Benned rögtön a szülés után tudatosult hogy anya lettél, vagy te is azon kapod magad időnként, hogy rácsodálkozol a gyermekedre, és még mindig hihetetlennek tartod hogy épp téged választott?
Forrás: pixabay.com
„Ez az alvó angyal tényleg az én gyerekem?”
„Istenem, tényeg anya lettem?”
„Ez a baba belőlem és a páromból lett?”
„Anyja neve? Ja, hogy az én vagyok!”
Ismerős gondolatok?
Előfordul, hogy évek telnek el, mire valóban felfogjuk, visszafordíthatatlanul édesanyák lettünk. A gyermekünk a miénk, belőlünk lett, mi vagyunk érte és a boldogságáért a felelősek.
Négy és fél éves a nagyfiam, és két éves múlt a kicsi, de azt kell hogy mondjam, körülbelül egy évvel ezelőtt ülepedett le bennem az érzés, a tudat, a tény: gyerekeim vannak. Kettő. Fiaim.
Ennyi időre volt szükségem ahhoz, hogy ne kapjon el időnként az érzés a fiúkat nézve hogy „Úristen. Ezek a kis ufók az enyémek. Én vagyok az anyjuk. Anya vagyok. Hogy történt ez?”
Azt hittem csak én vagyok defektes. Vagy személyiségzavaros.
De az utóbbi időben egyre több anyukától hallom, hogy még mindig nem fogta föl, életet adott valakinek.
S hogy miért lehet ez? Csak találgatni tudok.
Én szinte az Egyetemi Rockwell Klubból mentem szülni. Nyilván ez túlzás, de tény, hogy 23 évesen még egyetemista voltam, alig 26 évesen pedig anya.
A terhességemet teljesen természetesnek tekintettem. Sőt, igazából a teherbeesésemet is. Aztán amikor a kis 4050 grammosom ott röfögött (nem sírt, röfögött) mázgásan a mellkasomon, csak ennyit tudtam mondani: „Nem igaz! Nem igaz!”
Forrás: pixabay.com
Aztán minden felgyorsult. Etetés, pelenkázás, büfizés, szétköltözés, séták, státuszok, mérések, fürdések, alvások, és persze határtalan, ösztönös szeretet.
Mindent a belső hangom és a legjobb tudomásom szerint csináltam, de néha olyan volt, mintha kívülről moziznék. Ez én vagyok ezzel a babával? Én, aki hetente háromszor reggelig táncoltam a buliban? Én, aki együtt sírt a gyámhivatalban az ügyféllel mint egy kislány? Én, aki előtte csak egyszer fogtam a kezemben csecsemőt?
Büszke voltam magamra, mert magabiztos, tudatos első babás anyuka voltam, és segítségként élveztem a szüleim támogatását (ennyi járt nekünk, ha már Apa nem mindig volt velünk).
De akkor is hihetetlen volt!
Aztán egyszer csak a hurkás baba beszélni kezdett.
Hová tűnt az idő? Mi történt közben? Hogy nőtt meg ilyen gyorsan? Úgy áll a wc előtt mint egy férfi. Úgy magyarázkodik mint egy férfi. Pont olyan türelmetlen mint egy férfi (meg az anyja).
Ez a beszédes, szeleburdi, finom vonású, szinte lányos arcú egy méteres gyerek az enyém? Tejóisten!
Az bizony, Tejóisten, jön a következő!
Nekem? Kettő? De hát én egyke vagyok! Azt sem tudom mi fán terem ez a testvér-dolog.
Aztán már a kicsi is állt.
Megint hová tűnt egy év?
Elveszett a játék-pelenka-tejcsi-főzés-öltözés-alvás-fürdés-családi napközi-Dévény-torna-fül-orr-gégészet-költözés és persze dupla határtalan szeretet között.
Forrás: pixabay.com
Mostmár mindketten beszélnek. Összefüggéseket látnak. Határozott véleményük van (mondjuk az eddig is volt), amit egyre választékosabban fejeznek ki.
Már nem csak drága kis testecskék, akiket életben kell tartani, hanem önálló emberkék, önálló igényekkel, nézőpontokkal, gondolatokkal, akik a maguk módján alakítják a családunk életét.
Azt hiszem, nekem személy szerint azért tartott olyan sokáig a tudatosulás, mert korom szerint felnőttként, de mégis gyerekfejjel lettem édesanya. Ahogy nőttek, én is felnőttem a feladathoz. A saját szememben.
És bízom benne hogy az övéikben is.
Nem állítom, hogy mindenkinél a kor játszik ebben szerepet.
Lehet, hogy én gondolom túl, és sokkal egyszerűbb, prózaibb oka van a „nehéz felfogásunknak”: olyan mértékben, és olyan hirtelen fordul a feje tetejére az életünk még egy tervezett baba születése után is, hogy nem tudjuk követni az eseményeket.
Forrás: pixabay.com
Annyira lefoglalnak minket a pici körüli első időszak újdonságai, a sok tanulni-és tennivaló, hogy nem emeljük ki a fejünket a napi rutinból, így elmegy mellettünk az idő.
Vagy a gyors fejlődés, a gyermekeink szinte percről-perce történő változásai miatt kapkodjuk a fejünket?
Amikor a fiaim két napra elmennek a nagymamához, olyan mintha új gyerekeket kapnék vissza.
Magasabbak, nagyfiúsabbak, még a hangszínük, a szóhasználatuk is más.
Lehet, hogy ezt az ugrásszerű metamorfózist nézzük tátott szájjal mi, akik később kapcsolunk?
Bármi legyen is az oka, minden apró felismerés csodálatos, minden tudatosulás fantasztikus!
Mert ők maguk a csoda!