őket.
„Általában azt gondoljuk, hogy a bátor emberek nem félnek semmitől.
Valójában pedig bensőséges viszonyban állnak a félelemmel… A szenvedés csökkentése érdekében meg kell különböztetnünk a fájdalmat magát attól a fájdalomtól,
amit mi okozunk csupán azzal, hogy rá gondolunk.
A félelem,a düh, a bűntudat,a magány és a reménytelenség mind olyan érzelmi reakciók,
Amelyek képesek felerősíteni a szenvedést.”
Nem véletlenül maradt a végére ez az idézet. Sokszor percek alatt túl lehetnénk az egész helyzeten, ha nem pörgetnénk tovább saját magunkat. Lehet, hogy már rég nem a gyerek alkalmi süketsége, rendetlensége, vagy szemtelensége miatt ordítunk. Lehet, hogy a főnökünkre vagyunk mérgesek, vagy Apára, vagy a saját szüleinkre. Próbáljuk meg felismerni, mi az ami valóban bánt minket, mert így nagyobb eséllyel nem az ártatlan gyerek lesz az, akin lecsapódnak a saját, felnőtt problémáink.
Sokszor azért emeljük fel a hangunkat, mert a tehetetlenség frusztrál minket. Van, hogy a gyerekeink is ezt érzik, amikor „rosszul viselkednek”. (Hogy lehet azt mondani egy gyerekre, hogy rossz? A budapesti robbantó rossz. De egy gyerek?)
Tudom, hogy nehéz higgadtnak maradni, főleg ha egyébként is hirtelenebb természetű az ember, ráadásul elismerem, a gyerekek vérnyomás-növelő módszerei rendkívül kifinomultak és változatosak. De próbáld meg először is megérteni, hogy mi zajlik benne, és gondolj bele, te hogy éreznéd magad, ha valaki rád kiabálna. Jobban dolgoznál, ha a főnököd állandóan ordibálna veled? Szívesen lennél vele? Ugye…
Régebben sokkal többet kiabáltam a fiúkkal. Most már tudatosabb vagyok, de még mindig van hova fejlődni. Úgyhogy kéznél tartom Buddhát, és a citromfű teát is.
Nagyon jó írás. Köszönöm.
Én most épp nem a kiabálás, hanem a múltkori “nem szólok hozzád ” miatt vagyok mérges kicsit magamra. Nem könnyű az ovikezdet, a tehetetlenség érzés a szülői részről.. Csak kattogok, jár az agyam.. Kiabálni nem fogok -köszi, hogy megírtad ezt a cikket, el fogom még olvasni.