AnyuSzív

Miért van az, hogy egy idő után a nők egy része riválist lát a férjében? Miért szakadnak frakciókra a családok, vagy épp miért gondolja a nő hogy a férjének egy célja van a világon: hogy lelkiismeret-furdalást keltsen benne? Mivel lehet megakadályozni, hogy az idő múlásával életünk megkeserítőjeként aposztrofáljuk a párunkat? Egyáltalán meg lehet akadályozni, vagy a vicceknek, amik a több évtizedes házasságokat sárkány és szelídítője viszonyaként írják le, van alapjuk?

Forrás: pixabay.com

A minap a férjem reggel kivasalta az ingjét. Igen, ő ilyen rendes pasi,nem esik le a karikagyűrű az ujjáról ha ki kell vennie a részét az itthoni teendőkből, örök hála anyósomnak. Mivel a nagyobbik fiam beteg, kinyitottuk a nappaliban a kanapét, hogy onnan tudja nézni a tévét. A férjem azonban épp a kanapé belső huzatán vasalt, és a 100 % polyester huzat szabályos kör formájában ráégett az ingjére. Ezt nem vette észre rögtön, így mikor felkeltem megkérdezte tőlem, hogy mit égettem rá a vasalóra, mert ő azt tovább égette az ingjére. Ekkor hívtam el a figyelmét a kanapén tátongó egy nagyobb és több kisebb lyukra. Jót röhögtünk a dolgon, mivel ha összezárjuk a kanapét nem látszanak a lyukak, az ingjéből meg ki tudtuk szedni a foltot. Viszont annyira viccesnek találtam a történetet, hogy megosztottam egy facebook-csoportban, ahol a félresikerült háztartási eseteket osztjuk meg egymással és jókat nevetünk a saját és a másik sutaságán. Két komment maradt meg a fejemben, az egyik az volt hogy “Legalább vasal…”, a másikat nem idézném szó szerint, de a lényege az volt, hogy persze, rögtön engem hibáztatott, mert lelkiismeret-furdalást akart kelteni bennem. Két dolog jutott egyől eszembe: 1. Az én férjemről senki ne merjen ilyet, vagy bármi rosszat feltételezni. 2. Vajon milyen házasságban élhet vagy élhetett a kommentelő? És akkor elkezdtem visszapörgetni ennek az 1000+ fős csoportnak a bejegyzéseit, kommentjeit, mintegy esettanulmányként. 

Elképesztő hogy mennyi nő van, aki úgy tekint a párjára, mint az élete megkeserítőjére, és mindannyian ismerjük a lemondó “Á, az asszony nem enged…” vagy az “Az asszony a plafonon volt…”, az “A hétfejű sárkány vár otthon…” és hasonló, férfiaktól származó megjegyzéseket.

Annyi nehézségen kell átevickélnünk az életben, miért nem kapaszkodunk össze és alkotunk egy csapatot a párunkkal, ahelyett, hogy ellenséget gyártunk egymásból? Hol van a tisztelet? Hovatovább a szeretet? 

Nem könnyű megválaszolni ezeket a kérdéseket, különösen manapság, amikor nem csak a technológiában, de a kapcsolataink minőségében is rohamos változások zajlanak. Manapság már nem állja meg a helyét az “egy életen át bármi áron” felfogás, ami nem feltétlenül baj, hiszen sok nőt kötött gúzsba az utóbbi évszázadokban az elnyomó, rossz házasság. De manapság is sok az olyan kapcsolat, ahol értelmes, felnőtt emberek egyszerre elfelejtik meglátni a másikban azt az embert akibe beleszerettek, és talán önmagukat is elvesztik, amikor fejben előre lefolytatott beszélgetések alapján generálnak veszekedést, amikor mindenért a másik a hibás, amikor úgy érzik, ballépés volt összekötni a másikkal az életüket, holott a köztük lévő távolságtól már azt sem látják kit kiáltanak ki bűnösnek. 

Forrás: pixabay.com

Hat és fél éve vagyunk házasok a férjemmel. Ez alatt a nem túl hosszú idő alatt két házassági válságunk volt. Egy hosszabb, de kevésbé intenzív, és nemrégiben egy rövid, de mindkettőnk számára nagyon fájdalmas mélypont, amit volt hogy azt hittem nem fogunk túlélni. Egy dolog mentett meg minket mindkét esetben: az őszinte, nyílt kommunikáció. Ami persze azért jöhetett létre közöttünk, mert félretettük a büszkeségünket, a sértettségünket, és egy dologra koncentráltunk: mindketten össze akartuk tartani a családunkat, és a házasságunkat is. 

Pedig nem vagyunk különleges pár. Én szeszélyes vagyok, túlérzékeny, hajlamos arra, hogy miután csendesen nyelem az ideget, gigarobbanásban tör ki belőlem. És bár az átlagosnál fejlettebb empatikus képességekkel rendelkezem, mégiscsak tipikus egyke vagyok: utálom ha valami nem úgy van ahogy én elterveztem, és nehezen viselem ha valamit nem kapok meg. Szeretek az érzésemről beszélni, és az ölelés a legjobb stresszoldóm. Ehhez képest a férjem ha ideges, magába zárkózik. Sokat dolgozik, nehezen kommunikálja az érzéseit, és van hogy annyira elmélyed valamiben, hogy meg sem hallja hogy 5 perce beszélek hozzá. Egyszóval nagyon különbözünk egymástól. De soha nem ez okozta köztünk a problémákat.

Hanem az, ha nem szántunk egymásra időt. Ha nem beszélgettünk. Ha kezdtük elfelejteni, hogy nem egyedül vagyunk a kapcsolatunkban. Mert rohantunk, mert dolgoztunk, mert gyereket neveltünk… pont úgy ahogy mindenki más, de valamiért nekünk emellett nehezebb volt fenntartani a nő-férfi viszonyt a másikkal. Talán épp a különbözőségünk miatt kell még jobban ügyelnünk erre. 

Két mélyrepülés kellett ahhoz hogy rájöjjünk, tényleg nem megy magától a házasságunk. Sokkal könnyebb este munka és két kisgyerek vacsi-fürdés-fektetés tortúrája után csak ülni csendben a tv előtt. Tényleg könnyebb a munkahelyről hazahozott stresszt a másikon levezetni. Tényleg könnyebb őt hibáztatni mindenért. Még a mi hibáinkért is. Sőt, azokat esik a legjobban rákenni a másikra. 

És igen, nehéz megtalálni a hétköznapokban azt az időt, amikor egymással vagyunk elfoglalva fizikailag és lelkileg is. Nehéz rászánni magunkat és a pénzünket, hogy bébiszittert fogadjunk (nekünk nincsenek kéznél nagyszülők), és van hogy úgy érzem, luxus a takarítónő. És luxus a heti egy szabad délután a férjemmel, és a kéthetenkénti szabad szombat este. De a házasság, a jó házasság nem luxus. Az, hogy nem egy idegennel élek együtt, hanem pontosan azzal akibe beleszerettem, az nem luxus. A sok és jó szex nem luxus (ezeken a vicceken is röhögünk, hogy házasság után nincs szex, pedig baromira nem vicces). Az, hogy a gyerekeink teljes és szerető családban nőhetnek fel, az meg végképp nem luxus. 

Forrás: pixabay.com

Ha küszködtök, ha úgy érzed távolodtok egymástól, ha hetek óta nem feküdtetek le egymással, ha nem érzed jól magad otthon, akkor beszélj a pároddal. Beszéljetek, beszéljetek, beszéljetek, ha kell, kérjetek segítséget. Mert ha hagyjátok elmérgesedni a helyzetet, akkor vagy olyan keserű, a párját “lelkiismeret-furdalás keltéssel” megvádoló kommentelőkké válhattok mint a fent említett nő, vagy menthetetlenül szétesik a kapcsolat, a család.

Nem akarok minden terhet a magunk vállára pakolni, hiszen egyedül nehéz küzdeni egy kapcsolatért, ráadásul van olyan ember aki akkor teszi velünk a legjobbat ha eltűnik.

