AnyuSzív

Hiánypótló nyalánkságok kerülnek egyre több üzlet polcaira, amelyek nem csak egészségesek, de végre finomak is.

Egy Mészáros utcai paleo cukrászdában majdnem elsírtam magam örömömben amikor először megláttam a Hideg Nyalat (imádom a nevet) kókusztej alapú joghurtokat. 

Több ízben írtam már arról, hogy nem fogyasztok állati eredetű tejtermékeket, és a nagyobbik fiam esetében is szükség volt már – igaz csak átmenetileg – a tejfehérje tartalmú élelmiszerek megvonására.

Egyikünknek sem jelentett akkora sokkot, hogy lekerült a tehéntej az asztalról, de két dolgot mindketten nagyon hiányoltunk: a joghurtot és a fagyit. 

Az az édesanya, akinek ételallergiás a gyermeke (és sajnos egyre több ilyen anya van), tudja micsoda szívfájdalom elmagyarázni, megértetni egy óvodással, hogy miért nem eheti a jövőben azokat az ételeket, amelyeket eddig bármikor fogyaszthatott.

A kisfiam joghurtimádó, és bár nálunk átmenetinek bizonyult a tejfehérje-érzékenység, abban a három hónapban amíg el volt tiltva a tejtermékektől, nagyon örültem volna ha találok a számára is fogyasztható joghurtokat.

Sokaknak egyértelmű pótlékként a szója alapú joghurtok jutnak az eszébe. Azért, mert kereskedelmi forgalomban nagy részt ezzel találkozunk. Tejből már van zab-, kókusz-, vagy épp mandulatej, de joghurtot hiába keresetem, mindenhol csak a szója, a szója, a szója. 

S hogy miért van tiltólistán a szója? Magyarország nagyrészt Brazíliából importálja a szójababot, ahol annak értedékben, hogy a növény ellenálljon a kártevőknek és tolerálja a gyomirtókat, a világ többi szója-nagyhatalmához hasonlóan génmódosított szóját termelnek. 

A fagyival sem volt könnyű dolgunk, hiszen ha esetleg találtunk is olyan fagyizót ahol árultak tejmentes fagyit, ezeken a helyeken is le kellett mondanunk az izgalmasabb ízekről, és maradt a málna vagy az eper.

Már lemondtam arról is, hogy valaha eszem finom és tejmentes joghurtot, amikor az említett kis cukrászdában az alábbi üvegek jöttek velem szembe:

Bevásároltam Hideg Nyalatból, és mikor megkóstoltam, csak ennyit kérdeztem: ki volt az a zseni aki ezt kitalálta, és én eddig miért nem tudtam erről?

A Facebook-on azonnal meg is találtam a termékcsaládot, és így esett, hogy néhány üzenetváltás után ma, a BOK Csarnokban (volt SYMA Csarnok), a Fagyi Feszten Kiss Enikővel, a Hideg Nyalat termékek megálmodójával beszélgettem.

Enikő elmondta, hogy 25 éves koráig élsportoló, többszörös országos bajnok, válogatott atléta volt. Amíg sportolt, addig azért, amikor befejezte akkor pedig azért kellett odafigyelnie a táplálkozására. Ő is megerősítette azon tapasztalataimat, hogy ami egészséges, különösen a tejmentes termékek, nem finomak.

“Hiába egészséges valami, ha rossz ízű, nem eszem meg.”

Elsőként fagylaltokkal kezdett kísérletezni, és olyan jól sikerültek a próbálkozásai, hogy a kezdeti boszorkánykonyha nemrégiben kinőtte az első üzemet, így költözött a gyártás Pécelre, s immár ami a fagylaltokat illeti, tizennyolc ízű kókusztej alapú finomságból válogathat az egészséges édességre vágyó nagyérdemű, 650 Ft/adagért, ami három gombóc fagyinak felel meg.

Enikő elmondása szerint a sláger ízek többek között a csoki (100 %-os belga csokoládéval), a keksz-karamella (madagaszkári Bourbon vaníliával), és a málnás sajttorta (megkóstoltam ma, nem csak az íze álom, hanem hogy végre valaki nem tehéntejből készít ilyen különleges ízeket).

Az idei újdonságokat a nagyközönség március 3-án és 4-én a Fagyi Feszten kóstolhatja meg.

Nehezen tudnám eldönteni, hogy a mangó-maracuja vagy az acai berry ízű fagyi volt finomabb!

Ismeritek az acai berryt? Eddig én sem tudtam róla, hogy az egyik legmagasabb antioxidánstartalmú gyümölcs, amely egyenesen Brazíliából érkezik Pécelre, hogy a saját kókusztej alapú joghurtjukkal keverve, egészségesen hűsítsen minket a tavaszi-nyári napokon. 

A fagyi mellett Enikő saját fejlesztésű joghurtjait is piacra dobta. A kókusztejhez adott baktériumok csíraszáma 86 milliárd, majdnem hatszor annyi, mint a legismertebb itthoni joghurtmárka termékeiben. Ehhez az egészségbombához adják hozzá Enikőék a 100%-ban természetes gyümölcshúst, hogy mi otthon élvezhessük az almás-fahéjas, cseresznye, málna, fekete áfonya-feketeribiszke, valamint az őszibarack-mangó ízű joghurtokat. 

Mit gondoltok, aki tejfehérje-érzékeny, vagy egyéb meggyőződésből vegán, mit ken a kenyérre? Margarint, és különböző, általában csicseriborsó-alapú kenőkrémeket, s ha sajtra vágyik, marad a tofu, ami szójababból készül, tehát megint ott vagyunk ahol a part szakad.

Enikőék azonban erre is találtak megoldást, és ha minden igaz, hamarosan elérhetővé teszik a kókusztej alapú sajtkrémjüket. Én ma megkóstoltam, biztos hogy rendszeres fogyasztók leszünk, hiszen nem csak finom, de a kókusztejen, a sajtkultúrán és a konjakliszten kívül semmi mást nem tartalmaz, kivéve persze a különböző ízesítések természetes összetevőit.

Azonban nem csak sós, de édes finomság is kerül a kenyérre Hideg Nyalatéknál. Az alábbi kép a Piemont 60 mogyorókrémükről önmagáért beszél, ahogy az íze is.

Hasonlóan a sajtkrémhez, a vegán tiramisura is várnunk kell még egy kicsit, de a prototípushoz volt ma szerencsém, és bátran állítom, elképesztően finom. Már látom magam ahogy este, megkívánva egy kis édességet, lelkiismeret furdalás nélkül nyúlok érte a hűtőben.

Csakúgy mint a málnás sajttortához, ami az abszolút Hideg Nyalat-kedvencem, és bizony előfordul hogy ezt vacsorázom. És nem bánom! 

