AnyuSzív

Mennyire veheti át egy mozaikcsaládban a mostoha szülő a különélő szülő szerepét a gyereknevelésben? Egyáltalán át kell-e vennie valamennyire is? Annyi bizonyos, hogy ebben a helyzetben is a felnőtteknek kell okosnak lenniük. Nem minden mostohagyerekkel könnyű, de sokszor a mostohaszülővel vagy épp az elvált szülővel sem. Létezik egyáltalán felhőtlenül boldog mozaikcsalád?

Forrás: pixabay.com

Nemrégiben részt vettem egy konferencián, ahol Mirnics Zsuzsa klinikai szakpszichológus mesélt a mozaikcsaládok szellemiségéről, illetve arról, hogy milyen szerepet tölthetnek be a mostohaszülők a társuk gyermekeinek életében.

Nem csupán szakmai körökből, hanem a közelebbi és távolabbi környezetemből, sőt, az AnyuSzív-csoportból is értek ingerek, érkeztek kérdések ezzel a témával kapcsolatban.

Jó magam teljes, vagy ahogy Mirnics Zsuzsa mondta, nukleáris családban nőttem föl, és jelenleg is ebben a rendszerben nevelem a gyerekeimet a férjemmel, de mivel ez mind kevésbé jellemző a mai családokra, beszélnünk kell az egyre elterjedtebb rendszerről, a mozaikcsaládokról is.

Épp azért, mert a saját bőrömön nem tapasztaltam meg ezeknek a családoknak a hatásait, jellemzőit, csupán a szakember által elmondottakra és a saját véleményemre alapozom a bejegyzésemet. No meg azokra a működő, vagy kevésbé működő mozaikcsaládokra, amiket magam körül látok.

Forrás: pixabay.com

A mozaikcsalád egy speciális szerveződés, amelyre, bármennyire is igyekeznek a tagjai, nem illenek rá a teljes család jellemzői. Hiszen ennek a családnak minden tagja sérülten érkezik a rendszerbe.

A felnőttek elváltan, lelkileg, egzisztenciálisan megcibálva jönnek, a gyerekek elvesztették maguk mellől az egyik szülőjük állandó jelenlétét, az addigi biztonságos, megszokott környezetük megváltozik, és korántsem biztos, hogy a tagok, legyenek gyerekek, vagy felnőttek, kellően feldolgozták az őket ért veszteségeket ahhoz, hogy nyugodt lélekkel kezdjenek új életet.

Fontos kérdés, hogy a mostohaszülők mennyiben vegyenek részt a társuk gyermekeinek nevelésében. 

Mirnics Zsuzsa szerint a mozaikcsalád felnőttpárja között létrejöhet nagyon jó szeretői, segítői társkapcsolat, azonban semmi esetre sem szülőtársi viszony.

Azt gondolom, hogy ezzel kapcsolatban az sem mindegy, hogy a gyerekek életvitelszerűen élnek az újonnan alakult háztartásban, esetleg csak kéthetente vannak ott, vagy mondjuk heti váltásban.

Forrás: pixabay.com

Vékony jégen kell egyensúlyoznia a mostohaszülőknek, különösen az első időkben, hiszen a gyerekek érzékenyek. Bármennyire vigyázunk is egy válás során, mégis csak sérülnek, el kell hagyniuk a komfortzónájukat, és gyakran fókuszálják a kis lelkükben lévő tehetetlen haragot a “harmadikra”, függetlenül attól, hogy valóban ő volt-e az oka a szakításnak, vagy egyéb okból váltak el a szülők.

Azt gondolom, hogy a mostohaszülő és a mostohagyermek közötti kapcsolat koordinátorának, főleg ha a gyermek kicsi, a vér szerinti szülőnek kell lennie. Nem egyszerű feladat, hiszen sokszor villámhárítóként kell funkcionálnia a gyereke és a társa között, ami egy jól működő nukleáris családban nem jellemző, viszont a mozaikcsaládnak majdhogynem alapvető kelléke ez a jelenség.