De ha mindketten úgy gondoljátok, hogy jók vagytok együtt, akkor ne hagyjátok hogy bezúzzon titeket a daráló. 

Forrás: pixabay.com

Előrebocsátom, és ezért is tettem idézőjelbe, hogy nincs a világon rossz gyerek. 

Forrás: pixabay.com

Eleven, az van, szófogadatlan, neveletlen, határozott, túlhatározott van. Nekem például kettő is. Mostanában viszont inkább boldognak hívom őket, mert a facebook (hiteles forrás, tudom) , feldobott egy olyan képet, amin a boldog gyerekek ismérvei olvashatóak, úgy mint: nem bírnak egy helyben ülni, állandóan kérdeznek, nagyon hangosan beszélnek, intenzíven élik meg a pozitív és a negatív érzéseiket (milyen szép kifejezés a gigahisztire), és volt még néhány dolog amire már nem emlékszem, de én teljesen megnyugodtam.

Ugyanis a 3 és fél éves és 6 éves fiaink a velünk töltött idő 90 %-ában inkább viselkednek vad, halláskárosult kölyökkutyákként, mint normális körülmények között élő, nem (legalábbis nem szándékosan) traumatizált, bár talán egy kicsit elkényeztetett gyerekekként. 

Nekem azt mondták annak idején, hogy egy gyereket hét éves koráig lehet nevelni. A nagyfiam körülbelül négy, a kicsi két éves korában önálló pályára állt, azóta legfejjebb szeretni és tanítani tudjuk őket, de nevelni, legalábbis általunk elfogadott módszerekkel nem. Nem vagyok hajlandó büntetni, kisszékre ültetni, sarokba állítani, módszeresen elverni, mert úgy érzem, ezzel egyrészt megaláznám, másrészt nem a rossz érzés keltése a célom, hanem hogy rájöjjön, hogy mit kellene másképp csinálnia. Van tévémegvonás, csokimegvonás, és ha nagyon felbosszantanak, akkor beküldöm őket a szobájukba, (a nagyfiam 6 évesen már maga megy be és csapja magára az ajtót… kicsit korán jön a kamaszkor….), de akkor is én megyek be hozzájuk 5 perc után, hogy beszéljük meg hogy mi volt a gond.

Olvastam egy szalagcímet a napokban ami úgy szólt, hogy a rendes gyerekek nem mindig vannak jól, sőt. Ezt csúsztatásnak tartom, hiszen sok gyerek személyiségéből eredően nyugodt, halk szavú. De tény, hogy sokszor a szülő túl kemény, személyiséget romboló nevelése, vagy túlzott szorongása egy alapvetően impulzív, eleven személyiségű gyereket is visszahúzódóvá tehet. Én ezt nem akarom.

S hogy ennek mi az ára? Miért kérdezzük meg egymástól naponta a férjemmel, hogy “Állatok laknak-e nálatok?”? Hát ezért:

Hazajönnek az oviból és ordítanak. Olyan hangerővel beszélnek, hogy szétesik a fejem tőle, és hiába mondom nekik, hogy nem kell 20 másik gyerekkel megküzdeniük azért, hogy rájuk figyeljünk, nem érdekli őket, ordítanak.

Forrás: pixabay.com

Minden délután lefutják a maratont a lakásban, útba ejtve az összes széket, a kanapé háttámláját, a kád szélét és jobb napokon a wc lehajtott tetejét is. Egyszerűen nem értem. Én egész nap ülök a munkahelyemen, és vannak napok amikor ezt otthon sem tenném másként, illetve de, vízszintben. Ezek a gyerekek meg miután egész nap zsonganak-bonganak, kint vannak a legcudarabb időben is , semmi másra nem vágynak, csak hogy egy kicsit a mi fejünkön is ugrálhassanak. Alig várom a játszótér-szezont.

Süketek. Hiába mondom, hogy légyszíves gyere enni, öltözz fel, fürödjünk, fújd ki az orrod, magasról tesz rá, hogy mit vartyogok neki. Rohan. Rohan, mert a városépítés nem várhat, a kirakó nem várhat, a tesó nem várhat, az élet nem várhat. Hiszen van neki sajátja, ha már kapta, hát szeretné élni. Teljesen megértem, csak amikor kihűlt a vacsi meg a fürdővíz, a takony meg a térdén lóg és ezért reklamál, kissé rángatózik a bal szemhéjam.

Szitkozódnak, káromkodnak, idéznek. Minket, felnőtteket. Emiatt nem is mindig szólok rájuk. A minap valamin nagyon dolgoztak együtt, amikor hallom hogy a kisebbikem mondja a tesójának: “N., ha én elmegyek a vécére, mindent szétfingok. Jössz szétfingani mindent?” Nem bírtam ki röhögés nélkül. Viszont van, hogy becsúszik egy-egy keményebb kifejezés, ami akkor kellemetlen, ha engem idéz a gyerek, mert nagyon meg kell gondolnom hogy reagáljak, hogy hiteles maradjak előtte. Most azon dolgozunk, hogy megtanuljuk, mit lehet mondani itthon, mit lehet az oviban. Azt gondolom, hogy ha megtanítjuk őket disztingválni, az egész életükben hasznukra válik majd. És különben is, ha én káromkodom ha beütöm a lábam, meglátom a telefonszámlát, vagy legóra lépek, akkor milyen alapon tiltom meg nekik ugyanezt? (Nem, azon az alapon nem, hogy ő gyerek én meg felnőtt vagyok.)

Forrás: pixabay.com

Állandóan mozognak. Egyvalamivel tudom rábírni őket, hogy egy helyben üljenek, vagy legalább maradjanak csendben mondjuk az orvosnál, vagy a postán. Zsarolással. Lesz csoki, lesz kisautó, lesz toronyóra lánccal, ha anyátoknak nem kell a várakozás húsz percét azzal töltenie, hogy utánatok rohangászik és válogatott fenyegetéseket sziszeg a tarkótoknak a fogai között. 

Tudom, hogy lehetne vonalasabban nevelni , keményebben, sulykolni a felnőtt-gyerek nexust, és igen, valószínűleg csendesebbek lennének, és nem lennének ilyen örökmozgók. De nem is röhögnének teli szájjal, szívből például azon hogy pukiznak (igen, nekik ez ennyire vicces). Mert ők ilyenek. Hangosak, nagyszájúak, mozgékonyak, energikusak, mindent jobban tudnak, szemtelenek, egyszóval nem tökéletesek. Csak nekünk azok. És bízom benne, hogy kamaszként és felnőttként megajándékoznak majd a bizalmukkal, mert érzik majd, hogy úgy szeretjük őket, ahogy vannak. 

“Elüti az autó, elrabolják a szupermarketben, magára rántja a forró vasalót, hypót iszik.” Ismerősek a rémképek? Meddig egészséges félteni a gyerekeinket?

Forrás: pixabay.com

A minap olvastam egy néhány hete szült anyuka blogbejegyzését, aki amióta megszületett a gyermeke, az egész világot egy óriási veszélyforrásnak látja.

Az utca és a lakásuk számára egyaránt a pokol hetedik bugyra, ami betudható a felborult hormonháztartásnak és a gyermekágyas időszak bezártságának.

De vajon hosszú távon milyen következményekkel jár az, ha mindentől meg akarjuk védeni a gyermekeinket?

A bejegyzés alá elkezdtek özönleni az empatikus kommentek, amelyekben anyukák írták le a Dante, Stephen King és Robin Cook fantáziáját megszégyenítő borzalmakat, amelyeket nap mint nap, sőt, percről percre elképzelnek.

Forrás: pixabay.com

Savtámadás, pedofília, gyerekrablás, hogy csak a hétköznapibbakat említsem.

Aláírom, hogy a világ nem, vagy nem mindig Óz csodabirodalma. Azonban ha 0-24-ben attól rettegünk, hogy ma vajon mibe fog belehalni a gyerekünk, akkor ott baj van.