Ha szeretnétek egészségesen nyalakodni, látogassatok el március 3-án és 4-én a BOK Csarnokba a Fagyi Fesztre, és kóstoljátok meg Enikő csodáit!

S ha kíváncsiak vagytok rá, hogy a fentieken túl mit kínál még nektek a Hideg Nyalat, illetve hogy mely hozzátok közel eső üzletben tudjátok beszerezni a termékeket, kattintsatok a hidegnyalat.hu-ra és keressétek meg Enikőéket a Facebookon!

Végre világossá vált előttünk, hogy miért viselkedik úgy a nagyobbik gyerekünk, ahogy. 

Forrás: pixabay.com

Többször írtam már arról, hogy a nagyfiam az átlagtól érzékenyebb gyerek, és bizony sokszor okoz fejtörést elsősorban nekem, hogy hogyan kezeljem az esetleges dühkitöréseit, amik dobálásban, csapkodásban, és olyan mondatokban nyilvánulnak meg, mint hogy “Buta vagy!”, “Kidoblak az ablakon!”, és társai.

Az előző bejegyzésemben írtam arról, hogy stresszes időszak van mögöttünk, és emiatt bizony én sem tudtam úgy reagálni a gyerekem kirohanásaira, ahogy szerettem volna. Sokkal többször, és sokkal jobban megemeltem a hangomat mint ahogy szerettem volna, holott éreztem, hogy a gyerek valójában visszatükrözi a mi hangulatunkat, idegállapotunkat, kapcsolatunkat.

Megoldást kellett keresnünk, mert azt éreztem, hogy egy normális ember van a családban, a két és fél évesünk, a szeretetgombóc, aki a maga kiegyensúlyozottságában kis Buddhaként figyelte a káoszt maga körül. 

Mivel nem csak a stressz, de különböző programok is “terhelték” a napjainkat (tejfakasztó, disznóvágás, késői coaching, iskola), a gyerekek általában vagy engem, vagy az apjukat látták. Korábban írtam arról is, hogy az estéket, hogy kíméljem apát az egész napos munka után, egyedül vezényeltem le, hogy ő nyugodtan vacsorázhasson. Magamban fortyogtam, hogy miért nem találja ki a gondolataimat és jön segíteni, de persze jó mártírként szólni nem szóltam. “Éljenek” a játszmák…

Egy a lényeg, változtatnunk kellett.

Mivel egyébként is szerettem volna segíteni Nimródnak abban, hogy jobban ki tudja fejezni a negatív érzéseit (ezzel régebb óta gondban voltunk), először az ő irányából szerettem volna megközelíteni a problémát.

Forrás: pixabay.com

Novemberben részt vettem a Felelős Szülők Iskolájának egyik előadásán, MÁS, mint a többi címmel, ott találkoztam először Polus Enikővel, a Me Se Kő Alapítvány megálmodójával, mentálhigiénés szakemberrel. Nem elsősorban a szaktudása volt, ami meggyőzött arról, hogy a gyerekemmel kapcsolatban ő a megfelelő segítség, bár nem lehet elmenni szó nélkül a négy diplomája mellett sem. Elsősorban azonban a belőle áradó nyugalom, elfogadás, nyitottság, és a három felnőtt gyermek akiket felnevelt győzött meg arról, hogy végre találtam egy szakembert, aki nem megváltoztatni akarja a fiamat, nem akarja belenyomni egy olyan skatulyába, amibe nem illik bele, esetleg csak súlyos lelki sérülések árán, hanem segíteni szeretne, hogy jobban megértsük őt, és segíteni tudjunk neki abban, hogy megtalálja a boldogságát. Már akkor tudtam, hogy ha egyszer segítségre lesz szükségünk, őt fogjuk megkeresni.

Múlt héten találkoztunk vele személyesen, egyelőre Nimród nélkül, csak a férjem és én. Két órát töltöttünk vele, és sok minden világossá vált számunkra Nimróddal kapcsolatban. Elmeséltük, hogyan szórakoztatta magát a gyerekünk már két és fél évesen azzal, hogy szándékosan cserélgette a szavakban a magánhangzókat. Hogy milyen veszélyesen éles a memóriája, hogy rendkívül jól tájékozódik, és 3 évesen már két keréken biciklizett. Ezzel szemben azonban nagyon nehezen tűri a kurdarcokat, a negatív érzéseit pedig szinte kivétel nélkül a tárgyakon, rosszabb esetben az öccsén vezeti le, visszanyelve még a sírást is.

Mivel elmondtam, hogy ha mi stresszesek vagyunk, a helyzet katasztrófa, Enikő kedvesen figyelmeztetett arra, hogy mivel ilyen különleges, valószínűleg túlérzékeny, átlagtól magasabb intelligenciájú, de alacsonyabb érzelmi intelligenciával rendelkező gyereket kaptunk ajándékba, aki több energiát igényel mint egy átlagos gyerek, nagyon oda kell figyelnünk arra, hogy a mi energiaszintünk megfelelő legyen. Hogy elég időt töltsünk együtt, de önmagunktól se sajnáljuk az énidőt. Figyeljünk oda a kapcsolatunkra, mert ha minden erőnket a gyerekekre összpontosítjuk, elfáradhat a házasságunk, az meg a gyerekek szempontjából a legszerencsétlenebb.

Megerősítést kaptam azzal a dilemmámmal kapcsolatban, hogy hogyan tartsam meg a kereteket, ha a szemfüles gyerekeim egy pillanat alatt kihasználják azt, hogy partnereknek tekintem őket. Enikő felhívta rá a figyelmemet, hogy egy kamasz gyerek esetében fontos szerepe van a partneri viszonynak, de egy kisgyereknek szüksége van az általunk állított korlátokra, a felnőtt irányítására. 

Forrás: pixabay.com

Nagyon jó élmény volt a vele való beszélgetés, a szakértelem, a kedvesség, a tolerancia amivel felénk fordult megnyugtatott minket, az pedig segít kezelni a helyzeteket, hogy jobban értjük, miért okoz nehézséget a gyereknek a rossz érzések kifejezése, megélése, és hogyan tudunk segíteni neki ebben.

Azonban én nem álltam itt meg, mert éreztem, hogy ez nem csak Nimródról, hanem rólam is szól. 

Gondolkoztam, hogy miért hoz ki ennyire a sodromból, és miért én vagyok az egyetlen, aki bármilyen kedves vagyok, akkor is azt kapom tőle, hogy ki akar dobni az ablakon.

