AnyuSzív

Hogyan segíthet az integrált oktatás, hogy a jövő paralimpikonjai tökéletesen beilleszkedjenek az ép társadalomba? És hogyan segíthet nekünk, épeknek, hogy elfogadóbbá, nyitottabbá váljunk?

Forrás: pixabay.com

Sajnos még mindig méltánytalanul keveset foglalkozunk paralimpikonjaink fantasztikus teljesítményével.

Akkor kapjuk fel csak a fejünket, amikor érmet szereznek valamely versenyszámban, holott bámulatos az a kitartás és küzdelem, amellyel a korlátaikból előnyt képesek kovácsolni.

Örvendetes tény azonban, hogy hazánkban is egyre elterjedtebb az úgynevezett integrált oktatási forma.

Ez azt jelenti, hogy mozgáskorlátozott gyerekek együtt tanulhatnak ép társaikkal, óriási ajándékkal, a nyitottsággal, elfogadással megajándékozva az ép gyerekeket.

Sokan még mindig nem tudják, hogy viselkedjenek, ha kerekesszékes ember jön szembe velük az utcán. Lesütik a szemüket, ezzel palástolva zavarukat.

A következő generációk azonban, akik az integrált oktatás keretei között nőnek fel, természetesen fognak viselkedni felnőtt korukban is azokkal az embertársaikkal, akik mozgáskorlátozottak, értelmi sérültek, egyszóval mások, mint ők.

Forrás: pixabay.com

Szerencsés vagyok, mert az egyik legjobb barátnőm több évet eltöltött egy olyan iskolában, ahol integráltan tanulhattak ép és mozgáskorlátozott gyerekek.

Megkértem hát, hogy adjon nekem átfogó képet arról, hogy a jövő kis paralimpikonjainak iskolai mindennapjait hogy kell elképzelnünk.

Előnyös, ha az iskola épülete előtt van mozgáskorlátozott személyeknek fenntartott parkoló.

Elengedhetetlen az akadálymentes bejutás, így rámpát kell elhelyezni, amelyen a tanuló könnyen megközelítheti a bejáratot.

Az osztályteremnek lehetőleg a földszinten kell elhelyezkednie, és fontos, hogy olyan mosdókat alakítsanak ki, amelyben vannak kapaszkodók, illetve ahol a gyerekek elférnek kerekesszékkel is.

A padjaik alacsonyabban vannak, és peremük van, hogy az írószerek ne eshessenek le róla.

Természetesen nagyon fontos a tárgyi feltételek mellet, hogy olyan pedagógusok foglalkozzanak a gyerekekkel, akik maguk is az integrált oktatás hívei.

Alapvető célkitűzés ebben a rendszerben, hogy a korlátokkal élő gyerekek eljussanak a tőlük telhető legmagasabb önállósági szintre. Amiben segítségre szorulnak, abban természetesen segítenek nekik a társaik, a tanáraik, de ösztönzik őket arra, hogy azt a tevékenységet, amire egyedül is képesek, végezzék el önállóan.

Forrás: pixabay.com

A pedagógusok összedolgoznak konduktorokkal, fejlesztőpedagógusokkal, így a mozgáskorlátozott gyermekek mozgásfejlődését is biztosítják.

Fontos figyelembe venni, hogy egy mozgáskorlátozott gyermek, és egyébként felnőtt is egészen másként érzékeli a körülötte lévő világot, másképp méri fel a távolságokat, más dolgok segítik a tájékozódásban, a közlekedésben, mint az ép embereket.

Több olyan kezdeményezéssel találkoztam, ahol ép emberek belebújhatnak korlátokkal rendelkező társaik bőrébe. Be lehet ülni egy kerekesszékbe, illetve nagyon klassz ötlet a Láthatatlan kiállítás is, ahol a látogató egy órára „megvakul”, belecsöppenve így a látássérültek világába.

Nagyon jó kezdeményezés a Suhanj! alapítvány ötlete; egy edzőterem, melyet úgy alakítottak ki, hogy fogyatékkal élők és ép emberek egyaránt használhatják.

Az interneten kutakodva számos olyan sportegyesületet találunk, melyek tárt karokkal várják a korlátokkal élő sportembereket.

Persze a világ nem változik meg egy csapásra.

Még mindig sok helyen van magas padka az út szélén, lépcső az üzletekben, vagy kulcsra zárt mozgássérült mosdó a plázákban.

Azonban azzal, hogy a mai gyerekeknek lehetőségük van egész kis korban megismerkedni mozgáskorlátozott társaikkal, hogy együtt élhetik a mindennapjaikat, hogy megtanulnak elfogadni, megilletődöttség nélkül segíteni, természetesen viselkedni, elindulhat egy olyan folyamat, amelynek eredményeképpen jóval könnyebbé válik a korlátokkal élő emberek élete.

Forrás: pixabay.com

És mi más segíthetné jobban a gyerekeinket ebben, mint a mesék? Szeretettel ajánlom figyelmetekben Bartos Erika Őrangyal című mesekönyvét, melyet az írónő a Magyar Máltai Szeretetszolgálattal karöltve jelentetett meg, és amelyben szívhez szóló történeteken keresztül meséli el a gyerekeknek, hogy attól hogy valaki más, ugyanolyan értékes ember, mint ők.

Ha tetszett a poszt, ne felejts el szavazni az AnyuSzív blogra az Allianz Hungária Biztosító Zrt. blogversenyén a http://www.allianzblogverseny.hu oldalon a Gyerek és az Életmód kategóriákban

Fekete lista arról, amit anyaként a régi életemből hiányolok.

Forrás: pixabay.com

Vannak dolgok az anyasággal kapcsolatban, amelyekről mindannyian szívesen beszélünk.

A semmihez sem fogható örömről, amikor először tartjuk kezünkben a gyerekeinket. A megilletődöttségről, amivel szemléljük megállíthatatlan fejlődésüket. A büszkeségről, amikor először felülnek, kimondják, hogy anya, lerajzolnak minket az oviban (és nem küldenek minket vele pszichológushoz), megkenik maguknak a kenyeret, szerelmesek lesznek (és még elmondják nekünk), vagy jótékonykodnak. (Szándékosan nem írtam iskolai eredményekről. Az sok esetben csak a szülőket teszi boldoggá, úgy meg nem sokat ér.)

Jó érzéssel élünk át minden torokszorítóan boldog pillanatot, amikor hozzánk bújnak, megpuszilnak, azt mondják, szeretlek anya. (Vagy azt hogy “Akadjon bele a p…öd az ágyba!” Fogalmam sincs hol tanulta.)

Nem fogjuk vissza magunkat, ha arról van szó, hogy eldicsekedjünk, hogy a mi gyerekünk már szobatiszta, soha nem hisztizik, kristálytisztán beszél, százig számol a bölcsiben, nyelvvizsgázik alsó tagozatban.

Vannak azonban olyan érzéseink, amik (érthetetlenül és tévesen) bűntudatot ébresztenek bennünk.

Érzések, amelyeket a világ, és sok anyatársunk szerint nem szabadna éreznünk attól fogva, hogy hókon nyomott minket a két csík.

