“A gyerek jött a mi családunkba, neki kell alkalmazkodnia!”

Nekünk úgy kényelmes, hogy nem rendelünk mindent alá a gyermekeinknek. Mert attól hogy megszülettek, mi és az igényeink nem tűntünk el!

Forrás: pixabay.com

A napokban olvastam egy blogbejegyzést egy anyukától, akit többek között a hideg ráz attól a mondattól, hogy “a gyerek jött a mi családunkba, alkalmazkodjon ő hozzánk!”. 

Magvas gondolatokat indított el bennem az egyébként jó cikk, ugyanis mi a kezdetektől éppen ebben a szellemben éljük a családi életünket. Számba vettem, milyen előnyei vannak rám és a férjemre mint egyénekre és mint párra, illetve a gyerekeinkre nézve annak, hogy nem dobtuk a kukába a régi életünket és személyiségünket, vágyainkat, álmainkat akkor, amikor a gyerekeink megszülettek.

Az első ami eszembe jutott, az az alvás. A gyerekeink soha egy percet sem töltöttek az ágyunkban, leszámítva egy különösen hasfájós éjszakát, illetve a reggeli 5-10 perceket. Nem aludtak velünk egy szobában, kivéve Nimród első két hónapját, amikor vártuk, hogy elkészüljön a szobája. Minden tiszteletem azoké, akiket nem zavar ha éjjel lerúgják a veséjüket, és nyugodtan tudnak aludni, anélkül hogy attól félnének, hogy ráfekszenek a babára. Sem a férjem, sem én nem tudjuk kipihenni magunkat így, és én különösen ingerült vagyok ha rossz az éjszakám. Persze ehhez az is kellett, hogy a fiúk mindketten jó alvók, de ha betegség, vagy izgalom miatt mégis megébrednek, inkább én fekszem be melléjük, mert onnan akkor jövök ki, amikor én akarok.

A másik dolog, a napirend. Én egyébként is egy időmániás kocka vagyok, bármennyire is próbálom ezt levetkőzni, szeretem ha minden terv szerint megy. A reggeleink lazábbak, lassabbak szoktak lenni, de az este 8 órai fekvésből nem engedek. Így a fiúk kipihentek, és mi is kapunk minden nap két-három órát a férjemmel, amit kettesben töltünk. Mivel ez már 5 éve így van, és a kisebbik fiam is ebbe a rendszerbe született bele, természetes nekik, hogy nyolckor irány az ágy.

Forrás: pixabay.com

A férjemmel mindketten allergiásak vagyunk rá, hogy az asztalnál egyenek a fiúk, és akkor, amikor reggeli, ebéd vagy vacsora van. Nincs kint az étel órákig az asztalon, nem rakom ki újra tíz perccel azután hogy fanyalogva azt mondta, hogy nem kell, és nem csinálok májkrémes kenyeret, miután megkentem a vajasat, amit először kért. Egyszer-kétszer beugrottam a szívatásnak, aztán mikor sorban landolt a kukában az étel, azt mondtam hogy vagy megeszitek most azt amit kértetek, vagy esztek a következő étkezésnél.

A hobbijainkat is igyekszünk nem elhanyagolni, ámbár ebben (is) szükségünk van egymás támogatására. Ha én írok, jógázom, barátnőzöm, vagy épp suliban vagyok (igen, nekem a tanulás is hobbi), a férjem van a fiúkkal, míg ha ő kosarazni, squash-olni, vagy a hobbitelken van fúrni-faragni, akkor én gardírozom a gyerekeket, bár egyre gyakrabban szállnak be a szerelésbe, az apjuk nagy örömére.

Nem engedtük át nekik és a játékaiknak a közös helyiségekben a terepet. A szobájuk az övék, ott akkora kupit csinálnak amekkorát akarnak, de a nappaliban vacsora után már nem akarunk játékokat látni. Nem annyira rég jártam egy családi házban, ahol a kb. 40 nm-es nappali gyakorlatilag egy játszóház volt. Ebből nyílt egy kisebb szoba, ahol szintén csak játékok voltak, a két gyerek szobájában nem voltam. Rögtön az jutott eszembe, hogy anya és apa megvan, de vajon hol van a férfi és a nő? Nem számít az én véleményem ha nekik így jó, de én biztosan azt érezném, hogy a gyerekeink uralják az életünket. 

