Bízom benne, hogy a gyerekeim egy lelkileg nyitottabb, egészségesebb generáció tagjaiként nőhetnek fel.
Forrás: pixabay.com
A vak is láthatja, hogy reformáció zajlik a gyermeknevelésben napjainkban.
A poroszos módszerek letűntek, és helyüket átvette a liberalizmus, melyben a gyerekek sokkal nagyobb mozgásteret kapnak, mint még akár 20-30 évvel ezelőtt is.
Egy korábbi bejegyzésemben írtam arról, hogy mélyen egyetértek Polus Enikő mentálhigiénés szakember szavaival, mely szerint a mai szülők nehéz helyzetben vannak, hiszen egy olyan korban nőttek fel, ahol a gyerek az „csak” gyerek volt.
Az volt a jellemző, hogy nem vehetett részt a döntésekben, sok esetben a szülők jelölték ki számukra az életutat, és amit anyu/apu mondott, az úgy volt, mert anyu/apu mondta.
Ehhez képest próbálnak gyermeket nevelni egy olyan szemléletű világban, ahol a gyermeknek lehet véleménye, ahol nem elfogadott az, ha elrepül egy füles vagy egy nyakleves, ahol elsősorban szeretni, és nem nevelni kell a gyerekeinket.
Tegnap a négy és fél éves nagyfiam kijelentette, hogy utálja amikor mérges vagyok rá, és az öccsére. Nem duzzogva, nem sértetten mondta. Egyszerűen legózás közben rám nézett és kijelentette, hogy ettől rosszul érzi magát.
Már vettem a levegőt a hegyi beszédhez hogy „Én is utálom amikor olyat csináltok, amiért mérgesnek kell lennem rátok…”, aztán inkább csendben kifújtam a levegőt, és megköszöntem a gyereknek, hogy ezt elmondta nekem.
Forrás: pixabay.com
30 éves múltam.
A környezetem tele van pánikbeteg, szorongó, depressziós emberekkel, akik évek, sokszor évtizedek óta hordozzák magukban a ki nem mondott érzéseket.
Sorban jönnek az üzenetek felnőtt nőktől, hogy „Anyukám mindenbe beleszól…” „Hiába van gyerekem, apám nem hajlandó tudomásul venni hogy felnőttem…” „A férjemmel nem tudok beszélni…” „Nincsen olyan barátom akivel megbeszélhetném a problémáimat…”
A mi generációnk a szülők által felállított szabályok között nőtt föl, amelyek egy régebbi világból származtak, majd miután kijártunk minden iskolát, ott találtuk magunkat egyedül a tömegben egy olyan világban, amire nem készítettek fel minket.
Egy világban, ahol az boldogul, aki ötletes, aki ügyes, aki gyors döntéseket képes hozni a millió lehetőség közt. Akinek a változáshoz való alkalmazkodási készsége jól működik, aki nem esik kétségbe, ha összedől körülötte a világ.
Hiányzik a fészek. A korlátok. A helyettünk meghozott döntések. Itt hideg van. És sokan vannak. És felelősséget kell vállalni magunkért, a családunkért.
Úristen, családom van!
Jön a szorongás, a pánik, a depresszió.
Forrás: pixabay.com
Nem tudom szülőként mit rontunk el. Valamit bizonyára, hiszen tökéletes szülő nincs.
Igyekszem mindenesetre minél nagyobb mozgásteret adni a fiaim szavainak, gondolatainak, ötleteinek, a személyiségüknek, a szárnyaiknak.
Szeretném, ha minél több tapasztalatot szereznének, ha kipróbálnának olyan dolgokat is, amiktől engem a frász kerülget. Ha magasra másznának a mászókán, ha eveznének a Dunán, ha elmondanák, hogy szerintük miért nem jó az a legó autó amit építek, vagy faarccal mondanák a képembe hogy „Nyugodj már meg…”.
Szeretném ha nem kellene skatulyában élniük, ha joguk lenne kilógni a sorból a gondolataik, a milyenségük miatt.
És ha támadás érné őket azért, mert mernek mások lenni, lenne hová jönniük vigaszért, és azért, hogy erőt gyűjthessenek.
Emellett azonban azt is szeretném, ha tisztelnék a szüleiket, a felnőtteket, akikkel a napjaikat töltik. A társaikat, akiknek ugyanúgy lelkük, személyiségük van, mint nekik. Az állatokat. Az épített és a természetes környezetet.
Szeretném, ha nem nekik kellene kitalálniuk, hogy mikor kell vacsorázniuk, fürdeniük, lefeküdniük. Ha nem nekik kellene kitalálniuk, hogy mit vehetünk meg a boltban és mit nem. Ha nem nekik kellene kitalálniuk, hogy mikor kell összepakolni a játékokat és mikor nem. Mert nem az ő dolguk kitalálni gyerekként, hogy meddig mehetnek el. Mert elbizonytalanodnak.
Forrás: pixabay.com
Igyekszem hát olyan kereteket adni a gyerekeimnek, ami biztonságot ad nekik, és eligazítja őket az alapvető társadalmi konvenciókban, úgy mint tisztelet, udvariasság, élni és élni hagyni-elv.
Ezek között a keretek között azonban önmaguk lehetnek. És én nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy kik ők! Mit gondolnak, mit éreznek? És nem csak azt akarom meglátni, amikor jó kedvűek, vagy épp ugyanazt gondolják, amit én. Nem csak az érdekel, amikor vigyorognak rám mert landol a kezükben a kindercsoki.
Az is érdekel, amikor utálnak.
Mert én akkor is szeretem őket.
És minden vágyam, hogy olyan felnőttek legyenek, akik szorongások nélkül mernek majd kilépni az életbe, dönteni, választani, felelősséget vállalni, kommunikálni, önmaguk lenni. Mert tisztában lesznek azzal, kik is ők valójában és mire képesek.