Van nekem egy Bogár Zsuzsim, akit minden krízishelyzetben felkeresek, most már inkább csak azért, hogy könnyítsek a lelkemen, de ezt a helyzetet most meg akartam érteni. Hiszen jól látható forgatókönyve van nálunk a nehezebb időszakoknak, amely úgy indul, hogy Peti és én távolabb kerülünk egymástól egy rövid időre. Néhány ilyen hullámvölgy után már abszolút nem esünk kétségbe, tudjuk, hogy elmúlik, szeretjük egymást, nem téma. Gondoltam én. De a gyereknek igenis téma.

Mert arra jutottunk, miközben együtt gondolkodtunk Zsuzsival, hogy azért akar engem kivágni ez a jótét lélek az ablakon, mert szeretné kiprovokálni, hogy az apja végre odaálljon mellém, hogy lássa, hogy egy banda vagyunk, szövetségesek, akik mellett az ő 5 éves kis lelke biztonságban érezheti magát.

Úgyhogy tegnap este leültünk átbeszélni, hogy itt az ideje újra észbe kapni, mert nem csak ketten vagyunk ebben a családban, még ha nekünk néha kényelmes is az a néhány nap távolságtartás (amit persze beszélgetéssel el lehetne kerülni), de egy olyan érzékeny gyerek mint Nimród, megsínyli ezeket az időszakokat. Sőt, attól hogy a Petyun nem látjuk, ő is biztosan érzi, hogy anya és apa most nem úgy vannak, ahogy ők megszokták.

Forrás: pixabay.com

Továbbra is az a véleményem, hogy nem vagyunk robotok. Vannak jobb és rosszabb időszakok egy kapcsolatban, de ha gyerekeink vannak, fokozottan oda kell figyelnünk arra, hogy hogyan kezeljük a nehezebb napokat, illetve mit tehetünk annak érdekében, hogy megkönnyítsük önmagunk, a párunk, és így az egész családunk számára ezeket az időszakokat.

Polus Enikőnek és Zsuzsinak pedig végtelenül hálás vagyok a segítségért, a megértésért, és a gazdagító gondolatokért. Megint fontos dolgokat tanultunk.

A férjemnek meg azért, mert megérti hogy változtatnunk kell, és partner a projektben. Úgyhogy két hét múlva el is bújunk a Mecsekben kettesben egy hosszú hétvégére. 

Arra biztatok mindenkit, hogy ne söpörje a szőnyeg alá a problémákat, mert késő lesz. Olyan szuper emberek vannak, akik segítenek jobban megérteni önmagunkat, a párunkat, a kapcsolatunk, a családi életünk dinamikáját, ki kell használni a lehetőségeket!

Az utóbbi napok a szerelemről és a házasságról szóltak. De mi van a kapcsolatok árnyoldalával?

Forrás: pixabay.com

Valentin nap, házasság hete, ömlöttek rám a szívecskék, mackócskák, lávsztorik, megtudtam, hogy húsz éve nem volt ekkora a házasságkötési kedve a magyarnak, mint manapság, de bevallom, körülbelül annyira érintett meg az egész “ünnepkör”, mint a másodfokú egyenletek vagy a szuahéli nyelv.

Nem mondom, éljen a szerelem, de nekünk most “olyan” napjaink vannak a férjemmel….

Olyanok, amikor csak nézem, és látom hogy olyan messze vagyok tőle mint Makó Jeruzsálemtől, és mivel jól ismerem, kiolvasom az ő szeméből is amikor rám néz, hogy a gondolatai nem értek haza a munkahelyéről.

Olyan napok, amikor ülünk a kanapé két végén, megy a tévé, és egyikünk sem akarja kiemelni az orrát a telefonjából, az újságból vagy a könyvéből.

Forrás: pixabay.com

Olyan napok, amikor mindketten jobban értékeljük ha a másik csendben marad, mintha csevegni kezdene.

És tudjátok mi a jó?

Hogy nem gondolja egyikünk sem azt, amit ezt olvasva lehet hogy sokan: hogy mit is keresünk mi egymás mellett.

Mert az évek és az átéltek alatt rájöttünk arra, hogy nem lehet mindig szívecskéket reptetni a nappaliban és a hálószobában.

Mert vannak rosszabb napok. Amikor gond van a munkahelyen, amikor probléma van a gyerekkel, amikor egy hónapja minden nap a sebészeten ülök a szerencsétlenül elvágott ujjammal, amikor hónapok óta már megint nem láttam a barátnőimet, amikor nem sütött a nap ezer éve, tehát amikor mindkettőnknek tele van a hócipője mindennel.

Azt gondolom, hogy nem a szív alakú virágcsokortól, nem a közös fotókkal teleszórt facebook-tól lesz stabil egy kapcsolat, egy házasság.

Forrás: pixabay.com

Hanem attól, hogy néhány ilyen nap ellenére is tudjuk, hogy a másik szeret minket, és mi is szeretjük őt.

Hogy nem kezdünk el balhézni hogy “Szeresssssééééél!”, meg “Utááááállaaak!”, meg “Biztos már nem szeretsz, és már van is valakid!”, hanem elfogadjuk, hogy a párunk is ember, ugyanúgy mint mi.

Nálunk általában egyszerre tör ki mindkettőnkön a “hagyjbékénkérlek”-hangulat, ez szerencsésebb eset, de volt már rá példa, hogy láttam, hogy azzal teszek jót, ha hagyom a férjemet magában megrágni a dolgokat, mert tudom, ha megnyugodott, úgyis elmondja majd hogy mi történt.

Persze én sem voltam mindig ilyen bölcs. Volt, hogy megijedtem, hogy velem van valami baja, és jöttem a fent említett “Szeressssél már!” dumával. A férfiak, mondanom sem kell, rendkívül értékelik az ehhez hasonló kirohanásokat… 

Természetesen ha a viharfelhők nem vonulnának el felőlünk néhány nap alatt, vagy hangos veszekedésekbe fulladnának ezek az időszakok, aggódnék. De amíg azt érzem, és a férjemen is azt látom, hogy néha szeretünk mindketten visszavonulni a saját kis világunkba, és ezt mindketten elfogadjuk a másikban, addig örülök, mert azt érzem, hogy nem csak a vidám, napsütéses, sülve-főve együtt töltött napokon él a kapcsolatunk, hanem akkor is, ha rossz passzban vagyunk.

Cukor, kokain, függőség, Norbi. Mindezektől függetlenül szeretném megosztani veletek a táplálkozással kapcsolatos tapasztalataimat.

Forrás: pixabay.com

Leszögezem, nem akarom sem védeni, sem támadni Norbit, nem fogyasztom a termékeit, nem olvasom a cikkeit, teljesen véletlen, hogy a cukor mizéria az én életemben egy időben jött el az ő kijelentéseivel és a mém-áradattal, amit a kokain-cukor-vegyjel-függőség káosza termel ki.

