“Ilyenkor mindenki a sajátjára gondol.”

Fáj a szívem. Fáj, az elment gyerekekért, és az itt maradt édesanyákért.

Forrás: pixabay.com

Vasárnap reggel van.

Reggeli után a nappaliban kihúztuk a kanapét, és összebújva nézzük Miki egeret a fiúkkal. 

Mert ezt kérték. Csináljunk meg a nagy ágyat, hogy mind a négyen ideférjünk.

Nézem őket, és szorongatja a torkomat a sírás. Most ahogy írok itt köztük még jobban.

Azt terveztem, hogy a következő bejegyzésem az eddig alkalmazott gyermeknevelési elveink csődjéről fog szólni.

De az élet közbeszólt, és több mint tíz gyerek értelmetlen halála kegyetlenül kólintott fejbe és gondolkodtatott el újra: mi az ami igazán fontos az életben?

Sokszor egymásnak feszülünk az ötévesemmel. Szemtelen, visszabeszél, és lassan nem csak alkalmi, hanem állandó süket. A két és fél évesem a bátyja anno elmaradt dackorszakát is pótolja, csapkod, harap, és az univerzum összes energiájával képes a képembe ordítani hogy NEEEEEEM!

De itt fekszenek mellettem. Itt szopják az ujjukat az egyforma rongyijaikat szorongatva, néha csak úgy passzióból belerúgva vagy rácsapva a másikra, nehogy már elteljen öt perc balhé nélkül. Itt hangoskodnak, minden pillanatban vonyítva, egyszerre követelve valamit. Itt vannak nekem és itt nyávognak hogy nem tudnak levetkőzni és felöltözni. Hogy nem jó a reggeli, hogy kérnek csokit, kisautót, toronyórát lánccal.

Belegondoltam mit érezhetett az az édesanya, aki az éjszaka közepén kapott egy hívást, hogy az imádott gyereke buszbalesetet szenvedett. De jól van? Nem tudjuk még. De él? Azt sem tudjuk.

Nem tudta hosszú órákig, vagy akár egy egész napig, hogy él-e a gyereke. Micsoda tehetetlenség, micsoda kétség, micsoda kín! Talán borzalmasabb mint a bizonyosság a tragédiáról.

Azt olvastam, hogy volt aki Veronába érve szembesült vele: a gyereke nem élte túl a balesetet. Élete leghosszabb útja lehetett, melynek a végén talán azt kívánta: bár soha nem érkezett volna meg.

Politikai nézetektől mentesen néztem Szijjártó Péter sajtótájékoztatóját, és azon gondolkodtam, hogy vajon tényleg ennyire meg van-e rendülve. Aztán kimondta: “Ilyenkor mindenki a sajátjára gondol.”

Nekem kettő van. Kettő égetnivaló, szemtelen, örökmozgó, hangos, ön-és közveszélyes idegőrlő banditám, akikbe szerelmes vagyok, és akik bármennyire is képesek kiborítani, épen és egészségesen cuppognak a két oldalamon, néha merő “jóindulatból” megkínálva egymás, vagy az én vesémet a sarkaikkal.

Nem tudom mennyi erő szükséges ahhoz, hogy egy ilyen borzalmat fel lehessen dolgozni, vagy egyáltalán felfogni, hogy megtörtént.

De minden anyának és apának, akiknek elmentek a gyermekei, kívánok rengeteget ebből az erőből, és kapaszkodókat, amik idővel majd könnyebbé teszik számukra az életet.

Annak pedig, aki Istennek hála nem érintett (önmagamat is beleértve), azt kívánom, hogy soha ne élje át ezt a mérhetetlen fájdalmat, és amikor készül ledobni a láncot a gyerek viselkedése, matek egyese vagy választottja miatt, akkor is “gondoljon a sajátjára.”