És nem csak azért, mert a saját napjainkat keserítjük meg. Hanem azért is, mert azt tanítjuk ezzel a gyerekeinknek (megitatva ezzel velük a saját lelki problémáink levét), hogy az egész világ egy óriási katlan, ami a gyerekrablók, gyilkosok, savtámadók, konnektorok, éles lépcsősarkak, lerántható, forró olajjal teli serpenyők, mély vizek, szalmonellás fagyik (bele lehet ebbe jönni) olvasztótégelye. Meggyőződésem hogy nincs olyan édesanya akinek ez lenne a célja. 

Boldognak, felszabadultnak szereténk látni a gyerekeinket, akik magabiztosan tekintenek a jövőbe, és ügyesen megállnak a lábukon a korosztályuknak megfelelő élethelyzetekben.

Forrás: pixabay.com

Nem arra gondolok, hogy a félelemtől reszkető gyereket rákényszerítjük, hogy lecsússzon a csúszdán, bemenjen egyedül a boltba, vagy merüljön le a víz alá. Sem arra, hogy felelőtlenül elől hagyjuk a gyógyszereinket vagy a hypót. 

De felügyelet mellett már megkérem az ötévesemet, hogy hozza ide a nagy ollót, kivasalhatja a saját alvós rongyiját, megkenheti magának a  kenyeret, és járhat extrém MTB bringaedzésre.

Ennek az ára sok türelem, idő, figyelem, és persze néma idegbaj részünkről, de látni a sikerélmény, a növekvő önbizalom csillogását az egyébként érzékeny, stresszelésre hajlamos gyerek szemében felbecsülhetetlen öröm számomra.

Forrás: pixabay.com

Ha úgy érzed, eluralkodtak rajtad a félelmek, ha emiatt korlátok között élitek az életeteket, akkor javaslom hogy keress fel egy szakembert. Ugyanis ezekkel a félelmekkel lehet klasszul szorongó gyereket nevelni. 

A félelem leckéje életre szóló lehet, aminek az a következménye, hogy a gyerek felnőttként is a túlféltő szülőtől látott félelemmel reagál az ismeretlen, új helyzetekre.

Akármilyen kicsi, látja, hallja, érzi, érti a szemeidben megvillanó rémületet, a pánikkal teli hangodat, a reszketve odakapó kezeidet. 

Biztonságos távolságból, de távolságból hagyjuk, hogy fölfedezze a világot, a saját képességeit, hogy magabiztossá válhasson a tudattól, hogy képes az adott feladat megoldására. Hiszen ő egy szuper kisember, aki ezáltal szuper nagyemberré válhat.

Forrás: pixabay.com

Ne feledd, ez az ő élete, nem a tiéd. Erre kell fölkészítened. 

Nemrég hangzott el az ötévesem szájából az alábbi mondat az öccse felé:

“Ne izgulj Petyus, mindenre van megoldás!”

Teljesen egyetértek vele.

Mennyire veheti át egy mozaikcsaládban a mostoha szülő a különélő szülő szerepét a gyereknevelésben? Egyáltalán át kell-e vennie valamennyire is? Annyi bizonyos, hogy ebben a helyzetben is a felnőtteknek kell okosnak lenniük. Nem minden mostohagyerekkel könnyű, de sokszor a mostohaszülővel vagy épp az elvált szülővel sem. Létezik egyáltalán felhőtlenül boldog mozaikcsalád?

Forrás: pixabay.com

Nemrégiben részt vettem egy konferencián, ahol Mirnics Zsuzsa klinikai szakpszichológus mesélt a mozaikcsaládok szellemiségéről, illetve arról, hogy milyen szerepet tölthetnek be a mostohaszülők a társuk gyermekeinek életében.

Nem csupán szakmai körökből, hanem a közelebbi és távolabbi környezetemből, sőt, az AnyuSzív-csoportból is értek ingerek, érkeztek kérdések ezzel a témával kapcsolatban.

Jó magam teljes, vagy ahogy Mirnics Zsuzsa mondta, nukleáris családban nőttem föl, és jelenleg is ebben a rendszerben nevelem a gyerekeimet a férjemmel, de mivel ez mind kevésbé jellemző a mai családokra, beszélnünk kell az egyre elterjedtebb rendszerről, a mozaikcsaládokról is.

Épp azért, mert a saját bőrömön nem tapasztaltam meg ezeknek a családoknak a hatásait, jellemzőit, csupán a szakember által elmondottakra és a saját véleményemre alapozom a bejegyzésemet. No meg azokra a működő, vagy kevésbé működő mozaikcsaládokra, amiket magam körül látok.

Forrás: pixabay.com

A mozaikcsalád egy speciális szerveződés, amelyre, bármennyire is igyekeznek a tagjai, nem illenek rá a teljes család jellemzői. Hiszen ennek a családnak minden tagja sérülten érkezik a rendszerbe.

A felnőttek elváltan, lelkileg, egzisztenciálisan megcibálva jönnek, a gyerekek elvesztették maguk mellől az egyik szülőjük állandó jelenlétét, az addigi biztonságos, megszokott környezetük megváltozik, és korántsem biztos, hogy a tagok, legyenek gyerekek, vagy felnőttek, kellően feldolgozták az őket ért veszteségeket ahhoz, hogy nyugodt lélekkel kezdjenek új életet.

Fontos kérdés, hogy a mostohaszülők mennyiben vegyenek részt a társuk gyermekeinek nevelésében. 

Mirnics Zsuzsa szerint a mozaikcsalád felnőttpárja között létrejöhet nagyon jó szeretői, segítői társkapcsolat, azonban semmi esetre sem szülőtársi viszony.

Azt gondolom, hogy ezzel kapcsolatban az sem mindegy, hogy a gyerekek életvitelszerűen élnek az újonnan alakult háztartásban, esetleg csak kéthetente vannak ott, vagy mondjuk heti váltásban.

Forrás: pixabay.com

Vékony jégen kell egyensúlyoznia a mostohaszülőknek, különösen az első időkben, hiszen a gyerekek érzékenyek. Bármennyire vigyázunk is egy válás során, mégis csak sérülnek, el kell hagyniuk a komfortzónájukat, és gyakran fókuszálják a kis lelkükben lévő tehetetlen haragot a “harmadikra”, függetlenül attól, hogy valóban ő volt-e az oka a szakításnak, vagy egyéb okból váltak el a szülők.

Azt gondolom, hogy a mostohaszülő és a mostohagyermek közötti kapcsolat koordinátorának, főleg ha a gyermek kicsi, a vér szerinti szülőnek kell lennie. Nem egyszerű feladat, hiszen sokszor villámhárítóként kell funkcionálnia a gyereke és a társa között, ami egy jól működő nukleáris családban nem jellemző, viszont a mozaikcsaládnak majdhogynem alapvető kelléke ez a jelenség.

Nehéz, sőt talán lehetetlen megmondani, hol húzódik az egészséges határ, amelyet egy mostohaszülőnek nem kell, sőt, nem is szabad átlépnie. De minél több időt tölt együtt a gyermekkel, a gyermek élete, viselkedése, cselekedetei annál nagyobb hatással vannak az ő, és esetleg az általa a családba hozott vagy épp a már később érkezett gyermek életére is. 

Forrás: pixabay.com

Minden ember, és minden mozaikcsalád más. Látok magam körül szuperül működő csapatokat, ahol a felnőttek olyan kereteket biztosítanak a két-két “hozott” gyerkőcnek, amelyben biztonságban, jól érezhetik magukat. Látok azonban kártékony, rossz rendszereket, ahol a szülők sérelmei, a folyamatos konfliktusok, a rivalizálás, a felnőttek önzése boldogtalan légkört teremt az egész család számára.

Könyveket töltenek meg szakemberek a jó tanácsokkal, amelyeket érdemes elolvasni és mérlegelni. Nekem ezzel a témával kapcsolatban is az a véleményem, és ebben Mirnics Zsuzsa előadása is megerősített, hogy kellő önismerettel, intelligenciával, önfejlesztéssel, empátiával, önuralommal, tisztelettel (a gyerekek és a volt házastársak iránt is, valamint az ő részükről is) türelemmel és odafigyeléssel ki lehet hozni a legjobbat a mozaikcsaládból. 