Én viszont most teszek egy nagyot a világra, és – kikérve az AnyuSzív-anyák véleményét is – elárulom neked, hogy anya vagyok, és bevallom, hogy mióta átlényegültem, hiányzik:

• hogy a reggeli kávét nyugodtan, de főleg melegen ihassam meg
• a megszakítás nélküli, késsel-villával való étkezés
• az olvasás (nem széttépett könyvekből)

Forrás: pixabay.com

• a fürdőkádban töltött nyugalmas órák (igazából 10 percnek is örülnék)
• egy nap, amikor senkitől nem hallom azt, hogy „nem akarom”
• a spontaneitás, legyen szó kirándulásról, bulizásról vagy szexről
• az, hogy ha arra vetemedem, hogy megbetegszem, ne ugráljon rajtam két kis bioterrorista, akiknek meg se kottyan az a kis nátha, ami engem kis híján megöl
• a hétvégék, amikor a szombat esti buli után Apával délig heverésztünk, majd pizzát rendeltünk, és filmeket (mindegyiket egyszerre, megszakítás nélkül) néztünk estig
• az alvás akármeddig
• a magassarkú cipő (próbáltatok már abban babakocsit tolni? Én egyszer… majdnem kitörtem a nyakam)

Forrás: pixabay.com

• az alakom (nem, nem csak akarat kérdése. A kötényhas, a lógó cicik, a striák az nem akarat-kérdés. Tudom, a gyerekeink gyönyörű nyomai a testünkön bla bla bla… Engem zavar.)
• a barátnős programok, amikor nem nézem percenként a telefonomat, várva a hívást hogy “Hol az alvóskutya/a kék szandál/a gyerek jobb keze és egyáltalán mikor megyek már haza?!”

Forrás: pixabay.com

• a randevúk Apával (és alkoholtartalmú italokkal)
• a szabad csokifogyasztás a lakás bármely pontján anélkül, hogy bárki is kinézné a számból a falatot
• a kocsiban való zenehallgatás (csutkára tekerve) és gátlástalan vonyítás (“És ha lesben áll egy cápa, áhhh áhhh!!”)
• hogy nyugodtan végigszagolgathassam a parfümöket a drogériában, anélkül hogy annak a veszélye fenyegetne, hogy az egész készletet ki kell fizetnem
• hogy két percnél tovább beszélhessek telefonon akár még az internetszolgáltatónkkal is

Forrás: pixabay.com

• hogy vezetés közben szabadjára engedhessem a nyelvem (aki nem káromkodik vezetés közben, az nem az utat nézi)
• hogy a tisztaság ne öt percig tartson
• az idő fodrászra, sportra, manikűrre, szőrtelenítésre, sminkre (igazira, alapozóval, szemhéjpúderrel, mindennel)
• ne ítéljenek el azért, mert ember vagyok.

Forrás: pixabay.com

Tisztában vagyok vele, hogy csupa örgödtől való dolgot soroltam fel, csak azt nem tudom, ki volt az aki kitalálta, hogy az anyaság előtti énednek seppukut kell elkövetnie, mihelyt elvágta az orvos a köldökzsinórt.

Vegye tudomásul a világ, hogy az anya is ember!

Azok az anyák, akik meg ahelyett, hogy a sorstársaikat támogatnák, és velük együtt keresnének megoldást a közös problémákra, inkább lenyomják őket a saját gyerekeik érdemeit, vagy jövőbeli rémképeket (a fogzás halálos is lehet, ha nem anyatejes a gyerek, le fog esni a füle, ha nem kötöd magadra, soha nem lesz ötös környezetismeretből ) hangoztatva, inkább vallják be hogy bizony ők sem tudnak megfelelni a torz elvárásoknak.

Ahogy én sem!

És nagyon boldog vagyok attól, hogy nem is akarok!

Hétfőig tart az Allianz blogverseny szavazása, amin Te is menő sportszerkókat nyerhetsz a voksoddal. Szavazz az AnyuSzívre a http://www.allianzblogverseny.hu oldalon a Gyerek és az Életmód kategóriákban. Minden szavazat számít, nagyon megköszönöm ha megtisztelsz vele!

A blog facebook-oldala minden nap tartogat számodra valami érdekességet, és a friss bejegyzésekről is azonnal értesülhetsz.

Miért számít még mindig tabunak a szülés utáni depresszió? Hogyan segíthetne a szűkebb és a tágabb környezet abban, hogy a kismamák elkerüljék a hangulatzavarokat?

Forrás: pixabay.com

Arra gondoltam néhány napja, hogy írok egy posztot a szülés utáni depresszióról. Megkértem az AnyuSzív-csoportos anyukáimat, hogy aki érintett volt a témában, és van kedve, írja meg nekem a történetét.

Azt hittem, hogy lesz egy-két édesanya, aki félve, néhány félmondatban, sok pontpontponttal osztja meg velem a saját sztoriját, ezért is lepett meg, amikor majdnem tíz lány írt nekem privát üzenetet, ontva magukból az érzelmes és felkavaró szavakat.

Mintha arra vártak volna, hogy valakinek mesélhessenek. Valakinek, aki nem ítéli el őket, amiért nem tudtak megfelelni a hamis elvárásoknak, amik a tomboló hormonok mellett nők százait, ezreit betegítik meg.

Minden történet megérdemli, hogy külön bemutassam őket, így elvetettem az eredeti ötletet, miszerint egy bejegyzésbe gyúrom a lányok üzeneteit.

Az elkövetkezendő hetekben rajtam keresztül mesélik el ezek a szuper nők, hogyan élték meg a szülési utáni napokat, heteket, hónapokat.

Évi, az első anyukám halmozottan hátrányos helyzetből indult a depresszió elleni harcban.

„Anyám sosem szeretett engem” – kezdte szívszorító sorait.

Forrás: pixabay.com

Elmesélte, hogy nagyon nehéz szülése volt az édesanyjának, kis híján mindketten belehaltak, és ezt (illetve sok minden mást) az egyedülálló édesanya, Emese soha nem tudta megbocsátani az egyetlen lányának.

Azért is őt hibáztatta, ha kinőtte a cipőjét, és a túlevésből adódó epebántalmainak is Évi volt az oka, hiszen magzatként szétnyomta az anyja veséjét.

Emese szerint Évi világéletében csúnya és buta lány volt. Amikor felvették az ország egyik legjobb gimnáziumába, az anyja bebuszozott az iskolába, mert azt hitte tévedés történt. Évi kamaszként sírva könyörgött az anyjának, hogy szeresse végre, hiszen semmi rosszat nem követett el, azonban amikor ezután sem talált értő fülekre, önmaga ellen fordult.

Két öngyilkossági kísérlettel próbálta végre felhívni magára a számára legfontosabb ember figyelmét.

Sikertelenül. Az anyja még az ajánlott pszichoterápiára sem vitte el a lányát, miután az megpróbált véget vetni az életének.

Látszik hát, hogy Évi milyen terhekkel indult neki a családalapításnak.

Ő azonban két sikertelen terhesség után sem futamodott meg, és harmadjára megfogant a kislányuk, Anna.

Mindeközben – mivel továbbra sem érezte jól magát – pszichológiai sufni tuningba kezdett. Bújta az internetet, a szakkönyveket, és a férjével – aki egy szuper pasi – megígértette, hogy bármi történik is, ne engedje el, „ha kell, Csernussal pofoztassa ki belőle a sz..t”.

A terhesség rázósabb, kezdeti szakasza után zavartalanul fejlődött a kislány Évi pocakjában, ő azonban már ekkor rettegett attól, hogy a babával történik valami.

A 38. héten sürgősségi császárra érkezett meg Anna, akivel édesanyja boldogan ismerkedett a kórházban.

Forrás: pixabay.com

Egészen a harmadik napig, amikor este hatkor Évi fuldokolni kezdett.

Kitántorgott a nővérekhez, akik ügyet sem vetettek rá.

Nem kapott segítséget sem a szoptatáshoz, sem a baba ellátásához.

Másnap este hatkor megint jött a fulladás, immár halálfélelemmel kísérve.Ez volt az első álmatlan éjszakája, amelyet ezek után megannyi követett.

Bízott benne, hogy ha hazamennek, a helyzet javulni fog, de nem így lett.

Nem tudott aludni, és bár Anna még pici volt, kétségbeesett édesanyja már ekkor rettegett a fogzástól, a hozzátáplálástól, a szobatisztaságtól, és attól is, hogy a kislány a sírásával felébreszti a férjét.

Továbbra is minden nap eljött a hat óra, „…és én éreztem, hogy meg fogok halni. Talán picit vártam is.”

