Nyílt levél az anyósomnak

Ősi ellenség, vagy nélkülözhetetlen szövetséges?

Forrás: pixabay.com

Kedves Ibi mama!

Köszönöm.

Köszönöm, hogy nyílt szívvel fogadtál, amikor először, az izgalomtól kipirulva kaptattam fel hozzád a III. kerületi panelház lépcsőin.

Köszönöm, hogy nem hasonlítottál a fiad előző barátnőjéhez.

Köszönöm, hogy nem a 23 éves kislányt láttad bennem a 34 éves fiad mellett, hanem a tudatos, törekvő, életét kezdő fiatal nőt.

Köszönöm, hogy rögtön képes voltál meglátni, mennyire szeretem életed értelmét.

Köszönöm, hogy nem láttál bennem riválist.

Köszönöm, hogy nem tudtál mindent jobban, mint én, vagy ha mégis, azt kedvesen, építő jelleggel tanítottad meg nekem.

Köszönöm, hogy – bár nem könnyű ember a fiad –, az értékek, amiket magával hozott, amit te tápláltál belé, most a mi családunkat táplálja.

Köszönöm, hogy megtanítottad neki, hogy mérlegeljen, mielőtt véglegesen dönt.

Köszönöm, hogy megtanítottad neki, hogy tisztelje az én önálló törekvéseimet.

Forrás: pixabay.com

Köszönöm, hogy tisztel engem, és köszönöm, hogy szeretni tudja a gyerekeit.

Köszönöm, hogy megbízhatott benned, és így megbízik bennem is.

Köszönöm, hogy segít a házimunkában. Hogy el tudja indítani a mosógépet, hogy tud főzni, hogy nem derogál neki kivenni a részét a házimunkából.

Köszönöm, hogy szeret világot látni, és azt szeretné a családjának is megmutatni.

Köszönöm, hogy mértékletes, higgadt, ezzel ellensúlyozza az én végletességemet, hirtelenségemet, lobbanékonyságomat.

Köszönöm, hogy mindig jöttél, és köszönöm, hogy mindig tudtad meddig maradj.

Köszönöm, hogy elfogadtad, hogy a fiad felnőtt férfi, én pedig felnőtt nő vagyok.

Köszönöm, hogy cinkosunk voltál a nagy családi nyaraláson, hogy legyen egy lopott órácskánk.

Köszönöm, hogy amikor a házasságunk válságba került, mellettünk voltál. Nem mellette, nem mellettem, hanem mellettünk. Hogy csak akkor szóltál, ha tanácsot kértünk, és megmutattad nekünk, hogy ki az, akinek érdekeit elsődlegesen szem előtt kell tartanunk: az unokád.

Ha te nem lettél volna, meggyőződésem hogy elváltunk volna, és nem született volna meg Petyus, nem lenne a családunkból, a mostani életünkből semmi.

Forrás: pixabay.com

Köszönöm, hogy akkor higgadt, szelíd szavaiddal lehűtötted az indulataimat, és eszembe juttattad, hogy feleség vagyok, és anya. Olyan belső tartásom lett a segítségeddel, amellyel háborút, férjet, családot nyertem.

Köszönöm, hogy megmutattad, hogy attól hogy egy nő érett korba lép, ugyanúgy nő maradhat. Sportolhat, dolgozhat, utazhat, szerethet.

Köszönöm, hogy megmutattad, hogy idővel el kell majd engednem a gyerekeim kezét, hogy megtanulhassanak élni.

Köszönöm, hogy amikor beteg lettél, nem terheltél, hanem óvtál minket az állapotoddal járó nehézségektől.

Köszönöm, hogy megmutattad, hogy lehet méltósággal viselni a legnagyobb kínokat is.

Köszönöm, hogy nem voltál mártír az utolsó napjaidban sem. Hogy nem jajveszékeltél, nem követelted magadhoz a fiaidat mert ez „neked jár”. Akkor sem magadra gondoltál.

Hogy hibáztál-e valamiben? Ki vagyok én, hogy megítéljelek? Egy anya, aki már hibázott, és még fog is. Sőt, talán ezekben a pillanatokban is épp hibákat követ el.

Szerencsés vagyok, mert nem feleltél meg a sztereotípiáknak. Mert őszintén szeretted a fiadat, szerettél engem, és szeretted az unokáidat. Mind az ötöt. (Pedig az ötödikből sajnos csak a pocakot láttad.)

De nem vagyok szerencsés, mert már több mint két éve nem vagy mellettem.

Pótolhatatlan a szíved.