Ha a felnőttek nem a múltbéli sérelmekre, hanem a jelen és a jövő boldogságára és persze a gyerekekre koncentrálnának, akkor több egészséges lelkű és családképű gyerek nőhetne fel, és nem lenne a mozaikcsaládokban a válások aránya még magasabb, mint a nukleárisnak indult családok körében.

Másfél évvel a párizsi terrortámadás után, amikor közel száz embert lőttek le a Bataclanban, úgy érzem, a világ kezd immunissá válni a hasonló cselekményekre. Nem tudom hogy ez jó-e vagy rossz, de a szentpétervári támadás új gondolatokat indított el bennem.

Forrás: pixabay.com

Hétfő délután 14 ember halt meg a szentpétervári metrón történt robbantásban. Emlékeztek még rá? Tudom hogy közben felbukkant a kék bálna, ami hasonlóan borzalmas hír, Trump éjjel megtámadta Szíriát, sőt, a CEU körül is folytatódik a botrány, de négy nappal ezelőtt mégiscsak terrortámadás történt!

Bevallom, bennem is gyorsan leülepedett a hír, és néhány órával azután hogy tudomásul vettem mi történt, meg is feledkeztem róla.

Akkor jutott eszembe újra, és vele együtt ennek a bejegyzésnek az ötlete, amikor tegnap a kék metró váratlanul megállt az alagút közepén. Alaphelyzetben is milliméternyire préselődik össze a szívem és a tüdőm ilyen bezárt helyzetben, de tegnap, izzadó tenyérrel és kalapáló szívvel markolva az acélcsövet, a szentpétervári támadás is rögtön bevillant.

És bevillantak a párizsi támadás utáni napok, alig másfél évvel ezelőttről. A néma döbbenet. Legalább egy hétig uralta a gondolataimat és az érzéseimet a borzalom, hogy ez megtörténhet. Hogy olyan világban élünk, a gyerekeim, a családom, ahol előfordulhat, hogy bármilyen eszme, vallás, isten, őrület mögé hazug módon elbújva ártatlan embereket ölnek meg. 

Tudom, hogy ez nem egyedülálló a világban, és van ahol ezt jelenleg is nulla-huszonnégyben teszik, de amikor ilyen közel van hozzánk, amikor a vallásom, a származásom, a meggyőződésem, vagy épp a zenei ízlésem miatt én is célponttá válhatok, sőt a gyerekeim is, akkor jövök rá igazán, hogy az amit a tévében látok, közelebb van hozzám mint gondolnám.

Forrás: pixabay.com

Akkor, a támadás utáni napon egy óriási buliba készültünk két barátnőmmel, amelyet az egyik nagy csarnokban tartottak. Egészen az indulásig arra gondoltam, nem megyek el. Féltem. Féltem attól, hogy velünk is megtörténik majd ugyanaz, ami előző este Párizsban. Aztán arra gondoltam, hogy nem, nem hagyom magam. Hiszen éppen ez a céljuk, a félelem-és pánikkeltés, hogy az élet kizökkenjen a rendes kerékvágásból, és ha én otthon maradok, akkor engem legyőztek.

Amikor belebújtam a cipőmbe, és megpusziltam a gyerekeimet, a party smink mögött egy másodpercre átfutott az agyamon: mi lesz, ha nem jövök haza többet? 

Ehhez képest most hétfő estére a szentpétervári eset már kipárolgott az agyamból, nagyjából szerda reggelre pedig a médiából is. Olyan lelki nyugalommal metrózgattam keresztbe-kasul a városon, hogy ha nincs az ominózus néhány másodperces stop az alagútban, talán eszembe sem jut többet a dolog.

Vajon miért van ez így? Immunisak lettünk egy olyan szörnyűségre, hogy megint meghalt 14 ártatlan ember? Azért, mert sajnos sorozatban történnek a borzalmak, lásd a veronai buszbaleset, azért mert szinte csak tragédiákról kapunk híreket (mivel erre van igény), két nap alatt el lehet felejteni, hogy újra támadás érte az alapvető emberi jogokat, az olyan értékeinket mint humanitás, szeretet, elfogadás, béke, megértés?

Nem mondom hogy csámcsogjon rajt hetekig a média, inkább maga a folyamat ütött szöget a fejembe. 

Hol az emberek ingerküszöbének a felső határa? Tényleg igaz lesz a filmes utópia? A Való Világban hamarosan nem a lakásért, az autóért, az öt percnyi hírnévért, hanem a túlélésért fognak küzdeni a jól képzett, dolgos szakemberek? 

És ezt a világot kapják örökségül a gyerekeim?

Forrás: pixabay.com

Mobilozunk, zenét hallgatunk, géllakkozunk, sietünk, blogolunk, és mindeközben feleségek vagyunk, gyerekeink vannak, és igyekszünk utolérni ebben a rohanó világban önmagunkat, a lelkünket, a férjünket, a gyerekeinket. A nagy sietségben pedig néha későn emeljük föl fülhallgatós fejünket a Facebookból miután kiszálltunk a metróból, mert ezek vagyunk mi, az Y generációs anyák.

Forrás: pixabay.com

Egy üzleti tárgyalásról rohantam a XIII. kerületből a XI. kerületbe, hogy együtt tudjak ebédelni a férjemmel, és szokásomhoz híven elábrándoztam a metrón. Éppen csak sikerült kiugranom a Kálvin téren az ütött-kopott szerelvényből, amikor pittyegett a mobilom, én pedig a frissen kapott üzenetet olvasva, Ed Sheeran legújabb számát dúdolva az utolsó pillanatban tudtam csak elkerülni az ütközést egy idős, figyelmesen közlekedő bácsival. 

Az én hibám lett volna ha egymásnak megyünk, és ezt a bácsi elhúzott szájjal, a fejét rosszallóan csóválva az értésemre is adta. Rögtön az jutott eszembe, hogy most biztosan azt gondolja magában: “Ezek a mai fiatalok! Bedugva a fülük, ki sem húzzák az orrukat abból az átkozott telefonból, és csak rohannak.” Mit szólna ha tudná, hogy ezzel a lendülettel gyerekeket is nevelek?

Alapvetően szeretem a betűk szerinti tipizálását a generációknak. Találó jellemzéseket kapunk magunkról, amely segít megérteni önmagunkat.

Összeszedtem hát néhány dolgot, ami engem, mint Y generációs anyát jellemez.

Hat éves korom óta van számítógép és tizenkét éves korom óta van internet velem egy háztartásban. Nem tudok élni a gyorsan elérhető információk, a kedvenc zenéim, a bármikor elérhető családom és barátaim nélkül. Szeretem a Camponában a telefonomra letöltött Harry Potter 5.-öt olvasni miközben a Dakota salátámat eszegetem. A játszótéren is előveszem a telefonomat, mert van, hogy ott van néhány szabad percem, hogy válaszoljak a barátnőmnek, vagy épp ott vagyok a fiúkkal abban az időpontban, amikor fontos e-mailt várok. A neten keresek bőrgyógyászt, olvasom el a nem kötelező oltásokról a pro és kontra érveket, és osztom meg a tapasztalataimat a blogomban a többi anyával.

Forrás: pixabay.com

Szinte mindig fülhallgató van a fülemben, ha egyedül teszem ki a lábam a lakásból. Imádom a zenét. A jóga és a gyógyfürdő mellett az egyetlen dolog, ami igazán kikapcsol. Soha nem felejtem azt az örömöt, amit a tizenkilencedik szülinapomra kapott egész komoly mp3-lejátszómat bontogatva éreztem. Pici volt, ráfért vagy ezer szám, nem karcolódott mint a cd, nem kapta be a szalagot mint a walkman, és amikor az első érdemi mennyiségű és minőségű zene tárolására alkalmas telefonok megjelentek, egyértelmű volt hogy ha cserélem a telefonom, ilyet választok. Így hát igen, azóta is két zsinór lóg ki a fejemből ha buszon ülök, ha futok, ha sétálok, azonban fontos szabály: amint emberekkel érintkezem, legyenek azok a gyerekeim, vagy a pénztáros a boltban, mindkét fülemből kiveszem a hallgatót. 