Évi nem értette, hogy egy gyermek érkezéséről miért állítja mindenki, hogy a legnagyobb boldogság. Nem értette miért mosolyog minden édesanya boldogan a tévében, az újságban, az interneten. Vissza akarta kapni a régi életét, és ez érzés még nagyobb bűntudatot generált benne.

A párja nagyon aggódott érte, és ígéretét betartva elkísérte őt szakemberhez. A pszichiáter – aki egyértelműen az édesanyjával való kapcsolatára vezette vissza Évi problémáit, – gyógyszeres kezelést javasolt. Mivel azonban Évi mindenképp szoptatni szeretett volna, elutasította ezt, és a pszichoterápia mellett döntött.

Forrás:pixabay.com

A pszichológus azonban (véleményem szerint tévesen) egy beszélgetés után nem látta indokoltnak a terápiát.

Évi tovább küzdött önmaga és a hangulatzavarai ellen.

Mindeközben Anna rendkívül segítőkész baba volt, evett, aludt, vevő volt a napirendre, amit az édesanyja a saját küzdelmei közepette is következetesen betartott.

S hogy mi segített Évinek fölfelé indulni a gödörből?

Egy hasonló gyermekkort megélt barátnő, akivel őszintén beszélhetett a problémáiról.

Egy férj, aki párja, társa a bajban.

Két félmondat a védőnőtől: „Anyuka, jó, hogy hallgatott a belső hangra!” és „Nem láttam még anyát, aki ennyit küzdött azért, hogy szoptathassa a gyermekét”.

És az erő, ami ott van benne, ám amit elnyomtak a hamis képek, amit az édesanyja és világ sugárzott felé önmagáról és az anyaságról.

Évié nem egy szokványos szülés utáni depresszió-történet. Talán nincs is ilyen, hiszen más a személyiségünk, mások a körülményeink, más ingerek válthatják ki belőlünk a pozitív és negatív érzéseket.

Az azonban nagyon fontos, hogy az anyák lássák: annak, amit tőlük várnak, hogy az első perctől felhőtlenül örüljenek az új életnek, hogy „ösztönösen” legyen helyes minden mozdulatuk, hogy tilos vágyniuk a régi életükre, hogy minden rózsaszín és babakék miután a kicsi a világra jött, annak nem tud mindenki megfelelni.

Hamis és esetenként mérgező elvárások ezek, amik megbetegíthetik még a többgyerekes, tapasztalt kismamákat is.

Forrás: pixabay.com

Nem elég a felborult hormonháztartás?! Ha egy friss anyuka emellett még azt is érzi, hogy nem tud megfelelni a kívánalmaknak, könnyen belesodródhat a szülés utáni depresszióba.

Furcsa volt olvasni, hogy a történetüket elmesélő anyukák között alig akadt olyan, aki segítséget kért. Arra vártak/várnak, hogy magától megoldódjon az esetenként hónapok óta tartó probléma.

Tudom, hogy pszichés segítséget kérni az egyik legnehezebb feladat, hiszen manapság még mindig tabunak számít, ha valaki kibillen a lelki egyensúlyából.

De téged ne érdekeljen a világ! Ha rosszul érzed magad, ha valami nincs rendben benned, fordulj szakemberhez!

Ne szégyelld, ha hangulatzavarokkal küzdesz!

Beszélj róla!

Az egész család érdeke, hogy anya rendben legyen.

Nálunk gyakran elhangzik a következő mondás: ha anya boldog, mindenki boldog!

Nem is hinnéd, mennyien bizonytalanodunk el a nagyobb gyerekeink nevelése közben is! Hát még amikor először vesszük karjainkba az újszülöttjeinket!

Megindító volt, ahogy jöttek a lányok történetei. Ilyenkor még inkább érzem, hogy az AnyuSzív egy klassz út, amin érdemes volt elindulni.

Ha szükséged van egy támogató közösségre, ahol kendőzetlenül beszélhetsz a problémáidról, anélkül hogy bárki is ítélkezne feletted, itt a helyed! Keress minket a Facebookon!

Igazságot kell-e tenni a testvérharcokban?

Forrás: pixabay.com

Mivel nekem nincs testvérem, ismeretlen számomra az a szeretetbe oltott folyamatos harc, ami csak a testvérek kiváltsága.

Mindig irigykedve hallgattam a barátaimat, amikor kimondták azt a szót: tesóm.

A tesómmal beszélgettünk, a tesómmal elaludtunk, a tesómmal játszottunk, a tesómmal verekedtünk…

Gyerekként álmaim netovábbja volt egy testvér, akivel jókat lehet verekedni.

Mivel nekem ez nem adatott meg, hamar eldöntöttem, hogy az én gyerekeim mindenképp megismerik majd a testvér-lét örömeit.

Miután Nimród megszületett, láthatatlan távolságba került ez a kérdés, de mi sem bizonyítja jobban azt, hogy soha ne mondd, hogy soha, mint az, hogy két év két hónap múlva berobbant az életünkbe második kisfiunk, Petyus.

Természetesen izgultam, hogy Nimród hogy fogja fogadni az öccsét, de igyekeztünk természetesen kezelni a testvére érkezését, hogy ő se csináljon túl nagy ügyet belőle.

Nem hozott ajándékot a kistesó, nem emlegettük percenként hogy „ha majd megérkezik…”, és őszintén szólva rosszul voltam az olyan kérdésektől hogy: na, várod már a kistesót?

Először is, az én két évesemnek fogalma nem volt arról, hogy mit is kéne várnia. Másodszor pedig meggyőződésem, hogy a nagyobb gyerekek közül nem mindenki várja azt, hogy egy rózsaszín ordító diktátor költözzön be a házba, aki lenyúlja a játékait és a szüleit.

Mindenesetre nálunk bejött a dolog, Nimródot (legalábbis eleinte) nem nagyon kavarta fel a testvére.

Bejött a kórházba, ugrált rajtam egy sort, ügyet sem vetve az ágyam mellett álló kosárkára, és benne a trónbitorló óriáscsecsemőre.

Búcsúzóul azért odacsapott egyet a kezére, jelezve hogy észrevette mi folyik itt.

Forrás: pixabay.com

Az elkövetkezendő egy évre nem nagyon emlékszem (ha több pici gyereked van, talán érted, hogy miért), de azt tudom, hogy mivel Petyus sokat aludt napközben, bőven volt időm Nimróddal foglalkozni.

Egészen addig nem is volt semmi gondja az öccsével, amíg Petyus csendes szemlélőből véleményét határozottan megfogalmazó, egyenrangú tényezője nem lett a családunknak. Ez körülbelül egy éves korára történt meg.

Ekkorra olyan szilárd jellemmé formálódott a gyerek, ami mindannyiunkat meglepett.

Nimródot is.

Ő egyébként nem egy agresszív gyerek, de a fél szememet mindig rajtuk tartottam, nehogy akaratlanul is komolyabb sérülést okozzon a kicsinek.

Hamar rá kellett jönnöm, hogy Petyust sem kell félteni.

A sláger az első időkben a lökdösés volt.

Petyus békésen üldögélt, majd miután elmart egy kisautót a bátyja elől, már borult is.

Ilyenkor mindig jött a „kérj tőle bocsánatot, értsd meg hogy fáj neki, ejnye-bejnye”.

Aztán történt egy délelőtt, hogy a szobájuk előtt pakolásztam.

Szokásos életkép volt, ahogy ültek egymással szemben, és komótosan játszottak. Néhány másodperc múlva a kicsi felvett egy autót a földről, majd fogta magát, eldőlt, és éktelen visításba kezdett, azt óbégatva, hogy „Ímó vó!Ímó vó!”

Ha nem láttam volna mi történt, egyrészt leszidtam volna a nagyfiamat, másrészt meg nem hinném el, hogy egy ekkora gyereknek ennyi esze van, és ennyire elvetemült is tud lenni.