A menőkénk sem változott attól, hogy gyerekeink lettek. Ugyanúgy eljárunk négyesben biciklizni, fürdeni, pihenni, nyaralni, túrázni, étterembe, mint amikor még csak ketten voltunk. Azt valljuk ugyanis, hogy nem az ismeretterjesztő könyveket kell bújni egy bölcsissel és egy óvodással, hanem minél több lehetőséget kell nekik biztosítani arra, hogy megismerjék a világot. A könyvek, a mesék szeretete fontos, át kell adnunk a gyerekeinknek, de emellett ki kell őket vinni a négy fal közül, hogy lássák, hol élnek.

Forrás: pixabay.com

A telefonom az enyém! A számítógépem is az enyém! Van tv, van dvd- lejátszó, ha mesét szeretnének nézni, akkor ott nézzék. Játszani meg játszanak a temérdek játékkal ami a szobájukban van.

Először lettem nő és feleség, majd csak utána anya. Ugyanúgy megöleljük, megsimogatjuk, megcsókoljuk egymást a férjemmel a gyerekeink előtt, mint régen kettesben. Azt gondolom, hogy szülőként hiba úgy tenni, mintha a testiség nem létezne. Nem arra gondolok, hogy túlfűtött nyelves csókokat és altesti érintéseket kell prezentálni a kicsik előtt, de a férfi-nő kapcsolat természetét is a szülőktől látják. Nem beszélve arról, hogy a nagyfiunk pszichés tüneteket produkált amikor nem látta a szokásos összetartást köztem és a férjem közt. Nekik a legnagyobb biztonságot az jelenti, ha apa és anya szeretik egymást. Arról nem beszélve hogy nekünk is így a legjobb.

Nem töltjük meg minden hétvégén gyerekekkel a házat. Ez most jutott eszembe, ahogy a folytatáson gondolkoztam. Vannak olyan szülők, akik rendszeresen vendégül látják az ovistársakat, a szomszéd gyerekeket, a csiribiri tornáról a kis barátokat. Na mi nem vagyunk ilyenek. Nimród már kezdi mondogatni, hogy hívjuk át a barátját az oviból, és természetesen nagyon szívesen eleget teszek a kérésének, és néhány hetente átugrik a szomszédasszonyom is a kisfiával, de a komfortzónámba nem fér bele az állandó gyerek-és anyukasereg. Ha buliba hívják őket, mehetnek, és természetesen ha mi bulit tartunk, akkor vadulhat nálunk a gyerekség, de hogy ez minden héten így legyen… Mondhatjátok hogy antiszociálisak vagyunk, de mind a négyen örülünk, amikor végre együtt vagyunk. Hétköznap maximum egy-két órát látják a fiúk az apjukat, és általában én is kifacsarva kapom meg; szeretném nyugalomban eltölteni az estéket, azokkal, akiket a világon a legjobban szeretek. A hétvégéket is igyekszünk együtt tölteni, elugrani a családjainkhoz, kirándulni, bringázni, de vannak olyan szombatok vagy vasárnapok, amikor begubózunk, és mind a négyen a nappaliban tobzódunk egymás hegyén-hátán, és élvezzük a nyugit. 

Az énidőmet nem adom! Nyilván sokszor adom, de az meg is látszik rajtam. Ismerem magam. Szeretek egyedül lenni, feldolgozni a rengeteg ingert amit érzékeny emberként felveszek, és a legnagyobb hasznát az énidőmnek a gyerekeim és a férjem látják. 

Forrás: pixabay.com

Anya vagyok és (majdnem mindig) élvezem, de nem mondok le önmagamról, azokról a dolgokról amiket szeretek azért, mert gyerekeim lettek. Nem mártír akarok lenni, hanem boldog nő, boldog feleség, és boldog gyerekek boldog anyukája!