Nehéz, sőt talán lehetetlen megmondani, hol húzódik az egészséges határ, amelyet egy mostohaszülőnek nem kell, sőt, nem is szabad átlépnie. De minél több időt tölt együtt a gyermekkel, a gyermek élete, viselkedése, cselekedetei annál nagyobb hatással vannak az ő, és esetleg az általa a családba hozott vagy épp a már később érkezett gyermek életére is. 

Forrás: pixabay.com

Minden ember, és minden mozaikcsalád más. Látok magam körül szuperül működő csapatokat, ahol a felnőttek olyan kereteket biztosítanak a két-két “hozott” gyerkőcnek, amelyben biztonságban, jól érezhetik magukat. Látok azonban kártékony, rossz rendszereket, ahol a szülők sérelmei, a folyamatos konfliktusok, a rivalizálás, a felnőttek önzése boldogtalan légkört teremt az egész család számára.

Könyveket töltenek meg szakemberek a jó tanácsokkal, amelyeket érdemes elolvasni és mérlegelni. Nekem ezzel a témával kapcsolatban is az a véleményem, és ebben Mirnics Zsuzsa előadása is megerősített, hogy kellő önismerettel, intelligenciával, önfejlesztéssel, empátiával, önuralommal, tisztelettel (a gyerekek és a volt házastársak iránt is, valamint az ő részükről is) türelemmel és odafigyeléssel ki lehet hozni a legjobbat a mozaikcsaládból. 

Ha a felnőttek nem a múltbéli sérelmekre, hanem a jelen és a jövő boldogságára és persze a gyerekekre koncentrálnának, akkor több egészséges lelkű és családképű gyerek nőhetne fel, és nem lenne a mozaikcsaládokban a válások aránya még magasabb, mint a nukleárisnak indult családok körében.

Másfél évvel a párizsi terrortámadás után, amikor közel száz embert lőttek le a Bataclanban, úgy érzem, a világ kezd immunissá válni a hasonló cselekményekre. Nem tudom hogy ez jó-e vagy rossz, de a szentpétervári támadás új gondolatokat indított el bennem.

Forrás: pixabay.com

Hétfő délután 14 ember halt meg a szentpétervári metrón történt robbantásban. Emlékeztek még rá? Tudom hogy közben felbukkant a kék bálna, ami hasonlóan borzalmas hír, Trump éjjel megtámadta Szíriát, sőt, a CEU körül is folytatódik a botrány, de négy nappal ezelőtt mégiscsak terrortámadás történt!

Bevallom, bennem is gyorsan leülepedett a hír, és néhány órával azután hogy tudomásul vettem mi történt, meg is feledkeztem róla.

Akkor jutott eszembe újra, és vele együtt ennek a bejegyzésnek az ötlete, amikor tegnap a kék metró váratlanul megállt az alagút közepén. Alaphelyzetben is milliméternyire préselődik össze a szívem és a tüdőm ilyen bezárt helyzetben, de tegnap, izzadó tenyérrel és kalapáló szívvel markolva az acélcsövet, a szentpétervári támadás is rögtön bevillant.

És bevillantak a párizsi támadás utáni napok, alig másfél évvel ezelőttről. A néma döbbenet. Legalább egy hétig uralta a gondolataimat és az érzéseimet a borzalom, hogy ez megtörténhet. Hogy olyan világban élünk, a gyerekeim, a családom, ahol előfordulhat, hogy bármilyen eszme, vallás, isten, őrület mögé hazug módon elbújva ártatlan embereket ölnek meg. 

Tudom, hogy ez nem egyedülálló a világban, és van ahol ezt jelenleg is nulla-huszonnégyben teszik, de amikor ilyen közel van hozzánk, amikor a vallásom, a származásom, a meggyőződésem, vagy épp a zenei ízlésem miatt én is célponttá válhatok, sőt a gyerekeim is, akkor jövök rá igazán, hogy az amit a tévében látok, közelebb van hozzám mint gondolnám.

Forrás: pixabay.com

Akkor, a támadás utáni napon egy óriási buliba készültünk két barátnőmmel, amelyet az egyik nagy csarnokban tartottak. Egészen az indulásig arra gondoltam, nem megyek el. Féltem. Féltem attól, hogy velünk is megtörténik majd ugyanaz, ami előző este Párizsban. Aztán arra gondoltam, hogy nem, nem hagyom magam. Hiszen éppen ez a céljuk, a félelem-és pánikkeltés, hogy az élet kizökkenjen a rendes kerékvágásból, és ha én otthon maradok, akkor engem legyőztek.