Forrás: pixabay.com

Persze volt, hogy ő húzta a rövidebbet, az anyja meg égett, mint a rongy, mert nem tudta megakadályozni hogy vér folyjon.

Történt ugyanis tavaly nyáron, hogy Nimród új óvónénijei családlátogatásra érkeztek hozzánk.

A két gyerek a duplóhalom közepén játszott, miközben én az ovis papírokat töltögetve beszélgettem az óvónénikkel és igyekeztem szemmel tartani a fiúkat.

Nem sikerült.

Mivel mindkettőjüknek ugyanaz a zöld kocka kellett volna (amiből volt még vagy hatszáz a szobában), Nimród a leendő óvónénik szeme láttára hanyattlökte az öccsét, akinek a feje épp egy legódarabra érkezett, felsértve a bőrét.

Aki látott már fejsérülést, el tudja képzelni, hogy ömlött a vér a gyerek fejéből.

Az óvónénik azt sem tudták, hogy segítsenek, zavarba jöjjenek, vagy elmeneküljenek a káoszból.

Mindenesetre bemutatkoztunk.

Mostanában a harapás dívik köztük. Ez egyébként családi vonás lehet, mert a legnagyobb unokatestvérük, aki immár gyönyörű 15 éves nagylány, drága anyósom elmondása alapján gyerekkorában szintén harapott. Örömében.

Ezen hétvégén két vámpírtámadás is történt az otthonunkban (és sajnos nem Edward jelent meg lapos tekintettel az ajtóban).

Pénteken Petyus hirtelen felindulásból akarta fejen (igen, fejen) harapni a bátyját. Jó nagy bőgés lett belőle, mert az egyiknek a homloka fájt, a másiknak meg a foga.

Tegnap pedig a háztartásunk egyik Villám McQueen kisautója váltotta ki a balhét a hetvennyolc közül, aminek eredményeként Nimród tökéletes fognyomata található meg Petyus hátán.

Forrás: pixabay.com

Egyke anyaként a pálya széléről figyelem ezt a semmihez sem hasonlítható kapcsolatot a fiúk között. Mert mindamellett, hogy időnként képesek lennének eltenni a másikat láb alól egy legókerék megszerzése érdekében, nem tudnak létezni a másik nélkül.

Ha nem egyszerre ébrednek föl, azonnal fel szeretnék kelteni a másikat.

Csak együtt hajlandóak enni, fürdeni és lefeküdni is (közös a szobájuk).

Ha vásárolunk, automatikusan kettőt vesznek mindenből, és tömik a másik szájába is a finomságokat.

Viszont ha ledobják a láncot, akkor nagyon ledobják.

Mindazonáltal fontosnak tartom úgy terelgetni őket, hogy „összefogjanak ellenünk”.

Nem teszek igazságot, ha nem láttam az esetet. Nem hagyom, hogy árulkodjanak egymásra. Ha összevesznek egy játékon, elveszem tőlük, nem játszhat vele egyikük sem. Nem hasonlítgatom őket egymáshoz. Nincs „látod, a Nimród milyen szépen megette, látod a Petyus milyen ügyesen elrakta…”.

Igyekszem nem beleavatkozni a vitájukba, amíg el nem durvul a helyzet.

Egyiküknek sincsenek a másikkal szemben előjogai, vagy plusz kötelezettségei azért, mert az egyik „még kicsi”, a másik meg „már nagy”.

Nem mondom, hogy könnyű, de annyival több az élmény, a szeretet, az élet azzal, hogy két gyerek van a házban.

Mi lehet ott, ahol három, négy, vagy öt gyerek van?

A mi életvitelünk két gyerekre van kalibrálva, de biztos vagyok benne, hogy óriási ajándék az a gyerekkor, amit két-három-négy testvér között tölt el az ember.

Menekülő férfiak, egyedül maradt anyák. Mi a magyarázat?

Forrás: pixabay.com

Az AnyuSzív elindulása óta egyre többen tiszteltek meg a bizalmatokkal, és mesélitek el nekem saját sorsotok történetét.

Így tett Emma és Viki is.

A történeteik közös tőről fakadnak, és bár különböző véget értek, ugyanazokat a kérdéseket vetették fel bennem.

Emma Németországban élt, tőle jóval fiatalabb férjével Balázzsal, és hatalmas volt az öröm, amikor kiderült, hogy kisbabát várnak. A párja nagyon büszke volt, hogy kisfiuk lesz, lázasan tervezgette, hogyan tanítja meg trónörökösét az autószerelés minden csínjára.

Emma a boldogságban úszva költözött haza a szüleihez terhessége végén, mivel úgy állapodtak meg, hogy itthon szüli meg Botondot.

Semmi nem utalt arra, hogy a férje ne várná ugyanolyan elragadtatva a babát, mint ő, épp ezért óriási pofonként érte, amikor egy telefonbeszélgetésük végén a férje – akaratán kívül – nem bontotta a vonalat, így a kismamának végig kellett hallgatnia, ahogy a férfi egy ismeretlen nővel enyeleg.

Emma elmesélte, hogy miután szembesítette a férjét, Balázs autóba ült és hazavezetett Németországból. Sírva beszélgettek arról, hogy mi vezethetett idáig.

Kiderült, hogy amikor Emma hazaköltözött a harmadik trimeszterben, Balázs úgy érezte elveszíti a feleségét. Szüksége volt egy társra. Egy kolléganője, látva a férfi búskomorságát, főzött neki egy kávét. Aztán másnap reggel még egyet… Aztán…

Ezután a beszélgetés után talált meg engem Emma.                                                                   

Mivel én is ugyanebben a cipőben jártam néhány évvel ezelőtt, elmeséltem a saját történetünket, és tisztáztuk hogy mit szeretne: azonnal borítani, vagy – ahogy annak idején én – együtt tartani a családot, és higgadtan átgondolni ennek a lépéseit.

Az utóbbit választotta, de a férjében nem talált ebben partnerre.

Balázs az első beszélgetés után sírva fogadkozott, hogy mindent megtesz azért, hogy visszaszerezze felesége bizalmát, de két nap elteltével mégis elhagyta őt, őket a másik nőért.

Azóta megszületett Botond, és Emma kisfiával együtt bújt el a családja biztosította meleg, szerető fészekbe, hogy néhány hónap múlva, mikor majd túl lesz az első sokkon, megerősödve folytathassa életét, karján a csodával.

Forrás: pixabay.com

A másik történet számomra még sokkolóbb.

Viki és szerelme, Gergő egy fővárosi főiskola gólyatáborában ismerkedtek meg. Nagyon hamar szerelmesek lettek egymásba, és mivel úgy érezték, ez örökké tart majd, harmadéves korukban óriási lakodalmat csaptak, megünnepelve a boldogságukat.

Lediplomáztak, munkába álltak, és további egy év után úgy döntöttek, itt az idő, jöhet a baba.

Mint a karikacsapás: első próbálkozás után megjelent a két csík, újabb okot adva az örömre.

Gergő annak ellenére, hogy Viki várni szeretett volna a bejelentéssel, az egész baráti körükkel megosztotta a gólyahírt, majd féktelen bulizásba kezdett.

Viki az első napokban a boldogság jeleként értékelte, hogy a férje minden este kocsmáról kocsmára jár a cimboráival.

De amikor a férje „elnémult”, a fiatal, várandós feleség komolyan megrémült.

Forrás: pixabay.com

Ha Gergő épp otthon volt, levegőnek nézte Vikit. Nem szólt hozzá, nem ölelte át, nem volt mellette.

Viki nem dugta a fejét a homokba, tudni akarta mi történt a férjével.

Gergő lakonikus választ adott a sorsdöntő kérdésre.

Nem boldog. Ennyi.

Viki szerette volna megérteni férje érzéseit. Okos nőként tudta, csak úgy oldhatja meg a problémát, ha nyitott szívvel fordul Gergő felé.