Forrás: pixabay.com

Nem mindegy hogy milyen alapanyagokból és hol készül az étel és az ital amit a családomnak és magamnak vásárolok. Alaposan megnézem az összetevőket a termékeken, és a származási helyet, különösen ha tejtermékről illetve zöldségről vagy gyümölcsről van szó. Ha tehetem, bio termékeket veszek, figyelembe veszem a cukortartalmat és azt, hogy minél természetesebb, minél kevésbé feldolgozott árukat pakoljak a kosaramba és a családi asztalra. 

Forrás: pixabay.com

Odafigyelek a lelkem egyensúlyára. Belátom, hogy a mai világ diktálta tempót csak lelkileg egészségesen tudom követni, és ehhez néha az is kell, hogy egy-egy nap kikapcsolódjak, és ne csináljak semmit, csak azt, amihez éppen kedvem van. Elképesztően feltölt fizikailag és pszichésen is a pihenés, legyen az aktív, vagy passzív. Nem azért csinálom mert megérdemlem (pedig így van), hanem mert a családomnak teljes értékű emberre, nőre, feleségre, anyára van szüksége, nekem pedig önmagamra. Coaching, írás, sport, jóga, mindfulness, agykontroll, mindegy… A lelkemnek szüksége van rám.

Forrás: pixabay.com

Az én gyerekeimnek nem “kuss a neve”. Egészséges középutat igyekszem találni a korlátok és a személyiséget szabadon fejlődni hagyó nevelés között. Nem parancsolom le a mászóka magasabb fokáról csak azért mert engem a szívbaj kerülget, de a férjemmel közösen felállított szabályokból például a lefekvés időpontjával vagy a pakolással kapcsolatban nem engedek. A társadalomba való beilleszkedéshez szabályokra, a boldog élethez pedig önbizalomra, önismeretre és sikerélményekre van szükségük. Mi pedig igyekszünk legjobb szándékunk és meggyőződésünk szerint támogatni őket ebben.

Forrás: pixabay.com

Nem elégít ki az anyaság. Szükségem van a férjem dicsérő szavaira hogy érezzem, nő vagyok. Szükségem van szakmai sikerekre, hogy érezzem, hasznos vagyok, olyan ember, aki értéket alkot és ad át. Szükségem van a barátnőim szeretetére és támogatására, és szükségem van néha anyukám gondoskodására. Szükségem van arra hogy követ fessek, legózzak, színezzek a fiaimmal, de nem a szülői elenfántcsonttoronyból, hanem újra egy kicsit gyerekként. Mert néha jó kiszállni a darálóból. És szükségem van a férjem szerelmére testileg és lelkileg, hogy érezzem, nem vagyok egyedül. Hogy társam van.

Forrás: pixabay.com

No és persze szükségem van a többi anyára, a tanácsaikra, a támogatásukra, a kritikájukra, a negatív és pozitív élményeikre, a megértésükre, az érzésre, hogy vannak akik pontosan értik amikor azt mondom: néha azt érzem nem bírom tovább, mégsem adnám őket semmiért. 

Nekünk úgy kényelmes, hogy nem rendelünk mindent alá a gyermekeinknek. Mert attól hogy megszülettek, mi és az igényeink nem tűntünk el!

Forrás: pixabay.com

A napokban olvastam egy blogbejegyzést egy anyukától, akit többek között a hideg ráz attól a mondattól, hogy “a gyerek jött a mi családunkba, alkalmazkodjon ő hozzánk!”. 

Magvas gondolatokat indított el bennem az egyébként jó cikk, ugyanis mi a kezdetektől éppen ebben a szellemben éljük a családi életünket. Számba vettem, milyen előnyei vannak rám és a férjemre mint egyénekre és mint párra, illetve a gyerekeinkre nézve annak, hogy nem dobtuk a kukába a régi életünket és személyiségünket, vágyainkat, álmainkat akkor, amikor a gyerekeink megszülettek.

Az első ami eszembe jutott, az az alvás. A gyerekeink soha egy percet sem töltöttek az ágyunkban, leszámítva egy különösen hasfájós éjszakát, illetve a reggeli 5-10 perceket. Nem aludtak velünk egy szobában, kivéve Nimród első két hónapját, amikor vártuk, hogy elkészüljön a szobája. Minden tiszteletem azoké, akiket nem zavar ha éjjel lerúgják a veséjüket, és nyugodtan tudnak aludni, anélkül hogy attól félnének, hogy ráfekszenek a babára. Sem a férjem, sem én nem tudjuk kipihenni magunkat így, és én különösen ingerült vagyok ha rossz az éjszakám. Persze ehhez az is kellett, hogy a fiúk mindketten jó alvók, de ha betegség, vagy izgalom miatt mégis megébrednek, inkább én fekszem be melléjük, mert onnan akkor jövök ki, amikor én akarok.

A másik dolog, a napirend. Én egyébként is egy időmániás kocka vagyok, bármennyire is próbálom ezt levetkőzni, szeretem ha minden terv szerint megy. A reggeleink lazábbak, lassabbak szoktak lenni, de az este 8 órai fekvésből nem engedek. Így a fiúk kipihentek, és mi is kapunk minden nap két-három órát a férjemmel, amit kettesben töltünk. Mivel ez már 5 éve így van, és a kisebbik fiam is ebbe a rendszerbe született bele, természetes nekik, hogy nyolckor irány az ágy.

Forrás: pixabay.com

A férjemmel mindketten allergiásak vagyunk rá, hogy az asztalnál egyenek a fiúk, és akkor, amikor reggeli, ebéd vagy vacsora van. Nincs kint az étel órákig az asztalon, nem rakom ki újra tíz perccel azután hogy fanyalogva azt mondta, hogy nem kell, és nem csinálok májkrémes kenyeret, miután megkentem a vajasat, amit először kért. Egyszer-kétszer beugrottam a szívatásnak, aztán mikor sorban landolt a kukában az étel, azt mondtam hogy vagy megeszitek most azt amit kértetek, vagy esztek a következő étkezésnél.

A hobbijainkat is igyekszünk nem elhanyagolni, ámbár ebben (is) szükségünk van egymás támogatására. Ha én írok, jógázom, barátnőzöm, vagy épp suliban vagyok (igen, nekem a tanulás is hobbi), a férjem van a fiúkkal, míg ha ő kosarazni, squash-olni, vagy a hobbitelken van fúrni-faragni, akkor én gardírozom a gyerekeket, bár egyre gyakrabban szállnak be a szerelésbe, az apjuk nagy örömére.

Nem engedtük át nekik és a játékaiknak a közös helyiségekben a terepet. A szobájuk az övék, ott akkora kupit csinálnak amekkorát akarnak, de a nappaliban vacsora után már nem akarunk játékokat látni. Nem annyira rég jártam egy családi házban, ahol a kb. 40 nm-es nappali gyakorlatilag egy játszóház volt. Ebből nyílt egy kisebb szoba, ahol szintén csak játékok voltak, a két gyerek szobájában nem voltam. Rögtön az jutott eszembe, hogy anya és apa megvan, de vajon hol van a férfi és a nő? Nem számít az én véleményem ha nekik így jó, de én biztosan azt érezném, hogy a gyerekeink uralják az életünket. 

A menőkénk sem változott attól, hogy gyerekeink lettek. Ugyanúgy eljárunk négyesben biciklizni, fürdeni, pihenni, nyaralni, túrázni, étterembe, mint amikor még csak ketten voltunk. Azt valljuk ugyanis, hogy nem az ismeretterjesztő könyveket kell bújni egy bölcsissel és egy óvodással, hanem minél több lehetőséget kell nekik biztosítani arra, hogy megismerjék a világot. A könyvek, a mesék szeretete fontos, át kell adnunk a gyerekeinknek, de emellett ki kell őket vinni a négy fal közül, hogy lássák, hol élnek.

