Miért van az, hogy egy idő után a nők egy része riválist lát a férjében? Miért szakadnak frakciókra a családok, vagy épp miért gondolja a nő hogy a férjének egy célja van a világon: hogy lelkiismeret-furdalást keltsen benne? Mivel lehet megakadályozni, hogy az idő múlásával életünk megkeserítőjeként aposztrofáljuk a párunkat? Egyáltalán meg lehet akadályozni, vagy a vicceknek, amik a több évtizedes házasságokat sárkány és szelídítője viszonyaként írják le, van alapjuk?
A minap a férjem reggel kivasalta az ingjét. Igen, ő ilyen rendes pasi,nem esik le a karikagyűrű az ujjáról ha ki kell vennie a részét az itthoni teendőkből, örök hála anyósomnak. Mivel a nagyobbik fiam beteg, kinyitottuk a nappaliban a kanapét, hogy onnan tudja nézni a tévét. A férjem azonban épp a kanapé belső huzatán vasalt, és a 100 % polyester huzat szabályos kör formájában ráégett az ingjére. Ezt nem vette észre rögtön, így mikor felkeltem megkérdezte tőlem, hogy mit égettem rá a vasalóra, mert ő azt tovább égette az ingjére. Ekkor hívtam el a figyelmét a kanapén tátongó egy nagyobb és több kisebb lyukra. Jót röhögtünk a dolgon, mivel ha összezárjuk a kanapét nem látszanak a lyukak, az ingjéből meg ki tudtuk szedni a foltot. Viszont annyira viccesnek találtam a történetet, hogy megosztottam egy facebook-csoportban, ahol a félresikerült háztartási eseteket osztjuk meg egymással és jókat nevetünk a saját és a másik sutaságán. Két komment maradt meg a fejemben, az egyik az volt hogy “Legalább vasal…”, a másikat nem idézném szó szerint, de a lényege az volt, hogy persze, rögtön engem hibáztatott, mert lelkiismeret-furdalást akart kelteni bennem. Két dolog jutott egyől eszembe: 1. Az én férjemről senki ne merjen ilyet, vagy bármi rosszat feltételezni. 2. Vajon milyen házasságban élhet vagy élhetett a kommentelő? És akkor elkezdtem visszapörgetni ennek az 1000+ fős csoportnak a bejegyzéseit, kommentjeit, mintegy esettanulmányként.
Elképesztő hogy mennyi nő van, aki úgy tekint a párjára, mint az élete megkeserítőjére, és mindannyian ismerjük a lemondó “Á, az asszony nem enged…” vagy az “Az asszony a plafonon volt…”, az “A hétfejű sárkány vár otthon…” és hasonló, férfiaktól származó megjegyzéseket.
Annyi nehézségen kell átevickélnünk az életben, miért nem kapaszkodunk össze és alkotunk egy csapatot a párunkkal, ahelyett, hogy ellenséget gyártunk egymásból? Hol van a tisztelet? Hovatovább a szeretet?
Nem könnyű megválaszolni ezeket a kérdéseket, különösen manapság, amikor nem csak a technológiában, de a kapcsolataink minőségében is rohamos változások zajlanak. Manapság már nem állja meg a helyét az “egy életen át bármi áron” felfogás, ami nem feltétlenül baj, hiszen sok nőt kötött gúzsba az utóbbi évszázadokban az elnyomó, rossz házasság. De manapság is sok az olyan kapcsolat, ahol értelmes, felnőtt emberek egyszerre elfelejtik meglátni a másikban azt az embert akibe beleszerettek, és talán önmagukat is elvesztik, amikor fejben előre lefolytatott beszélgetések alapján generálnak veszekedést, amikor mindenért a másik a hibás, amikor úgy érzik, ballépés volt összekötni a másikkal az életüket, holott a köztük lévő távolságtól már azt sem látják kit kiáltanak ki bűnösnek.