A férfi nem talált választ önmagában felesége kérdéseire. Annyit tudott mondani, hogy nincs maradása, és nem, nem tudja felmérni a szavai, tettei következményeit.

Arra ugyan hajlandó volt, hogy elkísérje Vikit egy párterápiára, de amikor a pszichológus azt tanácsolta, hogy vegyen igénybe egyszemélyes pszichoterápiát is, teljesen bezárkózott.

Kiköltözött a nappali szobába, míg Viki a hitvesi ágyon ülve élte a rémálmot. Egyedül.

Ekkor már tudta, hogy a baba nem fog megszületni.

Anyagilag sem tudta volna egyedül megteremteni azokat a körülményeket, amelyeket szeretett volna, azt pedig végképp nem akarta, hogy legyen bármi ami egy életre összeköti Gergővel.

Az ötödik emeleti erkélyen állva, miután úgy döntött mégsem ugrik le, elbúcsúzott a pici magocskától. Bocsánatot kért tőle, amiért nem tudnak a férjével jó szülei lenni.

Egyedül döntött, egyedül ment az orvoshoz, a védőnőhöz, és egyedül állt az ítéletek viharában.

A műtét után egy másik Viki hagyta el a kórházat. Egy erős, eltökélt nő, aki rájött, hogy keményebb, mint, azt bármikor gondolta volna.

Azonnal kirúgta Gergőt a lakásából, az életéből.

Egy hónap alatt új otthont és új munkát talált, rájött, kik azok az emberek akikben valóban megbízhat, akikre számíthat.

Forrás: pixabay.com

Hamarosan találkozott egy Férfival. Egy nagybetűssel.

Elmesélte, mennyire más a párja, mint a férje volt. Hogy végre azt érzi, társa van, aki értően hallgatja, óvja, és figyel rá.

Természetesen ismeri a lány történetét.

Viki elmondta, hogy nagyon várja, hogy ha itt lesz az ideje, anya lehessen. Szeretné a párja csodás kék szemeit viszont látni egy apró emberke lelkének tükreként, és szívből reméli, hogy ez a csoda megadatik neki.

Mindkét történet sokkoló, és mindkét nő rendkívüli!

Sajnos azonban korántsem hétköznapi ami velük történt.

Nem én vagyok az első, aki leírja, hogy a férfiak elköteleződéstől való félelme, mit félelme, irtózása nagyon is gyakori jelenség napjainkban.

A fenti történetekben szereplő férfiak tökéletes példái Csernus Imre könyvbeli (ám sajnos nagyon is valóságos) férfijainak.

Azoknak, akik csak addig kemények, amíg nem kell életre szóló döntéseket hozni. Amíg vissza lehet bújni anyu szoknyája mögé. Amíg nem kell szívből küzdeni. Amíg egy-két viccel mindent el lehet ütni. Amíg a boldogság csak az élvezetekről szól, nem pedig a harcról.

Nem mondom, hogy minden területen impotensek, hiszen lehetnek kiváló menedzserek, felszolgálók, ügyvédek, segédmunkások. Lehetnek szuperek az ágyban, a pókerban, a barátságban.

De mit ér mindez majd, amikor kéthetente leszegett fejjel kopogtatnak egy család ajtaján, hogy néhány órára együtt lehessenek a gyerekeikkel? Amikor egy őszinte, magányos pillanatban eszükbe jut: vajon milyen lenne a meg nem született gyermekem? Rám hasonlítana? Vagy arra a nőre, akit gyávaságból a legnagyobb szükségben elhagytam?

Számomra a legnagyobb kérdés, hogy ezeknek a férfiaknak vajon melyik az igazi énjük? Sőt, talán az, hogy ők egyáltalán tisztában vannak-e azzal, kik ők valójában?

Mi vezet odáig, hogy az addig magabiztos, nagybetűsnek tűnő Férfi, a sorsdöntő pillanatban farkát behúzó, sarokban kuporgó, apróbetűs fejezetté válik a nő életében, akit legszívesebben örökre elfelejtene?

Miért jellemző ennyire a mai társadalomra, legyen szó nőkről vagy férfiakról az önismeret, a magunkhoz való őszinteség hiánya?

Hogy várhatjuk el mástól, hogy őszinte legyen hozzánk, ha önmagának is hazudik? Évekig. Vagy akár egy életen át.

Fogy a magyar! – halljuk a panaszt.

Fogy.

Mert fogy a bizalom. Fogy az empátia, a segítőkészség, az önzetlenség, az őszinteség.

Ezzel szemben nő a bizonytalan, személyiségzavaros emberek száma, aminek eredményeként egyre gyakrabban találkozunk a fentiekhez hasonló történetekkel.

Forrás: pixabay.com

Bízom benne, hogy az egyre bővülő önismereti lehetőségek gátat szabnak a negatív tendenciának.

Hiszem, hogy a különböző eszközök, úgy mint a coaching, a pszichoterápia, a pszichodráma, a jóga, a meditáció, a sport, az autogén tréningek, a hipnoterápia, az agykontroll, a különböző internetes önismereti tesztek, a felnőtt színezőkönyvek segítenek abban, hogy mindenki megtalálja a saját útját.

Önmagunk ismerete ugyanis elengedhetetlen ahhoz, hogy ha az életünket megosztjuk valaki mással, akkor ne üres szívek, letarolt életek, kényszerű döntések álljanak szomorú mementóként útjaink kereszteződésében.

Minden nap érdekességekkel, aktualitásokkal, és a legfrissebb bejegyzésekkel vár téged a blog Facebook oldala.

Kedves Olvasóim!

Úgy döntöttem, megmérettetem magam, és elindulok az Allianz Hungária Biztosító Zrt. blogversenyén.

Ez a verseny a biztosító társaság “Közös jövőnk” programsorozatának része, melynek megkoronázása az október 6-án, a Radnóti Miklós Művelődési Központban megrendezésre kerülő III. Közös jövőnk konferencia lesz.

Forrás: pixabay.com

Az Allianz nagy hangsúlyt fektet a jelenkor társadalmi problémáinak jövőbeli megoldásaira, az innováció támogatására.

Ezt a törekvést az októberi konferencia programja is világosan tükrözi, hiszen Kisbenedek Péter elnök-vezérigazgató köszöntője után a környezetvédelmi, majd a demográfiai szekció keretein belül hallhatunk előadásokat az emberiség globális problémáival kapcsolatban.

Szó lesz többek közt a biogazdálkodásról, az élhetőbb városok megteremtéséről, az ételpazarlásról, sőt, a zene integrációs hatásairól is, és – számomra ez is nagyon fontos – a blogverseny eredményét is ekkor hirdetik ki.

A részletes programot a https://www.allianz.hu/hu/tudaskozpont/kozosjovonk2016-program.html/ alatt találhatjátok meg.

Forrás: pixabay.com

Azért állok szívesen az ilyen törekvések mellé, mert nem mindegy, hogy a gyerekeim, és az ő gyerekeik milyen világban nőnek majd fel.

Mit fognak enni? Mit fognak inni? Mit fognak belélegezni?

A kérdések sora végtelen, de abban biztos vagyok, hogy néhányra választ fogok kapni október 6-án.

Mert én ott leszek.

Gyere el te is!

Kisgyerekes anyukaként nem könnyű menedzselni önmagunkat a munkáltatók előtt. Nem a képességeink, tapasztalataink alapján ítélnek meg minket a HR-esek, hanem az alapján hogy előreláthatólag mennyi időt töltünk majd betegállományban a gyerekeinkkel. Rájuk vajon ki vigyázott ha betegek voltak, a házmester?

Forrás: pixabay.com

Nem voltak hiú ábrándjaim.

Két pici gyerekkel, másfél év munkatapasztalattal és négy és fél év kihagyással enyhén szólva sem én voltam a munkáltatók álma.

A régi helyemre nem tudtam, és nem is akartam visszamenni, mivel napi két óra ingázással járt volna, ráadásul rá kellett jönnöm, hogy érzékeny lelkemnek a diploma utáni erős kezdés a szociális szférában pont elég volt.