Forrás: pixabay.com

A telefonom az enyém! A számítógépem is az enyém! Van tv, van dvd- lejátszó, ha mesét szeretnének nézni, akkor ott nézzék. Játszani meg játszanak a temérdek játékkal ami a szobájukban van.

Először lettem nő és feleség, majd csak utána anya. Ugyanúgy megöleljük, megsimogatjuk, megcsókoljuk egymást a férjemmel a gyerekeink előtt, mint régen kettesben. Azt gondolom, hogy szülőként hiba úgy tenni, mintha a testiség nem létezne. Nem arra gondolok, hogy túlfűtött nyelves csókokat és altesti érintéseket kell prezentálni a kicsik előtt, de a férfi-nő kapcsolat természetét is a szülőktől látják. Nem beszélve arról, hogy a nagyfiunk pszichés tüneteket produkált amikor nem látta a szokásos összetartást köztem és a férjem közt. Nekik a legnagyobb biztonságot az jelenti, ha apa és anya szeretik egymást. Arról nem beszélve hogy nekünk is így a legjobb.

Nem töltjük meg minden hétvégén gyerekekkel a házat. Ez most jutott eszembe, ahogy a folytatáson gondolkoztam. Vannak olyan szülők, akik rendszeresen vendégül látják az ovistársakat, a szomszéd gyerekeket, a csiribiri tornáról a kis barátokat. Na mi nem vagyunk ilyenek. Nimród már kezdi mondogatni, hogy hívjuk át a barátját az oviból, és természetesen nagyon szívesen eleget teszek a kérésének, és néhány hetente átugrik a szomszédasszonyom is a kisfiával, de a komfortzónámba nem fér bele az állandó gyerek-és anyukasereg. Ha buliba hívják őket, mehetnek, és természetesen ha mi bulit tartunk, akkor vadulhat nálunk a gyerekség, de hogy ez minden héten így legyen… Mondhatjátok hogy antiszociálisak vagyunk, de mind a négyen örülünk, amikor végre együtt vagyunk. Hétköznap maximum egy-két órát látják a fiúk az apjukat, és általában én is kifacsarva kapom meg; szeretném nyugalomban eltölteni az estéket, azokkal, akiket a világon a legjobban szeretek. A hétvégéket is igyekszünk együtt tölteni, elugrani a családjainkhoz, kirándulni, bringázni, de vannak olyan szombatok vagy vasárnapok, amikor begubózunk, és mind a négyen a nappaliban tobzódunk egymás hegyén-hátán, és élvezzük a nyugit. 

Az énidőmet nem adom! Nyilván sokszor adom, de az meg is látszik rajtam. Ismerem magam. Szeretek egyedül lenni, feldolgozni a rengeteg ingert amit érzékeny emberként felveszek, és a legnagyobb hasznát az énidőmnek a gyerekeim és a férjem látják. 

Forrás: pixabay.com

Anya vagyok és (majdnem mindig) élvezem, de nem mondok le önmagamról, azokról a dolgokról amiket szeretek azért, mert gyerekeim lettek. Nem mártír akarok lenni, hanem boldog nő, boldog feleség, és boldog gyerekek boldog anyukája! 

A Felelős Szülők Iskolája újabb nagyszerű programot kínál azoknak a szülőknek, gyerekeknek, pedagógusoknak, akik azt szeretnék, hogy a gyerekek élvezzék és szeressék a tanulást.

Forrás: Felelős Szülők Iskolája

15 évvel ezelőtt, amikor általános iskolás lettem, nem nagyon válogathattak a szülők, a körzeti iskolába íratták a gyerekeiket. 

Én mintaszerű általános iskolás volt, magoltam, jelentkeztem, kitűnő tanuló voltam, de ennyi év távlatából bevallom, gyakorlatilag nincsenek emlékeim, mert annyira szürke, egyhangú és unalmas volt az általános iskolai élet, hogy  egy-egy barátságosabb tanári arc, és a különösen éles tanári hangok kivételével nem maradt meg abból a hat évből szinte semmi. (El is ballagtam hatosztályos gimnáziumba.)

A mai szülők és gyerekek előtt azonban széleskörű lehetőségek állnak, hogy olyan iskolát választhassanak, ahol a gyerekekkel megszerettetik a tanulást, ahol élményeket, emlékeket, tudásvágyat kapnak, amely elkíséri őket nem csak az iskolai életben, hanem felnőttként is.

Nemzetközi tesztek is bizonyítják, hogy ahhoz hogy a gyerekek boldoguljanak a jövőben, a mai magyar oktatási rendszernek változnia kell! Lépést kell(ene) tartania a mai rohanó életmóddal, élnie kell(ene) a modern technika adta lehetőségekkel, és legfőképp: figyelemmel kell lennie a gyerekek egyéni képességeire, és arra, hogy kibontakozhasson a tehetségük, hogy pozitív élményeket gyűjtve, és így önbizalommal telve állhassanak a saját lábukra.

A Felelős Szülők Iskolája már hét éve dolgozik azon, hogy boldog szülők boldog gyerekeket nevelhessenek, és a most szombati Edukációs Expo is ezt tűzte ki célul.

Árpilis 1-én 10:00 és 18:00 között a szülők, a gyerekek és a pedagógusok részére az Óbudai Csodák Palotája Playbarban (1036 Bp., Bécsi út 38-44.) egy élménypedagógia kaleidoszkópot szerveznek, hogy minél többen megismerjék az oktatásban rejlő új lehetőségeket.

Délelőtt a Rendezvényteremben a Szülők játszóterén az iskola előtt álló illetve alsós gyerekeket érintő előadásokat hallgathatunk, 20-30 perces terjedelemben. Szó lesz többek között arról, hogyan aktivizálhatjuk az agyunkat, a mozgás és a tanulás kapcsolatáról, arról, hogy mi szülők mire görcsölünk rá, objektív vagy relatív fogalom-e a jó és a rossz tanulóság, és a kedvenc témám a sorban, a gyermekagykontroll, ugyanis annak idején nyolc évesen én is részt vettem egy ilyen tanfolyamon, és a mai napig hasznosítom az ott tanultakat.

Délután 14:00 órától a nagyobbaké a főszerep. Ebben az etapban előadásokat hallhatunk arról, hogy mennyire fontos a gyerekek kreativitásának fejlesztése, megismerkedhetünk a villámolvasás módszerével, garantáltan jól szórakozhatunk Balatoni József, vagyis Jocó bácsi előadásán, aki értékes mondanivalóját ember, sőt, gyerekbaráti köntösbe bújtatja a hétköznapokban is, igazi élő kapcsolatot kialakítva így a tanítványaival. Nagyon fontos témát feszeget majd Polus Enikő mentálhigiénés szakember, aki a kis-és nagykamaszok online életéről ad majd elő, és hallhatunk a előadást a szülők és a gyerekek között tátongó szakadékról, amelyet a kütyük használata jelent. 

Mindkét előadásfolyamot egy kötetlen beszélgetés zár, ahol lehetőség van kérdezni az előadóktól, és Jocó bácsi ízelítőt ad az élménypedagógiából is, ráadásul az előadások között Bajnok Ildikó konduktorral kezdő homloklebeny-tréning gyakorlatokat végezhetünk. Tapasztalatból mondom, hogy nem olyan egyszerű amilyennek elsőre látszik, viszont nagyon hatékony!

Mindemellett az aulában interaktív expóval várják a szervezők a látogatókat, ahol gyerekprogramok, nyári táborok, könyvek és képzések közül válogathatnak a szülők és a szakma képviselői, az Orion teremben pedig társas- és logikai fejlesztőjátékok, ismeretterjesztő filmek, a Mozaik Múzeumtúra keretében vicces fejtörők és utazó kiállítás, valamint az Ökolábnyomokról szóló összeállítás várja a kicsiket és a nagyokat. 