Tavaly ősszel döntöttem el, hogy életmódot váltok. Rengeteg cukrot fogyasztottam. Minden nap túró rudi-csoki-joghurt-hegyeket vittem be a szervezetembe, sokszor este is. 

Éreztem, hogy túlzás amit csinálok, és csak a genetikának köszönhetem, hogy nem kellett még egy széket igényelnem az irodában a fenekem alá. (Ekkor még alkalmazottként dolgoztam, és a munkahelyemen is könnyen hozzájuthattam egy-egy szelet jutalomcsokihoz.)

A kávét két cukorral és igazi, zsíros, vaníliás cukros szifonos tejszínhabbal ittam, és egyre gyakrabban vettem meg a cukros üdítőket az ásványvíz helyett.

Október végén azt mondtam hogy elég, ez így nem normális. Egyik napról a másikra elhagytam a cukrot. Tájékozódtam, hogy mik azok a cukorpótlók, amelyek valóban egészségesebbek (hiszen a barna cukor is cukor, a méz is cukor, a fruktóz is cukor), és így szereztem be a kávémba az eritritet, és vásároltam olyan édességeket, amelyeket ezzel édesítenek. Emellett elhagytam a fehér kenyeret és az állati tejtermékeket is. 

Nem fogok hazudni.

Pokol volt.

Az első héten hullámokban jött rám a rosszullét, a remegés, az éhség, az idegroham. Izzadtam, melegem volt, és bárkit képes lettem volna megfojtani, beleértve a családomat is.

Forrás: pixabay.com

A fizikai tünetekre számítottam, hiszen eleinte ki kellett tapasztalnom, hogy mi az ideális étkezési rendszer, de az idegrendszeri tüneteim elképesztőek voltak. Épp hosszú hétvégére mentünk a férjemmel és a gyerekekkel… Életük leghosszabb hétvégéjét töltötték velem…

Kíváncsiságból rákerestem olyan fórumokra, ahol az életmódváltók osztották meg egymással a tapasztalataikat. Többen számoltak be ugyanolyan ingerültségről, mint én. Ez kicsit megnyugtatott. 

A kenyér nem hiányzott, azt egyébként sem vittem túlzásba, a tehéntejet szuperül helyettesítettem kókusztejjel, a cukros üdítőket pedig vízzel.

Teltek a napok, és minden egyre könnyebb lett. 

Energikus lettem, a napi két kávémat egyre csökkentettem, azt is inkább csak az íze kedvéért. Kókusztejszínnel elképesztően finom. 

Elmúlt az ingerlékenységem, nem tört rám rohamszerűen az éhség, nem nehezített el a rengeteg szénhidrát, meg Isten tudja még hogy mi amit előtte magamba tömtem.

Próbálkoztam a teljes paleo-iránnyal, de a különböző paleo-lisztek annyira puffasztottak, hogy maradtam a teljes kiőrlésű pékárunál. 

Egész jól tudtam tartani ezt a rendszert, sokkal könnyebb mint képzelnénk. Átvészeltem a karácsonyt tönkölylisztes bejglivel, és egyébként sem kívántam különösebben az édességet.

Forrás: pixabay.com

Aztán körülbelül másfél héttel ezelőtt észrevétlenül megbomlott a rend.

Itt egy kanál cukor a kávéba, ott egy szelet torta, amott egy fehér lisztből készült pizza…. 

Több hónapnyi kihagyás után úgy orrba vágott az ismét bevitt szénhidrát-mennyiség… Újra jött az éhségroham, a remegés… Annyira rossz volt, hogy valamelyik éjjel már azt álmodtam, hogy megettem egy egész tányér búzalisztből készült tésztát, és előre féltem a következményeitől.

Úgyhogy Norbi ide vagy oda, én a saját tapasztalataim alapján azt mondom, hogy köszönöm szépen, de végeztem a cukorral és a fehér liszttel, és lehetőség szerint a tejjel is.

Azt még hozzátenném, hogy a decemberi vérképem tökéletes volt, az ekcémám gyakorlatilag megszűnt, és biztosan többeteknek vannak apró vörös pöttyök a felkarotok hátsó részén. Nekem már nincsenek. Az hogy a súlyom is csökkent, az pedig már csak grátisz.

Itt tartunk ma. Édesanyák bőrszín alapján szeretnék eldönteni, kivel barátkozhat egy hatéves.

Forrás: pixabay.com

Úgy gondoltam ma pihenek, de már megint olyasmi történt, amit nem tudok szó nélkül hagyni.

Az AnyuSzív-anyukáim közül az egyik lány a következő történetet osztotta meg a csoporttal:

A hatéves, nagycsoportos kislánya, nevezzük Juditnak, és a lányka barátnője eltervezték, hogy elmennek egy világ körüli útra. Délután mindketten beszámoltak otthon a terveikről, és másnap reggel, amikor arra került a sor, hogy megbeszéljék egymással, hogy elengedte-e őket az anyukájuk, a másik kislány így szólt Judithoz: “Anyukám azt mondta, te nem jöhetsz mert cigány vagy.”

Hunyjuk be a szemünket, és képzeljük el a két gyereket, amint a fantáziájuk hullámain a homokozó széléről bejárják a tengereket, a hegyeket, a völgyeket, a vidámparkokat, a cukorkaboltokat. Eszükbe sem jut hogy az egyik netán alacsony, a másik magas, az egyik kék szemű, vagy barna, vagy szemüveges, vagy hosszú hajú, vagy görbe lábú, vagy szeplős, vagy beszédhibás, vagy kerekesszékes, vagy igen… cigány. Ők jól érzik magukat együtt, mert nem egymás külsejét szeretik baráti, gyermeki szeretettel, hanem a másik kislány szívét. Azt, hogy találtak egy másik gyereket, akivel utazhatnak a képzelet szárnyán, épp azért, mert mindketten ugyanoda utaznának.

Aztán felállva a homokozó széléről, az új tervtől fellelkesülve hazaindulnak, hogy beszámoljanak a terveikről anyának. Judit édesanyja mosolyog a lányok tervén, de természetesen kellő komolysággal támogatja a kislányát a világ felfedezésében.

A másik kislány, aki szintén kis szívének minden lelkesedésével adja elő az álmait, melyet szívbéli barátnőjével együtt álmodott meg, azt kapja, hogy akit szeret, nem elég jó ahhoz hogy vele utazzon. Mert cigány. 

Egy felnőtt nő egy hatéves gyereket, egy ártatlan kislányt lecigányoz. Az más kérdés, hogy mennyire tud fájni az embernek, ha a barátját becsmérlik a szülei.

Nem minősíteném az anyukát, megteszik ezt helyettem a saját szavai.

Egyszerűen csak szomorú vagyok.