Viszont ennyi otthon töltött idő után idén tavasszal már reszkettem azért, hogy munkába állhassak.

Vannak nők, akik arra születtek, hogy végtelen türelemmel adják át önmagukat és egész életüket a 2-3-4-5-sok gyermeküknek. Akik kiteljesednek abban, hogy a lakás ragyog, a gyerekek ovizsákja mindig tele van váltóruhával, a babájuk nem ismeri az üveges bébiételt, mert addig kísérleteznek a konyhában, amíg olyat nem készítenek, amit a gyerkőc megeszik. Ők a mai kor Hesztiái, a meleg családi fészek megteremtői és őrzői.

Náluk mindig van főtt étel, a gyerekeik nem alszanak az óvodában, a bölcsit pedig hírből sem ismerik.

Forrás: pixabay.com

Bevallom, az első gyerekem születése előtt, és egy darabig utána is meg voltam győződve róla, hogy én is ilyen anyuka leszek. Úgy terveztem, hogy három éves koráig otthon leszek a kisfiammal, aztán keresek a szülővárosomban (akkor éppen itt éltünk Nimróddal a szüleimnél) valami nyugis állást az önkormányzaton, ahol négykor vége a munkaidőnek, pénteken pedig már kettőkor kilőhetek.

Aztán egy éves lett Nimród, és azt éreztem, hogy ez tök jó, de hol vannak a felnőttek? Nem az anyukák a játszótérről, hanem azok a felnőttek, akik túl vannak a pelenka-és cumisüveghegyen?

Mivel a családunk sorai ekkortájt kezdtek rendeződni, a kérdés aktualitását vesztette, annál is inkább, mert hamarosan bekopogott Petyus. Az azonban világossá vált számomra, hogy nem nekem való a háztartásbeli nő szerepe.

Időközben Budapestre költöztünk, távol minden segítségtől. Nimródot beírattuk egy klassz családi napközibe, és Petyus is egy éves lett. Újra kezdtem azt érezni, immár három és fél otthon töltött év után, hogy közeleg a perc.

Hogy szép lassan elég a gügyögésből, a robotból, abból hogy azt érzem, nincsenek önálló gondolataim.

Ekkor tört rám a munkakeresési láz első hulláma.

Magam sem gondoltam komolyan hogy munkába állok, hiszen Petyus még kicsi volt, de egyrészt kíváncsi voltam, hogy milyenek lehetnek az esélyeim, másrészt meg…. Másrészt meg éreztem, hogy egyre nehezebben ülök a fenekemen a négy fal között.

Mindig is nyüzsgő, pörgő típus voltam, aki imádja a társaságot, a jó beszélgetéseket, a tartalmas vitákat, az impulzusokat.

Néhány álláshirdetést megpályáztam, jöttek a visszajelzések, személyesen is kíváncsiak voltak rám, de kimondatlan akadály volt hogy túl kicsik a gyerekeim.

Arra viszont tökéletes volt hogy lássam, nem reménytelen a helyzet, és interjú-tréningnek sem volt utolsó.

Az a véleményem, hogy van, akinek elég, ha egy kicsit megszabadul a gyerekeitől.

Én nem tőlük akartam szabadulni, én önmagamat akartam visszakapni.

Újra gondolkodni szerettem volna, bővített mondatokat megfogalmazni. Virágos szoknyát venni magassarkú szandállal, BB-krémet és arcpirosítót használni, és eldobni végre az utálatos farmernadrágot, amit egészen addig imádtam, amíg mindennapi öltözékemmé nem vált, a mackónadrág alternatívájaként.

Forrás: pixabay.com

Eltelt egy újabb év, korántsem haszontalanul, hiszen ekkor kezdtem újra írni. Nimród állami óvodába került, és Petyus is fél napos lett a jól bevált családi napközinkben.

Lassan mindenki felkészült, így hát újra elkezdtem keresgélni.

Szemeztem a közszféra kényelmével, de egyrészt a mi kerületünkben nem volt üresedés, másrészt arra gondoltam, hogy miért kéne egy két gyerekes anyukának jogi diplomával a lambéria mellett aszalódni? Azért mert négykor le lehet lépni?

Mindent beleírtam az önéletrajzomba, és ugyanezt tanácsolom mindenkinek. Két gyerek, két éves, négy éves, négy és fél évet töltöttem otthon, másfél év szakmai tapasztalatom van. Na jó, egy év négy hónap.

Március 11-én elkezdtem pályázni. 16-án behívtak. 17-én bementem, 18-án felvettek.

Ez extrém eset, és óriási szerencse kellett ahhoz, hogy épp egy olyan nyitott főnök kezébe kerüljön az önéletrajzom, aki nem hogy szóba áll, de alkalmaz is egy olyan embert, aki a munkaerőpiaci hendikep-felhozatal jelentős hányadával rendelkezik, viszont minden képessége megvan az állás betöltéséhez.

Örült a család, örültem én is.

Ez kicsit több mint öt hónapja volt.

Lassan magunkhoz is térünk.

Leginkább én. A gyerekek különösebb gond nélkül vették az akadályt. Nagyon figyelünk rá a férjemmel, hogy mindig legyen néhány közös óránk velük, minden nap. Már ha ők is akarják, mert ugye a játszótéri geng nagyon korán elrabolja a gyermeki szívet az anyaitól. De ez így van rendjén.

A ház szalad. A mosógép tele van, a szennyes kosár (3db) tele van, a két szárító tele van, a vasalatlanos kosár is tele van, pedig hetente legalább egyszer nekiállok este, és becsülettel igyekszem ledolgozni a hátrányt.

Az első reggeleken rohantam, hiszen ki kellett tapasztalnom, hogy mikor kell elindulnom ahhoz hogy én is beérjek időben a munkahelyemre, de a gyerekeket ne csak belökjem az oviba/csanába. Most, hogy már beleszoktunk, ráérünk később is indulni, és beállt a rend, hogy az egyiküket Apa viszi.

Délután még most is rohanok, öt órára igyekszem mindkettőjüket felszedni, mivel én fixen végzek fél ötkor, míg a férjem néha fél hatig is bent van a munkahelyén.

Sokszor azt érzem, hogy őrületes tempó szerint élünk, hiszen emellett nekem is vannak saját projektjeim (például a blog, vagy a coaching-tanfolyam), és a férjem is tevékenyen részt vesz a lakóközösségünk ügyintézésében, kosárlabdázni jár, autót bütyköl, stb.

De annyival tartalmasabb a négyesben töltött időnk! Akkor és ott jelen vagyunk, egymással foglalkozunk.

Forrás: pixabay.com

A gyerekeink jól érzik magukat, teljes értékű tagjaik a közösségeiknek, és az apjukkal mi is úgy érezzük, hogy nem önmagunk feladásának árán tartjuk össze ezt a családot.

Én elkötelezett híve vagyok annak, hogy egy családban különböző személyiségű és igényű emberek élnek együtt, és ha kicsit rohanósan is, de úgy lehetünk boldogok, ha mindenkinek lehetőséget biztosítunk arra, hogy kiteljesedhessen abban, amiben szeretne, és ebben a férjem abszolút partner.

Nem, én nem vagyok egy mai Hesztia. De hiszek abban, hogy azzal, hogy nőként nem csak a családomnak, hanem saját magamnak is élek, példát mutatok a gyerekeimnek egyrészt abban, hogy a lányok pont ugyanannyit érnek és tudnak, mint ők, másrészt meg hogy minden csak szervezés kérdése.

Arról nem is beszélve, hogy mennyire tetszik a férjemnek, amikor nem farmerban, pólóban és tornacipőben lát, hanem magassarkúban, rövid szoknyában, csinos blúzban, sminkben, fülbevalóban grasszálok előtte reggelenként.