Hat és fél éve vagyunk házasok a férjemmel. Ez alatt a nem túl hosszú idő alatt két házassági válságunk volt. Egy hosszabb, de kevésbé intenzív, és nemrégiben egy rövid, de mindkettőnk számára nagyon fájdalmas mélypont, amit volt hogy azt hittem nem fogunk túlélni. Egy dolog mentett meg minket mindkét esetben: az őszinte, nyílt kommunikáció. Ami persze azért jöhetett létre közöttünk, mert félretettük a büszkeségünket, a sértettségünket, és egy dologra koncentráltunk: mindketten össze akartuk tartani a családunkat, és a házasságunkat is.
Pedig nem vagyunk különleges pár. Én szeszélyes vagyok, túlérzékeny, hajlamos arra, hogy miután csendesen nyelem az ideget, gigarobbanásban tör ki belőlem. És bár az átlagosnál fejlettebb empatikus képességekkel rendelkezem, mégiscsak tipikus egyke vagyok: utálom ha valami nem úgy van ahogy én elterveztem, és nehezen viselem ha valamit nem kapok meg. Szeretek az érzésemről beszélni, és az ölelés a legjobb stresszoldóm. Ehhez képest a férjem ha ideges, magába zárkózik. Sokat dolgozik, nehezen kommunikálja az érzéseit, és van hogy annyira elmélyed valamiben, hogy meg sem hallja hogy 5 perce beszélek hozzá. Egyszóval nagyon különbözünk egymástól. De soha nem ez okozta köztünk a problémákat.
Hanem az, ha nem szántunk egymásra időt. Ha nem beszélgettünk. Ha kezdtük elfelejteni, hogy nem egyedül vagyunk a kapcsolatunkban. Mert rohantunk, mert dolgoztunk, mert gyereket neveltünk… pont úgy ahogy mindenki más, de valamiért nekünk emellett nehezebb volt fenntartani a nő-férfi viszonyt a másikkal. Talán épp a különbözőségünk miatt kell még jobban ügyelnünk erre.
Két mélyrepülés kellett ahhoz hogy rájöjjünk, tényleg nem megy magától a házasságunk. Sokkal könnyebb este munka és két kisgyerek vacsi-fürdés-fektetés tortúrája után csak ülni csendben a tv előtt. Tényleg könnyebb a munkahelyről hazahozott stresszt a másikon levezetni. Tényleg könnyebb őt hibáztatni mindenért. Még a mi hibáinkért is. Sőt, azokat esik a legjobban rákenni a másikra.
És igen, nehéz megtalálni a hétköznapokban azt az időt, amikor egymással vagyunk elfoglalva fizikailag és lelkileg is. Nehéz rászánni magunkat és a pénzünket, hogy bébiszittert fogadjunk (nekünk nincsenek kéznél nagyszülők), és van hogy úgy érzem, luxus a takarítónő. És luxus a heti egy szabad délután a férjemmel, és a kéthetenkénti szabad szombat este. De a házasság, a jó házasság nem luxus. Az, hogy nem egy idegennel élek együtt, hanem pontosan azzal akibe beleszerettem, az nem luxus. A sok és jó szex nem luxus (ezeken a vicceken is röhögünk, hogy házasság után nincs szex, pedig baromira nem vicces). Az, hogy a gyerekeink teljes és szerető családban nőhetnek fel, az meg végképp nem luxus.
Ha küszködtök, ha úgy érzed távolodtok egymástól, ha hetek óta nem feküdtetek le egymással, ha nem érzed jól magad otthon, akkor beszélj a pároddal. Beszéljetek, beszéljetek, beszéljetek, ha kell, kérjetek segítséget. Mert ha hagyjátok elmérgesedni a helyzetet, akkor vagy olyan keserű, a párját “lelkiismeret-furdalás keltéssel” megvádoló kommentelőkké válhattok mint a fent említett nő, vagy menthetetlenül szétesik a kapcsolat, a család.
Nem akarok minden terhet a magunk vállára pakolni, hiszen egyedül nehéz küzdeni egy kapcsolatért, ráadásul van olyan ember aki akkor teszi velünk a legjobbat ha eltűnik.
De ha mindketten úgy gondoljátok, hogy jók vagytok együtt, akkor ne hagyjátok hogy bezúzzon titeket a daráló.