Szomorú vagyok, ahogy Judit is szomorú most, és nem érti, miben más ő, mint a barátnője. Mi a baj vele? Ő miért nem utazhat el felfedezni a világot? Sötétebb a bőre… na és? Ugyanúgy piros a vére mint a másik kislánynak, ugyanúgy ver a szíve, ugyanúgy vannak álmai, vágyai, ugyanúgy szeret játszani, tanulni, énekelni, táncolni, rajzolni, képzelődni, barátkozni, szeretni, mint a barátnője.

Forrás: pixabay.com

Egészen addig, amíg a kis szíve meg nem telik fájdalommal és csalódással amiért már az óvodában azzal találkozik hogy ő kevesebb, mert cigány (vagy szeplős, szemüveges, vörös hajú, lány, vékony, kövér, alacsony, magas, nagy orrú, szegény, gazdag, végtelen a sor).

Nem szoktam a saját meglátásaimat kikiáltani az egyetlen helyes útnak. Most azonban kérlek, te, aki ezt olvasod, ne tanítsd cigányozásra, zsidózásra, buzizásra, arabozásra, hímsovinizmusra, feminizmusra, gyűlöletre, kirekesztésre a gyerekedet! Tanítsd szeretetre, elfogadásra, tanítsd arra, hogy az embereket a valós értékük alapján ítélje meg, és az alapján Ő MAGA DÖNTHESSEN, hogy kit visz magával a világ körüli, az élet körüli utazásra. Mert így máris nagyon sokat tettél a saját gyermekedért, a többi gyermekért, és ezért a jelenleg eléggé elfuserált világért, ami a huszonnegyedik órában jár.

S bár az egyik szemem sír az eset miatt, a másik szemem nevet, mert számos anyuka hördült fel az AnyuSzív-közösségben a Facebook-on, felháborodásukat és együttérzésüket kifejezve. Itt köszönöm meg nektek Lányok, hogy ilyen szuperek vagytok! 

Öt éve vagyok anya, de most összecsaptak a fejem fölött a hullámok.

Forrás: pixabay.com

Alapvetően az őszinteség a hitelesség forrása, és számomra nagyon fontos hogy hiteles maradjak előttetek. Írtam korábban néhány cikket arról hogy szerintem hogy kéne gyereket nevelni. Nálunk nem jött be a dolog. Nem volna fair, ha ezt nem osztanám meg veletek.

Íme.

Két fiam van. Egy ötéves, intelligens, hiperérzékeny, szorongó, szeretetéhes, örökmozgóm, és egy két és fél éves, gyakorlatias, kőkemény, fafejű, akaratos, bújós vigyorim.

És most elakadtam.

Alapvetően az a vezérelvem a nevelésben, hogy a gyereknek a lehető legnagyobb teret kell hagyni, hadd bontakozzon ki a személyisége, de semmi esetre sem szabad korlátok nélkül hagyni őket, hiszen az számukra is biztonságot jelent, és persze így tanulja meg, hogyan is működik az ovi, a suli, az élet.

Mindenekelőtt a gyerekeim lelki fejlődését tartom szem előtt, szeretném, ha egészséges személyiségfejlődésük lenne, és megtalálnák a boldogságukat.

Nem szeretek kiabálni, nem szeretek fegyelmezni, nem szeretek keménykedni, de az a helyzet, hogy mostanában visszaütni látszik a túlzott… figyelmesség (ettől most nem találok jobb kifejezést).

Azért vittem időnként valami apróságot, gyümölcslevet, kis csokit az oviba, mert tudtam hogy örömet szerzek vele. Mára követeli a nagyfiam, és megsértődik ha üres kézzel megyek, dacára annak, hogy mivel itthonról dolgozom, sokkal hamarabb hazajöhet mint eddig.

Szép szóval, higgadtan próbáltam rávenni őket arra, hogy méltóztassanak befáradni a kádba… Ebből mára könyörgés lett… Illetve nem, mára már türelmetlen kiabálás a harmadik kérésnél.

Forrás: pixabay.com

Megengedtük, hogy reggeli után egyenek egy túró rudit. Erre a kisebbikem magán kívül csapkodja (mostmár csak csapkodná) a hűtőajtót, hogy ő reggelire kéri a rudit, nem utána.

Sokszor “segítettünk” nekik összepakolni, aminek az lett a vége, hogy mi pakoltunk helyettük.

Kering a Facebook-on egy olyan cikk, amelynek az a címe, hogy “A liberális nevelés megbukott.”.

Én nem szeretem az ennyire sarkos kijelentéseket, de tény, hogy úgy látszik hogy valamit elk…tunk.

A gyerekeink követelőznek, kiabálnak, elégedetlenek, szófogadatlanok (szerintem süketek), sokszor azt látom hogy hülyének néznek, és ezért még csak nem is lehetek rájuk igazán mérges, mert belátom, hogy a mi módszereink azok, amik nem váltak be.

Úgyhogy most reformáció zajlik a háztartásunkban, a gyerekeink nagyon csekély örömére.

Megtanulják maguknak kiönteni reggel a zabpelyhet és a tejet, képességeikhez mérten egyedül kell vetkőzniük és öltözniük, apró meglepetés csak akkor van ha könyörgés nélkül sikerült elindulnunk haza az oviból, kineveztünk egy büntiszéket, és sokkal szigorúbbak lettek a pakolásra vonatkozó szabályok is.

Tudom, hogy van olyan szakember aki azt tanácsolja, hogy hagyjuk a gyerekeket például a köszönéssel is, vagy a pakolással, de az a helyzet, hogy ahogy nőnek a fiaim, egyre inkább azt gondolom, hogy nem esik le a korona a fejükről, ha keresztbe tesznek itthon két szalmaszálat.

És bocsássa meg nekem a Jóisten, de nem tűröm hogy egy ötéves hülyének nézzen, majd két perccel később jöjjön puncsolni a csokiért.

Az a helyzet, hogy van olyan gyerek, akinél beválnak a – jobb szó híján – liberális nevelési elvek. 

Hát az én gyerekeim nem ilyenek. Ha a kisujjunkat nyújtjuk, az egész karunk kell nekik, ha lazul a rendszer, ha szétfut a mosoly az arcunkon, azonnal visszaélnek a helyzettel.

Tény, hogy túl vagyunk néhány keserves napon, sokat veszekedtünk, de lassan kezd látszani az eredménye.

Forrás: pixabay.com

Hogy könnyítsünk a gyerekek és a saját dolgunkon, beszereztünk egy Plukkido táblát, vagy ahogy mi hívjuk, jóságfát. Ez a játék segít a pozitív szemlélet kialakulásában, és egyébként valóban hatásosnak érezzük, olvassatok utána a plukkido.hu-n. 