S hogy ki vigyázott a gyerekeinkre nyáron? Volt napközis tábor, nagymamázás, fiús napok apával, és mivel a családi napközink csupán két hétre zárt be, ők tárt karokkal várták mindkét gyerekünket.

Abba még nem mertem belegondolni mi lesz, ha iskolások lesznek, de ahogy a családunkat ismerem, mindent meg fogunk tudni oldani.

Ha szívesen megosztanád a saját tapasztalataidat egy befogadó közösséggel, szeretettel várunk az AnyuSzív Facebook-csoportban.

Ősi ellenség, vagy nélkülözhetetlen szövetséges?

Forrás: pixabay.com

Kedves Ibi mama!

Köszönöm.

Köszönöm, hogy nyílt szívvel fogadtál, amikor először, az izgalomtól kipirulva kaptattam fel hozzád a III. kerületi panelház lépcsőin.

Köszönöm, hogy nem hasonlítottál a fiad előző barátnőjéhez.

Köszönöm, hogy nem a 23 éves kislányt láttad bennem a 34 éves fiad mellett, hanem a tudatos, törekvő, életét kezdő fiatal nőt.

Köszönöm, hogy rögtön képes voltál meglátni, mennyire szeretem életed értelmét.

Köszönöm, hogy nem láttál bennem riválist.

Köszönöm, hogy nem tudtál mindent jobban, mint én, vagy ha mégis, azt kedvesen, építő jelleggel tanítottad meg nekem.

Köszönöm, hogy – bár nem könnyű ember a fiad –, az értékek, amiket magával hozott, amit te tápláltál belé, most a mi családunkat táplálja.

Köszönöm, hogy megtanítottad neki, hogy mérlegeljen, mielőtt véglegesen dönt.

Köszönöm, hogy megtanítottad neki, hogy tisztelje az én önálló törekvéseimet.

Forrás: pixabay.com

Köszönöm, hogy tisztel engem, és köszönöm, hogy szeretni tudja a gyerekeit.

Köszönöm, hogy megbízhatott benned, és így megbízik bennem is.

Köszönöm, hogy segít a házimunkában. Hogy el tudja indítani a mosógépet, hogy tud főzni, hogy nem derogál neki kivenni a részét a házimunkából.

Köszönöm, hogy szeret világot látni, és azt szeretné a családjának is megmutatni.

Köszönöm, hogy mértékletes, higgadt, ezzel ellensúlyozza az én végletességemet, hirtelenségemet, lobbanékonyságomat.

Köszönöm, hogy mindig jöttél, és köszönöm, hogy mindig tudtad meddig maradj.

Köszönöm, hogy elfogadtad, hogy a fiad felnőtt férfi, én pedig felnőtt nő vagyok.

Köszönöm, hogy cinkosunk voltál a nagy családi nyaraláson, hogy legyen egy lopott órácskánk.

Köszönöm, hogy amikor a házasságunk válságba került, mellettünk voltál. Nem mellette, nem mellettem, hanem mellettünk. Hogy csak akkor szóltál, ha tanácsot kértünk, és megmutattad nekünk, hogy ki az, akinek érdekeit elsődlegesen szem előtt kell tartanunk: az unokád.

Ha te nem lettél volna, meggyőződésem hogy elváltunk volna, és nem született volna meg Petyus, nem lenne a családunkból, a mostani életünkből semmi.

Forrás: pixabay.com

Köszönöm, hogy akkor higgadt, szelíd szavaiddal lehűtötted az indulataimat, és eszembe juttattad, hogy feleség vagyok, és anya. Olyan belső tartásom lett a segítségeddel, amellyel háborút, férjet, családot nyertem.

Köszönöm, hogy megmutattad, hogy attól hogy egy nő érett korba lép, ugyanúgy nő maradhat. Sportolhat, dolgozhat, utazhat, szerethet.

Köszönöm, hogy megmutattad, hogy idővel el kell majd engednem a gyerekeim kezét, hogy megtanulhassanak élni.

Köszönöm, hogy amikor beteg lettél, nem terheltél, hanem óvtál minket az állapotoddal járó nehézségektől.

Köszönöm, hogy megmutattad, hogy lehet méltósággal viselni a legnagyobb kínokat is.

Köszönöm, hogy nem voltál mártír az utolsó napjaidban sem. Hogy nem jajveszékeltél, nem követelted magadhoz a fiaidat mert ez „neked jár”. Akkor sem magadra gondoltál.

Hogy hibáztál-e valamiben? Ki vagyok én, hogy megítéljelek? Egy anya, aki már hibázott, és még fog is. Sőt, talán ezekben a pillanatokban is épp hibákat követ el.

Szerencsés vagyok, mert nem feleltél meg a sztereotípiáknak. Mert őszintén szeretted a fiadat, szerettél engem, és szeretted az unokáidat. Mind az ötöt. (Pedig az ötödikből sajnos csak a pocakot láttad.)

De nem vagyok szerencsés, mert már több mint két éve nem vagy mellettem.

Pótolhatatlan a szíved.

Hogyan juttassunk át egy kétévest a határon papírok nélkül? Sehogy!

Forrás: pixabay.com

Én voltam a hibás senki más. Habár egy ponton azt gondoltam, hogy a rendszer az, ami kígyóként a saját farkába harap. Illetve ezesetben a miénkbe.

Ez a nyár arról szólt, hogy én az új munkahelyemen robotoltam, a férjem pedig a szokásos közös baráti programjainkra egyedül utazott el.

Arra gondoltam hát, augusztus 19-én péntek délben, nyerésre állva a tüszős mandulagyulladással vívott küzdelemben, hogy jövő héten, ha már mindketten szabin vagyunk (én négy kemény napot), ugorjunk le az Isztriára három éjszakára.

Régen el sem tudtam képzelni, hogy ennyire spontán is lehet nyaralást szervezni, vagy egyáltalán élni, de a férjem ilyen típus, és én is hamar hozzáedződtem.

Felhívtam, persze, menjünk, foglald le, vasárnap délután indulhatunk.

Na több sem kellett: szállást lefoglal, utasbiztosítást megköt, iratokat ellenőriz.

Hoppá! Petyusnak nincs se személyije, se útlevele. Most két óra van, ha fölkelnek, lemegyünk az 5 percre lévő Kormányablakba, megcsináltatjuk az ideiglenes személyit, no problem.

Aha.

Pénteken háromkor zár a Kormányablak.

Mi legyen? Irány a központi Okmányiroda két gyerekkel, péntek délután a csúcsban.

Egész gyorsan odaértünk. Közölték velünk, hogy mivel nincs időpontunk, nem tudnak ideiglenes személyit csinálni a gyereknek, csak sürgősségi útlevelet. 24 óra alatt kész, és csupán negyvenezret kell érte leszurkolnom.

Nagy sóhaj. Aki hülye, fizesse is meg az árát. Rendben.

Azt nem részletezem, hogy meddig tartott lefényképezni egy örökmozgó kétévest. Nem vehettem az ölembe, nem érdekelte a plüss cica a kamera tetején, csak az, hogy a bátyjával végigrohanhasson az okmányiroda közepén két sorba rendezett kb. 50 darab szürke puffon.

Nagy nehezen sikerült. Mindenki izzadt.

– Oké, meg van apa hozzájáruló nyilatkozata, kérem a születési anyakönyvi kivonatát.

– Hát… azt a nagy rohanásban otthon hagytuk.

Forrás: pixabay.com

Éreztétek már azt, hogy ez nem fog sikerülni?

Én végig éreztem valahol a kisujjam körme alatt, hogy ez nem fog menni.

– Holnap visszajöhetünk?

– Holnap huszadika. Vasárnap reggel nyolckor nyitunk.

– De akkor nem készül el vasárnapra az útlevél.

– Várják meg a hétfő reggelt.

Tudtam, hogy nem fogjuk megvárni. Két éjszakáért és egy teljes napért nem fogom a két kicsit végigbumliztatni az országon.