Amikor belebújtam a cipőmbe, és megpusziltam a gyerekeimet, a party smink mögött egy másodpercre átfutott az agyamon: mi lesz, ha nem jövök haza többet? 

Ehhez képest most hétfő estére a szentpétervári eset már kipárolgott az agyamból, nagyjából szerda reggelre pedig a médiából is. Olyan lelki nyugalommal metrózgattam keresztbe-kasul a városon, hogy ha nincs az ominózus néhány másodperces stop az alagútban, talán eszembe sem jut többet a dolog.

Vajon miért van ez így? Immunisak lettünk egy olyan szörnyűségre, hogy megint meghalt 14 ártatlan ember? Azért, mert sajnos sorozatban történnek a borzalmak, lásd a veronai buszbaleset, azért mert szinte csak tragédiákról kapunk híreket (mivel erre van igény), két nap alatt el lehet felejteni, hogy újra támadás érte az alapvető emberi jogokat, az olyan értékeinket mint humanitás, szeretet, elfogadás, béke, megértés?

Nem mondom hogy csámcsogjon rajt hetekig a média, inkább maga a folyamat ütött szöget a fejembe. 

Hol az emberek ingerküszöbének a felső határa? Tényleg igaz lesz a filmes utópia? A Való Világban hamarosan nem a lakásért, az autóért, az öt percnyi hírnévért, hanem a túlélésért fognak küzdeni a jól képzett, dolgos szakemberek? 

És ezt a világot kapják örökségül a gyerekeim?

Forrás: pixabay.com

Mobilozunk, zenét hallgatunk, géllakkozunk, sietünk, blogolunk, és mindeközben feleségek vagyunk, gyerekeink vannak, és igyekszünk utolérni ebben a rohanó világban önmagunkat, a lelkünket, a férjünket, a gyerekeinket. A nagy sietségben pedig néha későn emeljük föl fülhallgatós fejünket a Facebookból miután kiszálltunk a metróból, mert ezek vagyunk mi, az Y generációs anyák.

Forrás: pixabay.com

Egy üzleti tárgyalásról rohantam a XIII. kerületből a XI. kerületbe, hogy együtt tudjak ebédelni a férjemmel, és szokásomhoz híven elábrándoztam a metrón. Éppen csak sikerült kiugranom a Kálvin téren az ütött-kopott szerelvényből, amikor pittyegett a mobilom, én pedig a frissen kapott üzenetet olvasva, Ed Sheeran legújabb számát dúdolva az utolsó pillanatban tudtam csak elkerülni az ütközést egy idős, figyelmesen közlekedő bácsival. 

Az én hibám lett volna ha egymásnak megyünk, és ezt a bácsi elhúzott szájjal, a fejét rosszallóan csóválva az értésemre is adta. Rögtön az jutott eszembe, hogy most biztosan azt gondolja magában: “Ezek a mai fiatalok! Bedugva a fülük, ki sem húzzák az orrukat abból az átkozott telefonból, és csak rohannak.” Mit szólna ha tudná, hogy ezzel a lendülettel gyerekeket is nevelek?

Alapvetően szeretem a betűk szerinti tipizálását a generációknak. Találó jellemzéseket kapunk magunkról, amely segít megérteni önmagunkat.

Összeszedtem hát néhány dolgot, ami engem, mint Y generációs anyát jellemez.

Hat éves korom óta van számítógép és tizenkét éves korom óta van internet velem egy háztartásban. Nem tudok élni a gyorsan elérhető információk, a kedvenc zenéim, a bármikor elérhető családom és barátaim nélkül. Szeretem a Camponában a telefonomra letöltött Harry Potter 5.-öt olvasni miközben a Dakota salátámat eszegetem. A játszótéren is előveszem a telefonomat, mert van, hogy ott van néhány szabad percem, hogy válaszoljak a barátnőmnek, vagy épp ott vagyok a fiúkkal abban az időpontban, amikor fontos e-mailt várok. A neten keresek bőrgyógyászt, olvasom el a nem kötelező oltásokról a pro és kontra érveket, és osztom meg a tapasztalataimat a blogomban a többi anyával.