Emellett persze állandóan agyalok, hogy mit csinálunk jól, mit rontunk el, mikor kezdjek gyűjteni nekik pszichológusra. Mert mi a fontosabb? A lelke, az élethez való hozzáállása? A szakmai sikerei? A kapcsolatai minősége? Minden egyformán?

Tudom, hogy sokan azt mondják, hogy egy jól irányzott nyakleves, vagy fenekes nem árthat, de őszintén: mit lehet ezzel elérni? Nem idomítani akarom a fiúkat hanem szeretve felkészíteni őket az életre, és arra, hogy imádjuk őket, de ne lepődjenek meg azon, hogy nem ők a világ közepe.

Itt követem meg nyilvánosan Anyukámat, mert én sem tudok semmit jobban mint ő. 

Rengeteg a szakkönyv arról, hogyan kell jól szeretni és jól nevelni, de az a helyzet, hogy a saját gyerekeinkhez nincs személyre szabott használati útmutató. És az eredmény is csak hosszú évek múlva derül ki.

Addig is erőt és kitartást kívánok mindenkinek, és köztük magamnak is.

Fáj a szívem. Fáj, az elment gyerekekért, és az itt maradt édesanyákért.

Forrás: pixabay.com

Vasárnap reggel van.

Reggeli után a nappaliban kihúztuk a kanapét, és összebújva nézzük Miki egeret a fiúkkal. 

Mert ezt kérték. Csináljunk meg a nagy ágyat, hogy mind a négyen ideférjünk.

Nézem őket, és szorongatja a torkomat a sírás. Most ahogy írok itt köztük még jobban.

Azt terveztem, hogy a következő bejegyzésem az eddig alkalmazott gyermeknevelési elveink csődjéről fog szólni.

De az élet közbeszólt, és több mint tíz gyerek értelmetlen halála kegyetlenül kólintott fejbe és gondolkodtatott el újra: mi az ami igazán fontos az életben?

Sokszor egymásnak feszülünk az ötévesemmel. Szemtelen, visszabeszél, és lassan nem csak alkalmi, hanem állandó süket. A két és fél évesem a bátyja anno elmaradt dackorszakát is pótolja, csapkod, harap, és az univerzum összes energiájával képes a képembe ordítani hogy NEEEEEEM!

De itt fekszenek mellettem. Itt szopják az ujjukat az egyforma rongyijaikat szorongatva, néha csak úgy passzióból belerúgva vagy rácsapva a másikra, nehogy már elteljen öt perc balhé nélkül. Itt hangoskodnak, minden pillanatban vonyítva, egyszerre követelve valamit. Itt vannak nekem és itt nyávognak hogy nem tudnak levetkőzni és felöltözni. Hogy nem jó a reggeli, hogy kérnek csokit, kisautót, toronyórát lánccal.

Belegondoltam mit érezhetett az az édesanya, aki az éjszaka közepén kapott egy hívást, hogy az imádott gyereke buszbalesetet szenvedett. De jól van? Nem tudjuk még. De él? Azt sem tudjuk.

Nem tudta hosszú órákig, vagy akár egy egész napig, hogy él-e a gyereke. Micsoda tehetetlenség, micsoda kétség, micsoda kín! Talán borzalmasabb mint a bizonyosság a tragédiáról.

Azt olvastam, hogy volt aki Veronába érve szembesült vele: a gyereke nem élte túl a balesetet. Élete leghosszabb útja lehetett, melynek a végén talán azt kívánta: bár soha nem érkezett volna meg.

Politikai nézetektől mentesen néztem Szijjártó Péter sajtótájékoztatóját, és azon gondolkodtam, hogy vajon tényleg ennyire meg van-e rendülve. Aztán kimondta: “Ilyenkor mindenki a sajátjára gondol.”

Nekem kettő van. Kettő égetnivaló, szemtelen, örökmozgó, hangos, ön-és közveszélyes idegőrlő banditám, akikbe szerelmes vagyok, és akik bármennyire is képesek kiborítani, épen és egészségesen cuppognak a két oldalamon, néha merő “jóindulatból” megkínálva egymás, vagy az én vesémet a sarkaikkal.

Nem tudom mennyi erő szükséges ahhoz, hogy egy ilyen borzalmat fel lehessen dolgozni, vagy egyáltalán felfogni, hogy megtörtént.

De minden anyának és apának, akiknek elmentek a gyermekei, kívánok rengeteget ebből az erőből, és kapaszkodókat, amik idővel majd könnyebbé teszik számukra az életet.

Annak pedig, aki Istennek hála nem érintett (önmagamat is beleértve), azt kívánom, hogy soha ne élje át ezt a mérhetetlen fájdalmat, és amikor készül ledobni a láncot a gyerek viselkedése, matek egyese vagy választottja miatt, akkor is “gondoljon a sajátjára.”

Gondoltam egy nagyot, elkísért egy coach, és ma már én osztom be a saját időmet.

Forrás: pixabay.com

Kezdjük azzal, hogy fogalmam sem volt róla, hogy mivel jár az, ha valaki vállalkozó. Nem tudtam hol mit kell bejelenteni, mit és mikor kell befizetni, milyen határidőket kell megtartani, és egyáltalán, hogyan is él egy vállalkozó.

A szüleim mindketten alkalmazottként dolgoztak illetve dolgoznak, soha meg sem fordult a fejükben hogy kilépjenek ebből a számukra biztonságot jelentő nexusból.

Így, mivel ezt hoztam otthonról, bennem sem merült fel, hogy ezt másképp is lehet csinálni.

Tavaly áprilisban visszatértem a munka világába négy és fél kihagyott év után, és szerencsémre nagyon jó munkahelyet sikerült találnom, egy rugalmas, megértő főnökkel. 

Két dologgal azonban nem számoltam:

A gyerekeim sajnos nem reagáltak túl jól az állandó rohanásra, arra hogy alig van együtt a családunk hétköznap, és mivel a kisebbikem még most is csak két és fél éves, a nagyfiam pedig igencsak érzékeny lelkű majdnem öt éves, abszolút megértettem őket.

A másik dolog ami váratlanul ért, az az Ágival való találkozásom.

Forrás: pixabay.com

Ő a coachom. Volt.

Most már a barátnőm, de igazából mindegy is minek nevezem, azzal hogy belépett az életembe, egyúttal jól föl is forgatta azt. 

És ezért soha nem lehetek elég hálás neki.

Nyáron kezdtünk el egy coaching-folyamatot. Ő gyakorolt, én meg kerestem az utam. Mert nem tetszett ahogy élünk. Ahogy élek.

