Akinek gyereke van, az tudja, hogy elég egy pillanatra elfordítani a tekintetét, rögtön kész lehet a baj.
Forrás: pixabay.com
Két fiam van, és bizony mindketten rendkívül kreatívak ha arról van szó, hogy veszélybe sodorják önmagukat, egymást, és a szívműködésemet.
Ha gyerekekről van szó, tényleg elég egy villanásnyi figyelmetlenség, és már a magasba másznak, vagy épp leugranak, éles tárgyakat vesznek a kezükbe, vagy épp a szájukba. Legót dugdosnak az orrukba, fülpiszkálót a fülükbe, mi meg verjük a fejünket a falba, hogy milyen gondatlanok vagyunk, amiért el mertünk menni pisilni, vagy kifújtuk a másik gyerekünk orrát.
Nálunk az alábbi esetek fordultak és fordulnak elő, amitől egy pillanat alatt kiver a víz:
Nimród állandóan rohan. Ez nyílt területen nem probléma, de előfordult, hogy három évesen egy étteremben a vécéről rohant vissza. Előre futott, miközben hátrafelé figyelt. Igen. Ahogy a nagy könyvben meg van írva, épp akkor fordította előre a fejét, amikor az egyik asztal sarkához ért. Megfeküdt. Nem lett komoly baja, de a pulzusomat felküldte a plafonra.
Domboldalban lakunk, és a lakóparkunk közös, bekerített parkolóját imádják a gyerekek a lejtő miatt. Mert milyen klassz legurulni bringával, kismotorral, futóbiciklivel. Az. Nagyon klassz. Gyakorlatilag folyamatosan kerülget az idegbaj, de próbálok bízni a gyerekeimben, és rájuk imádkozni a sisakot. A nagyobbak már felállnak a bicikli vázára és úgy gurulnak, ami persze a kicsiknek nagyon tetszik, és reszketve várom a percet, amikor a fiaim rájönnek, hogy is kell ezt csinálni. Klassz amikor felsorakozunk a többi szülővel a lejtő mellett, de még klasszabb látni a 8-10 gyereket 2 évestől 12 évesig, amint vigyorogva gurulnak a járgányukkal. Nem olyan biztonságos, mint a tabletezés, de sokkal nagyobb élmény. Nekik.
Forrás: pixabay.com
Most kaptak a fiaink emeletes ágyat. Állatira irigylem őket, mert én is szerettem volna gyerekként, de mivel nem volt tesóm, a szüleim nem látták indokoltnak a beszerzését. A szokásos nyári táborban azonban emeletes ágyak voltak, és amikor hetykén, a létrára ügyet sem vetve leugráltam a felső ágyról, eszembe sem jutott, hogy ez kívülről hogy nézhet ki. Na, mostmár tudom. Gyakorlatilag betüzelhetnénk az ágy létráját, mert Nimród nem használja. Hiába imádkozom, hiába fenyegetőzöm, hiába festem le előtte a traumatológia zsúfolt folyosóját, mégis ugrálva közlekedik.
Ollóhasználat. Egyetértettem az óvónénikkel, akik arra kértek minket, ösztönözzük a gyerekeket az önálló ollókezelésre. Sőt, nagyon jó dolognak tartom, hogy a napi gyümölcsszeletelésbe is bevonják őket. De attól még spiccen van minden idegszálam amikor látom, hogy nyúl az olló felé.
Jobb oldal vagy baloldal, nem mindegy? Nimród nagyon hamar megtanult két keréken biciklizni. Miután úgy láttuk, hogy eléggé megbízható, elindultunk négyen három bringával kirándulni. Amíg a Duna-parti bicikliútra leértünk, forgalmas utakat szegélyező járdákon tekertünk. Egyszer Nimród annyira elkalandozott, hogy hiába mondtuk, hogy kanyarodjon balra, amerre a járda folytatódik, ő jobbra indult, amerre már a zebra volt. Az apja mindig ügyel rá, hogy a gyerek kartávolságon belül legyen, így nem lett gond, de azt hiszem soha életemben nem üvöltöttem még olyan hangosan, hogy „BALRAAAA!!!”, mint akkor.
A minap fordult elő, hogy miközben fürödtek a fiúk, kimentem a konyhába inni egy pohár vizet. Mire visszaértem, a fiaim hidat építettek a kád fölé. Önmagukból. A kezükkel a kád egyik szélén támaszkodtak, a lábukkal meg a másikon. Elég egy kósza vízcsepp, és mindkettő szedegethetné a fogait a kád aljáról. Nem értették mi a problémám.
Forrás: pixabay.com
Szintén kerülget a frász, amikor kicsatolják magukat az ülésben. Nimróddal nem nagyon fordul elő, de Petyu az utóbbi időben rákapott, és óriási boldogság, amikor le kell húzódni emiatt az út szélére.
Ha épp nem az övet csatolja ki a kétévesem, akkor a kocsiajtót kezdi el nyitogatni. Természetesen a gyerekzár be van kapcsolva, azonban a napokban észrevette a nyitott kocsiajtón azt a fehér kis pöcköt, amit hú de jó, fel és le lehet kapcsolni. Na azóta minden alkalommal ellenőrzöm a gyerekzárat.
Imádom, amikor rájuk köhögnek az oviban, a csanában, a játszótéren, a játszóházban. Ezt azt hiszem nem is kell tovább ragoznom.
És a személyes kedvencem… Édesanyám és a férjem annyira beszélgettek az étkezőben, hogy én hallottam meg a fürdőszobában a gyanús zúgást. Kivágódtam, és láttam, hogy Nimród megtalálta a hajnyíró gépet, és azon melegében ki is próbálta. Hetekig ott volt az egyébként frissen rövidre nyírt hajában a csík, amit beleszántott a nullással. Azóta a felső fiókba került a hajnyíró.
Igyekszünk a férjemmel, hogy a gyerekeink minél több tapasztalatot gyűjthessenek a világról, a körülöttük lévő dolgokról. Szeretnénk, ha önállóak lennének, ha néhány éven belül nem okozna nekik gondot egy szelet kenyér megkenése, vagy egy többnapos biciklitúra.
Forrás: pixabay.com
Féltjük őket, persze, kiváltképp én. De nem szeretném, hogy az én félelmeim miatt kimaradjanak bármiből.
Pisilnem is ki kell menni, sőt néha szomjas is vagyok, na meg éhes, és van, hogy a másik gyerek a másik szobából szólongat, hogy nézzem meg a garázst, amit nekem épített.
Mindent megteszünk a testi (és lelki) épségükért. Szigorúan el vannak zárva a gyógyszerek, a vegyszerek, soha nincsenek egyedül, ha valami fő a konyhában (nekem ez a legfőbb félelmem), és még sorolhatnám, a lényeg, hogy amit csak tudunk, megteszünk a biztonságukért.
De nincs szívem kiparancsolni őket a gyerekseregből, miközben önfeledten nevetnek a lejtőn gurulva, én meg imádkozom, hogy este nyolc ép végtagot takarhassak be, és két sérülésmentes kókuszfejre adhassak jóéjtpuszikat.