Jegyeket a Felelős Szülők Iskolája honlapján tudtok vásárolni, 3.900 Ft-os (egész napos), illetve 2.200 Ft-os (félnapos) árakon.

A rendezvényről további információt itt találhattok.

A pedagógusokat további élmények várják: érvényes belépő és pedagógus igazolvány bemutatásával lehetőségük van egy interaktív kiállítás vagy egy science-show megtekintésére, melyre a Csodák Palotája jegypénztárában tudnak regisztrálni.

Ha nem dönt le minket egy újabb tavaszi vírus a lábunkról, mi ott leszünk Nimróddal az edukációs expón. Bár még csak öt éves, számomra nagyon fontos hogy olyan iskolát és tanítónéniket találjak számára, ami az ő egyedik igényeinek a leginkább megfelel. Ahol tekintettel vannak a személyiségére, és nem az az elsődleges cél, hogy információk garmadáját tömjék a fejébe, hanem hogy felismerjék, és jóindulattal, biztatással, tisztelettel kiaknázzák a benne rejlő lehetőségeket, és minél több gyakorlati tapasztalat alapján ismerhesse meg a világot, amiben felnőttként élni fog.

Szívből kívánom Lisáéknak és a Felelős Szülők Iskolájának, hogy minél szélesebb körben hintsék el az élménypedagógia magjait, a gyerekeinknek pedig azt kívánom, hogy olyan pedagógusokkal találkozzanak, akik pozitív és maradandó élményekkel ajándékozzák meg őket, a megszerzett tudás mellett!

A statisztikák szerint minden második házasság válással végződik. De vajon minden szakítás jól átgondolt és megalapozott döntés eredménye?

Forrás: pixabay.com

Tapasztalatból tudom, milyen komoly dilemma egy éppen rosszul működő házasságban, hogy eljött-e már az a pont, ahonnan nincs tovább együtt. Az a pont, ahol a felek már csak fájdalmat élnek át, ahol a boldogtalanság teljesen átszőtte a mindennapokat, amikor nincs mese, lépni kell.

Mi a bíróságról hoztuk vissza a házasságunkat, és a kereset beadásáig is hosszú, másfél éves út vezetett, kikövezve egy harmadikkal, fájdalommal, szerelemmel, szüléssel, hazugsággal, igazsággal, sírással, boldogsággal, egyszóval nem unatkoztunk. 

Azonban azzal, hogy nem hoztunk elhamarkodott döntést, sőt, hajlandóak voltunk visszafordulni a célegyenesből, az egyetlen veszteség ami ért minket, az a harminc ezer forint amit kifizettünk eljárási illetékként. Kaptunk helyette egy teljesen új alapokra helyezett kapcsolatot. Önismeretet. Nyugalmat. Még egy gyermeket. És az érzést, hogy ha együtt ezt is túléltük, akkor előttünk már nincs akadály.

Az élet persze nem ennyire rózsaszín, emberek vagyunk, érzelmi hullámokkal, amelyek előfordul hogy nem találkoznak egymással, de a közös élményeink megtanítottak arra, hogy ha éppen válni támadna kedvem, tegyem mérlegre az alábbiakat.

Forrás: pixabay.com

Gondold át te is mielőtt döntesz, hogy:

Tényleg a pároddal, a kapcsolatotokkal van baj? Nem önmagaddal? Az önbizalmaddal, az önértékeléseddel, a teljesítményeddel, a lelkeddel van problémád? Esetleg a főnököddel, a szüleiddel, a barátnőiddel? Előfordulhat ugyanis, hogy nem tudjuk megfelelően azonosítani és így kezelni sem az érzéseinket, esetleg olyan gyerekkori batyut cipelünk, amely megakadályozza hogy egészséges párkapcsolatban éljünk még akkor is, ha a párunk minden elképzelésünknek megfelel. Ha azt érzed, hogy a problémád belülről fakad, kérj segítséget. Hidd el, az egész családod örökre hálás lesz neked a bátorságodért.

Valóban visszafordíthatatlan a helyzet? Tényleg azt érzed hogy nem tudtok megállni a lejtőn? Egyikőtök sem tudja megfogni a másik kezét és azt mondani hogy “Állj!”, kapaszkodjunk föl újra oda, ahonnan indultunk, vagy még magasabbra? Ez nem könnyű, hiszen először is le kell győzni önmagunkat, aztán kemény, fárasztó munkával hegyet kell másznunk. De megéri, ha úgy érzitek, a történetetek nem érhet véget összezúzva a hegy lábánál, maradandó sérüléseket okozva mindkettőtöknek.

Valóban válni akarsz? Nem csak büszkeségből, sértettségből fenyegetőzöl ezzel? Nem csak azért vagdalkozol ezzel mert tehetetlennek érzed magad? Tudom, vannak helyzetek amikor az ember úgy érzi, hogy megalázták, megsértették, megbántották, és nem érez más eszközt a kezében, mint hogy egy huszáros vágással felégesse maga mögött a múltat. Elárulok egy titkot: a türelem, a szeretet, a kedvesség, a megértés a legkilátástalanabb helyzetben is segítségünkre lehet. Ezek a leghatásosabb fegyverek. Tapasztalatból tudom.

Tényleg nem szereted már? Ez a kérdés szorosan kapcsolódik az előzőhöz. Hiszen például megcsalt feleségként, vergődve a csalódás, a fájdalom, a megalázottság súlyos deszkái alatt ezt a legnehezebb kimondani: szeretem, és kimondhatatlanul fáj a szívem, amiért ezt tette velem, amiért nem engem szeret, amiért nem tisztelt, stb. De ha vissza akarjuk őt kapni, vagy legalább intelligens módon szeretnénk elengedni (hiszen van aki nem akar visszajönni, ez tény), akkor legalább önmagunknak be kell vallanunk az érzéseinket, hogy a lehető legtudatosabban tudjuk végigjárni az utat, amit kijelöltünk önmagunk, a párunk, és sok esetben a gyerekeink számára is.

Kimondtatok minden szót? Tudjátok kinek mi a problémája a kapcsolatotokban? Vagy hogy egyáltalán van-e problémája? Tisztában vagytok a másik és a saját igényeitekkel? Ha nem megfelelő a kommunikáció egy kapcsolatban, akkor a fejünkben lejátszott beszélgetések és az ebből adódó játszmák könnyen odavezethetnek, hogy már azt sem látjuk hogy kivel élünk együtt, és akivel együtt élünk mit vár tőlünk. Mert bizony ő is ott van, nem csak mi.

Csak a másik a hibás? Nagyon könnyű levenni a másikról a keresztvizet, pláne egy évek óta mérgesedő kapcsolatban, vagy ha egy harmadik lép be a képbe. De mielőtt bíróság elé citálnánk és ott mindennek elmondanánk a volt szerelmünket, álljunk meg, és helyezzük el magunkat, a cselekedeteinket, a mondatainkat az ok-okozati összefüggések szövevényes hálójában. Ott vagyunk, bizony, akkor is ha nem esik jól bevallani önmagunknak, hogy bizony mi is benne voltunk abban, hogy a helyzet jelenleg úgy áll, ahogy.

Forrás: pixabay.com

Mi a helyzet a gyerekekkel? Az a véleményem, hogy a gyerekek miatt összetartani egy boldogtalan álházasságot, az egyik legnagyobb merénylet, amit ellenük (és önmagunk ellen is) elkövethetünk. Ők tőlünk, szülőktől tanulják meg, mit jelent a boldogság. Ha azt látják, hogy a szüleik idegenként ténferegnek a lakásban, és legfejjebb a gazdasági kérdéseket vitatják meg egymással, akkor azt fogják gondolni, hogy ez a normális. Azonban ha a legcsekélyebb esélyét is látjuk, hogy a tönk szélén álló házasságunkat megmenthetjük, és dolgozva a kapcsolatunkon újra boldoggá tehetjük egymást, akkor érdemes elgondolkodni, hosszú távon mi éri meg jobban.