Nem akartam belenyugodni, hogy ennyi az élet. Űzni, hajtani a fiúkat, kocsiból ki, kocsiba be, lerongyolódott idegekkel sziszegni (és egyúttal lenyelni a kiabálást ami nem is nekik szól, hogy aztán kitörjön este) a Tescoban hogy “nem érted hogy nem veszem meg?”, szinte csorgó nyállal bambulni a tévé előtt a férjem mellett esténként. 

Azt gondoltam, hogy nekem ne mondja azt senki, hogy kötelező így élni!

Újra írni kezdtem egy blogot, de éreztem, hogy nem az igazi, és ezt el is mondtam Áginak az első alkalommal. Jó az irány, de valami nem stimmel. Ez még nem a cél. 

Akkor mi a cél?

Addig kérdezgetett, mire kiböktem, hogy életem fő célja jelenleg az, hogy én oszthassam be az időmet. A másik célom pedig az írás. Első körben az bukott ki belőlem, hogy szeretnék újságíró lenni. Tudom, földtől elrugaszkodottnak tűnik, de olyan magától értetődően jött elő belőlem. És ez még csak az első alkalom volt.

Forrás: pixabay.com

A második találkozónkon azt hiszem már meg volt a fejemben az új blog, az AnyuSzív, és ahogy Ági kérdezett, belőlem úgy jöttek föl buborékként az ötletek. Reálisak, légből kapottak, mindegy volt, mert a folyamat elindult. És azóta sem állt meg.

Ekkor felmerült annak a lehetősége, hogy felmondok. Ági biztatott, amikor felvetettem, hogy megcsinálom a mozgalmat, írok, beosztogatom az időmet, és tervet készítek, hogyan lehetne ebből pénzt keresni. De ekkor még nem tudtam elképzelni hogy felmondjak, pedig már látszott a fiúkon is, hogy ez lenne nekik a legjobb. Ezt Ágival is megosztottam, aki erre azt mondta nekem, hogy akkor üldögéljek csak nyugodtan a langyos vízben, biztos nagyon kényelmes.

Azóta is itt cseng ez a mondata a fülemben, bármennyire is szúrós volt. Vagy talán épp azért. Az igazság fáj. De legalább előre visz.

Viszont támadt egy újabb jó ötletem. Írtam a cikkeimet, sokszor pszichológiai vonulatokkal megfűszerezve, laikusként. 

Arra gondoltam, hogy ha lenne egy kicsit  pszichológiát érintő végzettségem, akkor hitelesebben tudnék írni.

Nem haboztam, mivel addigra már azt éreztem, hogy enyém a világ. Mert elindultam, és az apró sikerek, a VIP-jelvény, a startlapos, NLC.hu-s megjelenések napról napra egyre jobban pörgettek.

Augusztus végén kezdődött a coaching tanfolyam és én az első percétől azt éreztem, hogy ebből nem csak egy újabb papírt szeretnék a polcra, hiszen abból van elég.

Forrás: pixabay.com

Életemben először nem azért tanultam hogy meglegyen a vizsgám. Hanem mert coach akartam lenni. Jó coach.

Mindeközben a gyerekekkel is egyre több gond adódott, főleg a nagyfiammal, így ősz végére némi osztás-szorzás után meghozta a család a döntést: fölmondok.

Mintha az életemnek ez a vonala is önmagam felé terelt volna. Persze megtehettem volna hogy nem foglalkozom vele, sőt a férjem is megtehette volna, hogy nem támogat, de biztatott, támogatott, mert, ahogy mondta, azt szeretné ha megtalálnám a saját utamat. 

Így hát most itt ülök az étkezőasztalnál, miután megebédeltem a férjemmel, és mielőtt fél négykor elmegyek a gyerekekért az oviba.

Napközben tanultam, készültem a hétfői csoportos anya-coachingra, és hálálkodtam hogy nyáron belevágtunk Ágival a folyamatba. 

Azóta van egy klassz könyvelőm, aki mindent tud helyettem a számokról, a határidőkről, az adatokról, van egy klassz határidőnaplóm, amiben én osztom be az időmet, és van önbizalmam, vannak sikereim, és van egy olyan életem, amiben nem kényszerülök kompromisszumokra. (Ez egyébként annyira furcsa, hogy szoknom kell.)

Forrás: pixabay.com

Arról nem is beszélve, hogy az AnyuSzív testet öltött abban a 686 anyukában, akik a Facebook-csoportot jelenleg alkotják, saját magam elkészítettem a honlapomat (www.takatslilla.hu), csoportos és egyéni coachingokat tartok, és ma még a Ridikül című műsorból is megkerestek.

Gyerekjátékok mindenütt, vagy pedáns rend a gyerekszobán belül és kívül is? Nálatok mi a helyzet?

Forrás: pixabay.com

A napokban került terítékre a fenti kérdés az AnyuSzív-csoportban, és természetesen mint annyi mindenben, ebben a kérdésben is különböző álláspontokra helyezkedtünk a lányokkal.

Volt, aki azt vallotta, hogy nem bánja hogy a nappaliban vagy más közös helyiségekben ugyanúgy gyerekjátékok vannak mint a gyerekszobában, és volt aki azt mondta, hogy este már nem akar gyerekjátékot látni a lakásban.

Természetesen egy lakás, ház mérete és elosztása is meghatározó lehet ebben a kérdésben, mindenesetre én a mi 62 négyzetméterünkkel és az 1+2 fél szobánkkal az alábbiak szerint gondolom.

Imádom hogy kicsi a lakásunk, mert gyakorlatilag vagy mindig látom, de legalábbis hallom mi történik a gyerekekkel. Ők közös szobában alszanak, emeletes ágyuk van, és minden játékuk tároló dobozokban van. Az egyébként nem túl sok játékuk (kb. fél évente szortírozok) közül még kevesebbet használnak, jellemzően a geomagot, a kisautókat, a duplo-t, és a vonatokat a sínekkel. 

Jól mutatja hogy nem fuldoklunk a játékokban, hogy hat darab tároló dobozunk van, és mindegyiket fel tudják emelni és ki tudják vinni a fiúk a nappaliba. 

Forrás: pixabay.com

Kihozhatják. Van egy 30 nm-es konyha-étkező-nappali terünk, jellemzően itt töltjük a hétköznap délutánokat, estéket, és a hétvégéket is, ha otthon vagyunk. Aztán vacsora után, amíg folyik a fürdővíz, szépen el kell pakolniuk. Mindent. Szívesen segítünk nekik, ez nem gond, de igen, én is azon szülők táborát erősítem a férjemmel együtt, akik azt vallják, hogy miután lefeküdtek a gyerekek, már nem akarunk vonatsíneken átlépkedni, legófigurákat szedegetni, vagy épp hanyatt vágódni a geomag golyócskáján.

Felnőttként szeretném azt érezni, hogy nekem is van helyem a lakásunkban, hogy azzal hogy gyermekeink születtek, nem vették át teljesen felettünk, a lakásunk, az életünk felett a hatalmat. 