Forrás: pixabay.com

Szinte mindig fülhallgató van a fülemben, ha egyedül teszem ki a lábam a lakásból. Imádom a zenét. A jóga és a gyógyfürdő mellett az egyetlen dolog, ami igazán kikapcsol. Soha nem felejtem azt az örömöt, amit a tizenkilencedik szülinapomra kapott egész komoly mp3-lejátszómat bontogatva éreztem. Pici volt, ráfért vagy ezer szám, nem karcolódott mint a cd, nem kapta be a szalagot mint a walkman, és amikor az első érdemi mennyiségű és minőségű zene tárolására alkalmas telefonok megjelentek, egyértelmű volt hogy ha cserélem a telefonom, ilyet választok. Így hát igen, azóta is két zsinór lóg ki a fejemből ha buszon ülök, ha futok, ha sétálok, azonban fontos szabály: amint emberekkel érintkezem, legyenek azok a gyerekeim, vagy a pénztáros a boltban, mindkét fülemből kiveszem a hallgatót. 

Forrás: pixabay.com

Nem mindegy hogy milyen alapanyagokból és hol készül az étel és az ital amit a családomnak és magamnak vásárolok. Alaposan megnézem az összetevőket a termékeken, és a származási helyet, különösen ha tejtermékről illetve zöldségről vagy gyümölcsről van szó. Ha tehetem, bio termékeket veszek, figyelembe veszem a cukortartalmat és azt, hogy minél természetesebb, minél kevésbé feldolgozott árukat pakoljak a kosaramba és a családi asztalra. 

Forrás: pixabay.com

Odafigyelek a lelkem egyensúlyára. Belátom, hogy a mai világ diktálta tempót csak lelkileg egészségesen tudom követni, és ehhez néha az is kell, hogy egy-egy nap kikapcsolódjak, és ne csináljak semmit, csak azt, amihez éppen kedvem van. Elképesztően feltölt fizikailag és pszichésen is a pihenés, legyen az aktív, vagy passzív. Nem azért csinálom mert megérdemlem (pedig így van), hanem mert a családomnak teljes értékű emberre, nőre, feleségre, anyára van szüksége, nekem pedig önmagamra. Coaching, írás, sport, jóga, mindfulness, agykontroll, mindegy… A lelkemnek szüksége van rám.

Forrás: pixabay.com

Az én gyerekeimnek nem “kuss a neve”. Egészséges középutat igyekszem találni a korlátok és a személyiséget szabadon fejlődni hagyó nevelés között. Nem parancsolom le a mászóka magasabb fokáról csak azért mert engem a szívbaj kerülget, de a férjemmel közösen felállított szabályokból például a lefekvés időpontjával vagy a pakolással kapcsolatban nem engedek. A társadalomba való beilleszkedéshez szabályokra, a boldog élethez pedig önbizalomra, önismeretre és sikerélményekre van szükségük. Mi pedig igyekszünk legjobb szándékunk és meggyőződésünk szerint támogatni őket ebben.

Forrás: pixabay.com

Nem elégít ki az anyaság. Szükségem van a férjem dicsérő szavaira hogy érezzem, nő vagyok. Szükségem van szakmai sikerekre, hogy érezzem, hasznos vagyok, olyan ember, aki értéket alkot és ad át. Szükségem van a barátnőim szeretetére és támogatására, és szükségem van néha anyukám gondoskodására. Szükségem van arra hogy követ fessek, legózzak, színezzek a fiaimmal, de nem a szülői elenfántcsonttoronyból, hanem újra egy kicsit gyerekként. Mert néha jó kiszállni a darálóból. És szükségem van a férjem szerelmére testileg és lelkileg, hogy érezzem, nem vagyok egyedül. Hogy társam van.

Forrás: pixabay.com

No és persze szükségem van a többi anyára, a tanácsaikra, a támogatásukra, a kritikájukra, a negatív és pozitív élményeikre, a megértésükre, az érzésre, hogy vannak akik pontosan értik amikor azt mondom: néha azt érzem nem bírom tovább, mégsem adnám őket semmiért.