Ki akar válni? Én vagy a környezetem? Mint minden krízishelyzetben, a házassági hullámvölgyekben is lelkes tanácsadók a szülők, a barátnők, az óvodatársak anyukái, a kollégák, a fallabda-partnerek. Azonban, és ezt már több helyen, így a Ridikülben is hangsúlyoztam: két ember kapcsolatát, nem érti meg más, csak ők. Sőt, van hogy ők sem! Ne hagyjátok hogy a kibicek olyan irányba tereljenek benneteket, ami az ő életükre nincs hatással, de a tiédet, a párodét, a gyerekeitekét egy életre meghatározza. 

Jobb lesz? Biztosan? Anyagilag? Érzelmileg? Egy másik emberrel aki szintén nem lesz tökéletes? Ezek járulékos kérdések a szíved-lelked-gyerekeid boldogsága mellett, azonban érdemes átgondolni ezeket a tényezőket is, hiszen a jövő szempontjából senkinek nem mindegy.

Nem az a szándékom, hogy mindenekfelett kampányoljak a házasság mellett! Vannak helyzetek (sajnos túl gyakran), amikor nincs visszaút, és vannak helyzetek, amikor jobb is hogy nincs.

Azonban ha azt érezzük, hogy pislákol némi remény arra, hogy az egykor boldog, tartalmas kapcsolatunkba visszatérhet az élet, ne kövessük el azt a hibát, hogy büszkeségből, tehetetlenségből, önzőségből végleg kirántjuk a családunk lába alól a talajt. 

Forrás: pixabay.com

A saját házasságom fikciókkal kevert történetét megismerheted, ha elolvasod Jutalomjáték című regényemet. A közvetlen tapasztalataimat pedig meghallgathatod a Ridikül A talpra állás művészete című részében. 

Nem csak a férfiak találnak mentséget a saját viselkedésükre, hanem sok esetben a nők is igyekeznek felmenteni bántalmazójukat önmaguk és a környezetük előtt.

Forrás: pixabay.com

A címben szereplő mondat sajnos nem kitaláció. Az egyik régen elhunyt nagyapai nagynéném családi legendáriumban megőrzött, oly sokszor idézett mondata ez, melynek abszurditásán először sajnálkozva mosolyogtunk, aztán már csak sajnálkoztunk. Majd felháborodtam. Majd engem is megfújt a bántalmazás szele, és egyre több történettel találkoztam, amelyben ismerős, kedvesnek tűnő emberekről (nem jön a tollamra hogy férfi) kiderült, hogy valójában bántják vagy bántották a párjukat.

Szerencsésnek mondhatom magam, olyan családban nőttem fel, ahol a hangos szó sem volt megszokott, és a férjem is nyugodt, tisztelettudó, szerető férfi.

Az életemben egész sokáig csak valami füstös misztikumként szerepelt a családon belüli erőszak, amiről nem lehet beszélni, de volt olyan osztálytársam, akiről tudtam, hogy visszatérő vendég a lakásukban a rendőrség. 

Aztán az utóbbi években egyre gyakoribb találkozásaim voltak bántalmazott nőkkel, és bizony engem is megtalált egy sértődött, tehetetlen pofon, ami nem fájt, a lelkemnek sem, de ha felcsendül az a dal a rádióban ami az eset pillanatában szólt, rögtön az jut eszembe: “Erre a számra vágtak pofon!” És először nevetek rajta még mindig, valószínűleg kínomban. Pedig ebben sincs semmi vicces, annak ellenére, hogy nem volt folytatólagos és nem volt fizikailag fájdalmas, vagy maradandó.

S hogy miért íródik ez a poszt? Mert újabb felháborító önfelmentő szöveggel gazdagodott a “gyűjteményem” egy olyan, a közvetlen baráti körünkben lévő férj szájából, aki szerint elfogadható hogy néha elcsattan egy-egy pofon. 

Forrás: pixabay.com

Íme a repertoár:

“Azért provokáltad ki a pofont, hogy legyen miért utálnod.” Ez volt az én történetem felmentő szövege. Több szót nem is érdemel.

“Van a hisztinek olyan fokozata, amikor már csak a pofon segít.” Ezt olyan ember mondta, akiről soha nem gondoltam volna hogy kezet emel valakire aki gyengébb nála.

“Élvezte, hogy miután megütöttem, körbeugráltam vezeklésképpen. Vissza is élt vele.” Gratulálok. Felnőtt ember, élete derekán ezzel mentegeti magát.

“A nők hormonjai időnként annyira bepörögnek, hogy elkél egy pofon, hogy lecsillapodjanak.” Példamutató kétgyerekes apuka…

Kedves férfiak szigorúan kis f-fel! Ti nem látjátok a feleségeteket, a barátnőtöket, a nőt, az embert önmagatokkal szemben amikor felemelitek a kezeteket? Akit szerettek, vagy szerettetek egyszer? Aki megszülte és neveli a gyerekeiteket? Akiben egykor annyi gyönyörötöket leltétek? Aki ugyanúgy ember mint ti magatok, és akinek ugyanúgy joga van a testi integritáshoz, ahhoz hogy sértetlen maradjon testileg és lelkileg?!

Nem látjátok. Mert önmagatokat látjátok. Akiket nem úgy szerettek, nem úgy neveltek ahogy kellett volna. A saját gyengeségeteket, a tehetetlenségeteket, az önbizalomhiányotokat, a félelmeiteket, az érzést, hogy lenyomom, mert én vagyok az erősebb. Mert legalább ettől annak érzitek magatokat.

Forrás: pixabay.com

Ti nem látjátok a MOM Parkban a hatalmas monoklival, szégyenkezve sorba álló gyönyörű, fiatal nőt, aki meg sem próbálja eltüntetni szabályos arcáról a verés nyomait, mert akkorát kapott, hogy lehetetlen lesminkelni. Nem látjátok az idős asszonyt a pékségben a már sárguló véraláfutással, amely az egész arcát beteríti, vagy a negyven kilóra fogyott kórházi nővért, akinek nyáron nem takarja véraláfutásos felkarját a fehér ing. Nem látjátok a csalódottságot a nők szemében, amikor örökre lehúzzátok magatokat és a férfiasságotokat előttük a vécén, amikor először kezet emeltek rájuk.

Nem látjátok, rendben (dehogy van rendben!). De nem látjátok az anyátokat? A nagymamátokat? A húgotokat? A nőnemű unokatestvéreiteket sem? És tényleg elhiszitek az összes maszlagot, amivel önmagatokat mentegetitek a többi ember, sőt, a többi NŐ előtt? 

Talán igen, talán nem.

A nagyobb baj azonban az, hogy a jelenség pszichológiája miatt a bántalmazott nők ha el nem is hiszik a szövegeiteket, de sajnos a mentegetésben partnerek. Ezt nem róhatjuk fel nekik, hiszen a fizikai bántalmazást, pláne ha folytatólagos, nagy eséllyel lelki bántalmazás is kíséri, amely a nők önbizalmára, önbecsülésére oly rombolóan hat, hogy az erőszakos párjukkal szembeni félelem átszövi az életüket.

Azonban ha mi, nők is legalizáljuk a saját bántalmazásunkat, akkor mikor lesz ennek vége? 

Utópisztikus gondolat a családon belüli erőszak teljes felszámolása, különösen úgy, hogy a hatóság is csak akkor lép, “ha már vér folyik.” 

Gyerekek nőnek fel ilyen környezetben. Vagy fel sem nőhetnek.

Forrás: pixabay.com

Ha te, vagy a barátnőd, a munkatársnőd bántalmazó kapcsolatban él, tudnotok kell, hogy TI is kérhettek segítséget az alábbi szervezetektől:

Eszter Alaptívány

Shelter-ház az életveszélyből menekülőknek

Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen 

Jogotok van a teljes élethez, a szabadsághoz, az egészséghez, a gyerekeiteknek ahhoz, hogy biztonságban nőjenek fel!