Azt is tudtam viszont, hogy nem jutunk ki fényképes igazolvány nélkül.

Megbeszéltük a férjemmel, hogy megpróbáljuk. Volt egy A/4-es papírunk a gyerek fotójával, az összes adatával, és egy hivatali pecséttel. Hátha.

Vasárnap összepakoltunk, elmentünk egy családi ebédre, majd négykor nekivágtunk a határnak.

Én csak azt hajtogattam, hogy mi lesz, ha nem engednek át. Hazamegyünk?

Nem tudtam elképzelni. Annyira szerettem volna együtt lenni velük, kimozdulni a szokásos környezetből, feltöltődni, élményeket szerezni nekik és magamnak.

Odaértünk a határhoz.

Egy szigorú, huszonéves, szép, szőke rendőrnő meglátta a papírunkat és ennyit mondott:

– Ez nem jó. Mutatom, merre forduljanak vissza.

Ennyi. Nem tudom mit vártam, de ettől azért egy kicsit többet.

Oké, visszafordultunk, de éreztük, hogy ebben a helyzetben több van. Megálltunk egy útszéli kis hotelban, ahol nagyon kedvesen elirányítottak minket a régi határátkelőhöz, mondván ott hátha nyitottabbak lesznek a határőrök. Meg a határ is. Ha nem, akkor várnak minket szeretettel, egy tágas apartmannal és finom vacsorával.

Forrás: pixabay.com

Vissza a kishatárhoz.

Ott egy nagyon kedves, negyvenes, szintén szőke rendőrnőbe futottunk, aki sajnálkozva közölte, hogy nem mehetünk át. A kezünkbe nyomta viszont a Letenyei, a Lenti és a Nagykanizsai okmányirodák nyitvatartási idejét, és javasolta, hogy reggel gyorsan csináltassuk meg az ideiglenes személyit Petyusnak (időpont nélkül), és mehetünk is.

Azt gondoltam, hogy talán jobb is így, legalább másnap csak három órát kell utaznunk Porecsig.

Vissza az István Hotelbe, finom vacsi, alvás, reggel fél kilenckor pedig már húztuk is a sorszámot Petyussal a letenyei okmányirodában.

Bizakodva mondókáztunk, mikor szólítottak minket.

Odaadtam a gyerek lakcímkártyáját, mire ezt közölte velem az ügyintéző hölgy:

-Nem tudom kiállítani a személyit, mert a rendszer azt mutatja, hogy készen van az útlevele, és ki is postázták.

MIAFÜTTTY????

(Nem postázhatták ki, mert háromnegyed 9 volt, és engem hétfőn kilencre hívtak vissza az útlevélért a központi okmányirodába. Sebaj.)

Ez volt az a pont, amikor már nem csak a saját hülyeségemet hibáztattam azért, mert ilyen helyzetbe kerültünk.

Mi az összefüggés? Nekem van útlevelem is, és személyim is. A gyereknek miért nem lehet?

Mondtam, hogy akkor adjon erről egy igazolást, mert innentől kezdve én megtettem mindent, de a rendszer az ami rosszul működik.

Ő nem tud mit csinálni.

Megköszöntem szépen, kimentem a gyerekkel az okmányiroda elé, és elsírtam magam.

Forrás: pixabay.com

Nem azért mert Horvátországot sajnáltam, habár azt is.

Hanem mert erre a problémára nem volt megoldás. Totál patt-helyzet volt.

Tehetetlen voltam.

Próbáltam magam azzal vigasztalni, hogy ezek szerint nekünk nem kell most Horvátországba mennünk, de nagyon nehéz volt.

Arról nem is beszélve, hogy Nimród már egészen lelkes volt, hogy láthatja a tengert, és el kellett magyarázni, hogy anya elkapkodta ezt az egészet, és jogászként tudhatná, hogy a szabály az szabály.

Tudja is. De bízott abban, hogy valahogy mégis csak sikerül összehoznia egy nyár végi pár napos tengerparti pihenést a családjának.

Nem sikerült.

Ne legyetek ilyen naívak mint én.

Ha nincsenek papírjaitok, ne induljatok el!

(Ja, azért mikor másnap Siófokon a Porecs téren sétáltunk, némileg felment a pumpa az agyamban.)

Szeretnéd ha csemetéd tápláló és változatos ételekkel kezdené a napot?

Forrás: pixabay.com

Minap az AnyuSzív Facebook-csoportban arról beszélgettünk a lányokkal, hogy ki miről érez úgy, hogy elrontott a gyerkőccel kapcsolatban, és többen – köztük én is – rögtön az étkezést hozták föl. (Mi már csak ilyen önkritikus, őszinte anyukák vagyunk.)

Hiába szeretnénk mindig egészséges ételeket adni a kicsiknek, az időhiány, vagy a gyerekek ízlése gátat szab a lehetőségeinknek.

Mivel az én fiaim a hétköznap reggeleken csak a csokis gabonapelyhet hajlandóak megenni, ezért utánanéztem, milyen alternatívával állhatnék elő, ami nem kifli-párizsi. Bár érdekes módon a nagymamánál azt is megeszik.

Zabkása

Forrás: pixabay.com

Másfél deci tejhez kb másfél evőkanál finom szemű zabpelyhet adunk, amely a tűzhelyen néhány perc alatt összesűrűsödik. Ha picit lehűlt, édesítsük mézzel, szórjuk meg gyümölcsökkel, tört mogyoróval, vagy akár egy pici kakaóporral is.

Joghurt-pohár

Forrás: pixabay.com

Vegyünk egy magas falú poharat, és rétegezzünk bele egymás után összetördelt zabkekszet, ízlés szerinti joghurtot és gyümölcsöket legalább kétszer. Egy pillanat alatt megvan, és a gyerekek úgy gondolják majd, hogy nem is reggelit, hanem desszertet kapnak.

Rántotta-muffin

Forrás: pixabay.com

A kicsiket gyakran rávehetjük a “rendes” étkezésre azzal, ha a megszokottól eltérő módon tálalunk. Ilyen rendhagyó reggeli lehet, ha a rántottát muffin-sütőben készítjük el. Két tojást verjünk fel, és tetszés szerint keverjünk bele bacont, hagymát, sonkát, sajtot, és a keveréket adagoljuk a muffin-papírral bélelt tepsibe. 15 perc alatt 180 fokon süssük készre, és élvezzük a sikert!

Turmixok

Forrás: pixabay.com

Furcsának találhatod a reggeli turmixot, de ha sietni kell, akkor ideális a gyerekeknek arra a rövid időre, amíg beérnek az óvodába vagy az iskolába, ahol 9 óráig biztosan megreggeliznek. Mindemellett vitaminokban és kalciumban gazdag, és ha növényi tejet használsz, tejfehérje-érzékeny gyerekeknek is ideális. Készítheted gyümölcsből és zöldségből egyaránt, és ha beszerzel néhány színes szívószálat és csillogó koktél-ernyőt, biztosan lelkesen szürcsölgetik a lurkók a reggeliző asztalnál, amíg te feldobod a sminked.

Bolondgombák

Forrás: pixabay.com

Már gyerekkoromban is nagyon tetszett ez a pofonegyszerű recept. A tojásokat keményre főzzük, ez lesz a gomba szára. A kalapja félbevágott paradicsom, amelyet majonézzel pöttyözünk meg, és kész is van egy tálcára való bolondgomba. Tálalhatjuk snidlinggel, vagy uborkával körítve, és ne felejtsünk mellé adni egy szelet teljes kiőrlésű kenyeret.

Ne ess kétségbe, ha a gyereked legszívesebben ezt enné reggelire:

Forrás: pixabay.com

Az enyéim is. Zsömle nélkül.

Légy kitartó, próbálkozz, és ne keseredj el!

Vagy ha mégis, várunk az AnyuSzív-csoportban a Facebookon.

Garantáltan megértő fülekre találsz!