Elfogadom, hogy van aki nem kapcsolja össze fejben ezeket a dolgokat, mi a férjemmel viszont igen.

Minden igényt kielégítő szobájuk van a fiainknak. Kék falakkal, hajómintás tapétával (amit fejjel lefelé ragasztott fel a “mester”…), képek a falakon, faliújság a műveikkel, és persze ott vannak a játékaik. 

Megértem, hogy ha egész nap nem vagyunk együtt, vágynak a családi közösségre, ugyanúgy ahogy mi is. Ezért lehetnek kint a nappaliban a játékaikkal együtt vacsoráig.

Miután elpakoltak, a fürdőkádat is teledobálhatják a műanyag autóikkal, de ha végeztek, az autók visszavándorolnak a kád melletti szekrény alsó polcaira. Nem a kád szélére, nem, az ablakpárkányra, hanem a kis polcra.

A szobájuk más kérdés.

Forrás: pixabay.com

Ott nem várom el a patika rendet. Kisgyerekek, ráadásul a kelleténél egy-két fokkal kritikusabbak a kötöttségekkel szemben. Eszemben sincs például a művészien megkomponált formájú kisautó-tömeget felszámolni, mert tudom hogy sok munkájuk van benne. Nem kell eltenni az asztalra rögzített autópálya ugratót sem, és a félbehagyott kirakó is kint maradhat, de arra megkérem őket, hogy ha este jövök ki tőlük, vagy épp éjjel bemegyek betakarni őket, akkor ne legyen aknamező a lábam alatt.

Amióta megmutattam nekik a vérhólyagot a talpamon (Isten áldja a legó feltalálóját), azóta tényleg figyelnek erre. 

Amíg nem volt emeletes ágyuk, nagyon szívesen megengedtem nekik, hogy együtt aludjanak a játékaikkal. Ha őket nem zavarja hogy a hátukba áll éjjel a kisautó, akkor engem sem.

Mióta viszont emeletes ágyuk van, többször riadtunk éjjel a férjemmel arra, hogy a kisebb-nagyobb fém vonatok, autók óriási csattanással landolnak a parkettán.

Nyilván a gyerekek meg sem rezzentek, de újabban már csak a fal felőli oldalra rakhatnak játékot, és amikor utoljára bemegyek, nem csak betakarom a szuszmákoló testecskéket, hanem lecsempészek minden játékot a szőnyeg biztonságába.

Mert nekünk így jó.

Te is úgy érzed, hogy a téli szünetből csak a téli az igaz? Mert az én napjaimban nem sok szünet volt!

Forrás: pixabay.com

Igyekeztem pihenni. Tényleg. A mézeskalácson és a krumplisalátán kívül az összes feladatomat delegáltam.

Elterveztem, hogy milyen klassz lesz ez a majdnem két hét, amikor együtt lehetek nyugiban a szűkebb és a tágabb családommal. Beszélgetés, borozgatás, zenehallgatás, olvasás, pihenés.

Ehhez képest alig várom, hogy holnap elmenjenek a gyerekek oviba/csanába, és végre CSEND legyen.

Mert az aztán nem nagyon volt az utóbbi napokban!

Szenteste itthon voltunk, 25-én vendégeink voltak, 26. és 28. között mi vendégeskedtünk, 29-én irány a nagyszülők, 30-án a férjem rokonai, 31-én a demjéni fürdő (ezt már évek óta nem hagyjuk ki), és végül újra a nagyszülők, ahol a gyerekek teleltek két-három napot.

Rengeteg tervem van erre az évre, sőt, erre a hétre is, de azt hiszem holnap, miután elvittem a fiúkat, hazajövök, leülök majd az asztalhoz egy bögre teával, és egy órán keresztül hallgatom a csendet.

Jó volt együtt ünnepelni azokkal, akiket szeretünk.

Forrás: pixabay.com

De az idei karácsonyból is tanultunk.

Muszáj nyuginapokat beiktatni, mert a fiúknak teljesen felborult a bioritmusa.

Későbbi fekvés, korábbi kelés, napokig kimaradó déli alvások… ennek eredménye az, hogy feszültek, nyűgösek ők is, és én is.

Belegondoltam abba, hogy miért ebben a kb. 10 napban próbáljuk meg bepótolni azokat a látogatásokat, amiket egész évben halogatunk?

Tudjuk, hogy tök jól érezzük majd magunkat, tudjuk, hogy ki sem kell lépnünk a városból, mégis csak akkor indulunk el, amikor már nem tudjuk tovább halogatni a látogatást, hiszen karácsony van. Ezen változtatni fogunk.

Egyébként, hogy ne csak károgjak, nagyon jó volt a szünet arra, hogy megfigyeljem a fiaimat.

Volt rájuk idő.

Megfigyeltem például, hogy a nagyobbik fiam, a „szeleburdi, a túlmozgásos, a gyors, a koordinálatlan” úgy mászik falat, mintha így született volna. Pontos, koncentrált, átgondolt. Úgyhogy megyünk falat mászni.

Megfigyeltem, hogy a kisebbikem minél többet lehet velünk, annál jobban ragaszkodik hozzánk. Nem matrica, hanem tetoválás-üzemmódban volt az utóbbi időben. Nem tudom mi lesz holnap reggel, ha újra mennie kell a csanába.

Újdonság, hogy a gyerekeim dalos pacsirták. Mivel volt idő játszani, igazán belemerülni, néha elfeledkeztek magukról, és dalolásztak legózás vagy geomagozás közben.

Ráadásul kaptak Papától egy szintetizátort, amit nem csak nagy érdeklődéssel, de igazán ügyesen fogadtak és kezelnek.

Forrás: pixabay.com

Újra bebizonyosodott, hogy mindkettőjüknek szükségük van még mindig a déli alvásra. Érdekes, hogy ha mégis kimarad, nem a két és fél évest, hanem a lassan öt évest viseli meg jobban.

Ha több időt tölthetnek velünk, egymással is szívesebben és tovább eljátszanak. Mintha így nem sajnálnák az egymással töltött időt a velünk töltött rovására.

Megint igazunk lett, amikor azt mondtuk, hogy felesleges a tengernyi ajándék. Tőlünk két ajándékot kaptak, a sógornőméktől egyet, ami bőven elég is lett volna, de hát ilyenkor lépnek színre a nagyszülők…

Hiába a sok ajándék, a legnagyobb kincs nekik és nekünk is az együtt töltött idő.

Forrás: pixabay.com

Minden megteszünk, hogy ebből az idén sokkal több legyen, mint amennyi tavaly volt.

Legyetek együtt!

Boldog Új Évet Kívánok mindenkinek!